Kossuth Lajos

1802. szeptember 19.-én született Monokon. Apja Kossuth László, anyja Weber Anna. Kormányzóelnökké választották 1849. április 14.-én. Lemondott 1849. augusztus 11.-én.
Felesége (1841) Meszlényi Terézia. Gyermekei: Ferenc, Vilma, Lajos, Tódor. Meghalt 1894. március 20.-án Torinóban. Először Genovában, majd véglegesen Budapesten temették el. Kilencvenkét évet élt, majdnem egy egész évszázadot, és ebből hatvanhét évet töltött a politikai pályán. A hatvanhétből negyvenöt az emigrációban telt el. Előbb hittel és bizakodással, utóbb már fogyó reménnyel. Korának gyermeke volt, a megcsontosodó Európát újjáalakító XIX. századé. Amikor meglátta a napvilágot, a koronás fők még középkori kényurak módjára cseréltek népeket és nemzeteket. Amikor lehunyta megfáradt szemét, a kontinens nagy részén már önálló nemzeti államok virágoztak. A században, amelyben élt, sorsdöntő változás kezdődött Európa számára; kialakult a máig megoldatlan nemzeti kérdés. A újszülött világra segítéséhez erőfeszítés, ügyesség és hajlékonyság kellett. Elöször a forradalmi erélyről és bátorságról tett tanúbizonyságot. Fel merte venni a kétségbeesett harc kesztyűjét, és gyújtó szónoklataival, szervező energiájával egy egész országot állított csatasorba. Tisztában volt a harc logikájával, tudta, hogy az ágyúdörgés a szélsőségeknek kedvez. Akik vele együtt a küzdelmet választották, jó ideig még a békés kiegyenlítésben reménykedtek. Neki nem voltak illúziói. A Habsburg-monarchia léte azonban európai kérdés volt, és az egyensúly-megfontolások erősebbnek mutatkoztak, mint valaha. Másfél éves heroikus harc után nemzetének az önkényuralom szenvedése jutott, neki pedig a száműzöttek keserű kenyere. Nem adta fel a küzdelmet. Hite szerint, ha a harcnak el is múlt, a diplomáciának éppen itt az ideje. Arra a következtetésre jutott, hogy a magyar függetlenség, amely a külső intervenció miatt veszett el, csak a hatalmi politika támogatásával szerezhető vissza. Előbb Cavourral és III. Napóleonnal szövetkezett, majd Bismarcknak is fegyvertársa lett. A szerződőtársak mindent megígértek, de semmit sem teljesítettek. III. Napóleon győzött Solferinónál, Bismarck tönkreverte az osztrákokat Königgrätznél, de a háborút követő békék a magyar ügyről nem tettek említést. Másfél éves erőfeszítés után be kellett látnia, hogy a magyar függetlenség visszaállítását egyetlen európai hatalom sem találja érdekében állónak. Az újabb kudarcok sem törték meg. Most úgy lépett fel, mint a kis nemzetek összefogásának hirdetője. A délkelet-európai erőviszonyok és lehetőségek számbavételéből még az ötvenes évek végén nagyszabású terv született: a dunai konföderáció államszövetséget kínált Szerbiának és Romániának a kölcsönösség és a teljes egyenjoguság alapján.
,,Az ég nevére kérem a magyar,szláv és román testvéreket - írta tervezetében-, borítsanak fátylat a múltra, nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért, s harcolván valamennyien egyért, egy valamennyiünkért. Egység, egyetértés, testvériség, magyar , szláv és román között ! - íme az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom ! ".
Minden eddiginél nagyobb csalódás érte. A szabadságszerető népek Habsburg-ellenes összefogásáról hamar kiderült, hogy nem több, mint merész utópia. Amit a szerbeknek és románoknak kínált, kevés volt, a magyaroknak pedig túlságosan sok. A délkelet-európai kis államok teljes függetlenségre törekedtek, Pesten pedig úgy látták, hogy az ország területi integritását bocsátotta áruba. Idehaza akarata és elképzelései ellenére alakultak a fejlemények. A nép Kossuthot éltette, de a politikai vezető réteg Deákot követte.