Géczi János versei
Sarkady Sándor ford. az Andenach-i Énekeskönyvből
Rideg az istálló
Visky András:
Esti ima
Géczi János versei
A tört orrú fej - egy szoboré
a katedrálison - nem emlékezik
nem emlékeztet. Van egy arc ami
mint érme fémében a bánya
fényképben az ellobbant kép
nincs. Az ítélet napján átsuhan felette
az Úr s föltámasztottjainak tekintete.
Bűnös. Nincs idő - saját ideje -
amelynek széles hullámai sodorják
merész gőg amely nyakizmát megroppantja
hiány amely rámutat.
Könnyű. Kőből van
emberből és szóból.
Nézd meg e középkor végi allegóriát:
a kígyószájba mindenestül belehal.
omlik - a körúton az időn -
s zúdul a szégyentelen tömeg
A folyam irányvesztett
Ingem alatt bűzlő szív
ingemen kénsárga köpet - két medália
A régi kultúra roncsai
a gaz nevében
a foldozott kondérban
s a mohó jós - megszerkesztve
látja a jövőt - kárörvendésében
Fölragyog a tenyérbe csúsztatott forint
a pénzdarab fölvázolja a maga
illékony fényű univerzumát
A nyelv roncsai a mocskos árból - e korból -
felbuknak
s a mélybe süllyednek
A felszínen örvények
széttartó hullámgyűrűk
vízió marad utánad cigányság
vagy hasonlat
aranylánc az emlék nőbokáján.
S olyan rettegés - a tiéd volt - amelyről napfénynél
beszélni nem lehet
A Duna zajlása ily komor
a víz - jégtömbökkel sok szennyes torlaszával
s a kopár part egymás mellett eloson:
így látlak mosdatlan száj ú hontalan tömeg
Hymnum dicamus Domino - énekből szállnak fel
köröznek a nagyszárnyú madarak
az ég mágnese szüntelen átrendezi
a károgó horda mintázatát
Az évezred nem fogad el - cigányság
akár ital maradékát a koldus
S az ételként odavetett keserű májban
hol élelem volt az
hol gyógyszer hol mítosz: most áldozat
sincs se lélek
se olajbarna tűz
se bűzsárga keselyű
E nép mint a teremtés kezdetén
a négy őselem
a világ porában történelmében szétvegyül
Ez az
amely a saját létezéséről nem tud
amíg egy ember - meztelen a saját paradicsomában –
rá nem talál Nem volt sejthető
mikor lesz: törékeny alakját
akad-e ki meglátja
s mint rovart a repülés magába fogadj
vagy nem észleli és nyomtalanul visszahull
- nem világit föl a sárga és mézcsöpp se csöppen –
a megnevezetlenek közé
Már a nappalok és éj szakák sávalt hordj
zúg benne
- mint élő üregekben szokott - a szél
testhez jutott és időhöz:
múltja nőtt neki
akár a megnevezőjének a szent könyvben
fűszagú és dicsért Életet él
Vigyáznak rá: körbeszimatolja a kaptárszagú szó
sarkán csippenti s emeli föl föl a teremtő szemhez
Látottá lett Hogy melyik a jövője
a példabeszéd a lép mélyének tárnicsa
vagy a fényteli út amelyen át a szigetek közt közlekedni lehet
gyanítható
A jelene pusztítja el Kétségtelen
A halhatatlanság sötétje
vagy a meghatározatlanság káosza adja rá kabátját - eldöntött
Lötyögni fog rajta
S nem állják ott körbe majd a tükrök:
nem látszik bennük
mint csöpp hosszúkás féldrágakő
csillogó tűhegynyi méreg remek ötvösi munka
Befogadott akár a hasonlat Épp csak volt
Szikrázott miként a pergő dűnehomok
Régi tercmák lassú dombjait másztam meg
a táj - becsavart zászló - nem mutatta
lándzsahegy-fejű liliomait
ellobbant pillanatok fölött kerengő holló
hussant - eltűnőnő szénrajz
Rossz és jó mozdulatok Hány éve
- tíz vagy mint az Isten: három
írom felül az éj szakát
amely az Arno felett füstölög
a kénsárga ruhát - a színt mely leginkább
Beatrice - s a várost: maga a pokol
Az enciklopédiából egy-két szó maradt
Az idő végül egy ostoba kezére került
mint üveg - ha átnéznek rajta - elkoszolódott
eltévedt benne a száműzött
s alakja tusfoltja mögött
a szép lejtésű káromló sor nem dereng
tömbjét feladta a fehér ház - vízben sistergő mész –
mely mellett sakál volt az őr hunyorgó zsarátnokszemű
s a kenyérhez tartozó koldus
A feledésről ki sokat beszél
azzal nem lehet mit kezdeni
Hogy mi volt
azt amíg lesz ha hajnali napméz hóroncs
koszlott papiros széle - tanúsítja
A hely - hiába zuhant bele bárki -
a hely azonban mindenkor üres marad
Levegőt hasogató kardok
és hasonlatok:
él még a pillanat
de a t után halott.
A könyvek közül egy kiválasztatott.
Abba már bele nem lapoz.
A széles peremű árnyék
vagy az árnyék amely a paphon hever?
A szó az amely szüli
vagy a szó az ami a megszületett?
Melyik a test s melyik a ruhája?
- töpreng az aquinói barát
s nem dönt
végül melyik is marad utána.
Miként a köröm lassan tovább nő
árnyékként
s mint térképpel a város
az árnyékkal egybeolvad.
A könyvek közül kiválaszt egyet
de bele nem lapozz.
A sávos hullámok: feltárul a tenger
A kék Amúgy ártatlanul
A tökéletesség - vagy csak a vázlata
amint magával vonszolj a dögöt
A közeledése A döbbenet És a távolodása
A kockában ott gurul valamennyi kockavetés
minden játékos s minden
- cinkfehér s vérpadvörös - nap
Azonos az erő a történet a macska
melyek a -ról/-ről nem vesznek tudomást
A fladnitzbergi erdőben a fa suhogása!
- ezt hallom álmaimban. Egy regényből
érkezett - miként Goethe Wertheréből a poszáta -
hozzászokott a fekete nyomorult árnyalataihoz
a szűkkeblű hajnal hidegéhez. A jelentése
kétségtelen. Mindig ugyanaz.
Biztosan nyílik meg az őszi mondat
s fogadja magába - mély völgy a szelet
az olvasóját: nem adja vissza.
Ha fecseg
az ásványok hunyorgó közönyéről
az elfutó lányról a szörnyű győztesről
- másról fecseg. Nincs felesleg.
Vagy: ezt hallom majd az álmaimban?
A hársfát melynek Iombj át madár lakja?
Mindazt ami - emberként - tapasztalható:
a pusztulást az idő egyértelműségét
a szűnhetetlen hangot
amelynek nincs szüksége senkire?
A hegyfalra ragasztott terasz elernyed
abbahagyj a kapaszkodást. A fény megikrásodik
a darázsraj beleragad. Esni fog. Esett.
Szétvegyül - levegőbe fúrja magát
s a tűztorony rézlángjába repül - a fecske
többé nem talál magának testet soha.
Bakonyi szél jön - kámforos:
letisztítja a nyárdélután ragacsát.
Vegytiszta értelmükbe visszaülnek
a bokrok. Szél megy. Lábnyomában kaffogás -
pulink nem pusztult mégsem el.
Megvonta tőlem a sors:
délután négykor volt és lusta vízjel
aludt épp papirosomon
az ég folyékony kristályként ragyogott
s a zárójelek csattanó csapdájára
semmi nem emlékezett
Tétován szint színre betűt betűre
mit nem adnék érte ha mégis fölépülne
hordom róla össze a képeket
Én láttam Töprengtem:
nem sodortak szét - tollat szél - a hasonlatok
Ki volt?
Test? Kecses és érinthetetlen?
Istar halhatatlan madara
amely az életfa ágán fészkel
s karmából gyümölcsöt szemez
vagy az aki Aeneasnak mutatja
az aranyághoz vezető utat?
Áldozati tiszta állat?
Athénban urnára vésett
ivó galamb?
Tizenharmadiknak ült az apostolok közé
San Ciemente templomának apszisán
és elképzeli miként hussan keresztül
a Divina Commedia néhány verssorán?
Legyőzte az időt?
Dorfineister István festménye - Sponsa
Spiritus Sancti - és Dodona
- egyetlen enciklopédia két szószedete - közölt
akár Cordoba belső udvarán
átrepül
gyűrűvel csőrében s mint az algebra
már oly sovány?
Miért ne lenne az?
A galamb hol van? Hol az a madár
amely az ablakomba ült?
Elvitte a szárnya - két szürke és apró tollkaréj –
s az ég
- mint metafora - befogta zárójelei közé
vagy madármód csupán elrepült?
A tolla hamuszín volt elhamvadt fényű?
parázslott vagy láng volt egészen
nem tudom Megírta-e más
és rejtélyes betűaljára süllyedt
vagy elveszett?
Puszta szavakból össze nem rakható a lélek
Nem akarok több lenni
az állatnál amely átkúszik a szavannán
gyűjtemények ritkás homályán s a maga módján
elragadja - szökő gazellát -
a legszebb mozdulatot.
Mikor találkoztam vele: a szótár volt
amelyben - teljes nyáron át - laktam.
Aztán beolvadt - hús a torokba - a papirosba.
De maradt-e mellettem valaki.
Éjszakánként lesem - visszatér -
a sötétből kiválik feszes teste
amely lehettem volna.
Mégis egyszer elér
és szétszaggat.
Nem hiszek egyéb fekhelyeknek
Gyöngy. Nagy. Ügyes a gurulásban
a színe akár a teatett hó
s a szíve piros rongy ha akad az ág közébe
vagy a kiáltás végén a rikoltó hahó.
A csillagok mondják: nincs jövője
tudatlan futó és bolond. Ha akad
legföljebb kobold az őre
esetleg a folyékony szánalom.
Valakinek kellett a föld
és elgondolta a vizet
A lélekszemű madarat amely a levegőnek
fölkínálta a kiterjedést Idővel összegyűlt
az amit a bölcselet - utóbb
ekére orsóra parittyára osztott
s odasorolta a férfihoz nőhöz gyerekhez
Nagy köpenyű mitológiák járták
a zöldellő mezőt a kenderrostok fakó térképét
feszítették az ágvillán a gumit
fürge járású népdalok
követték s feledkeztek meg róluk
Mint árnyék a napsütésben
összeállt s a kozmosz
hol épületnek hol hagyománynak hol
több szólamú szöveg
haramia járta vadonának vélte magát
Volt aki látta az egybegyűlt erőt
és az istenekről beszélt
volt aki az érett elemekre gondolt s másról
a aki - mint egy álarcra - önmagára
saját folyójára kerített kertjére és lombos fájára:
mint a gyilkosok
Én arra a visszhangra
amely hol Vergilius hol Villon hol Schiller-hangján
a végső lehetőségről - szorongató találkozásról - suttog
Amikor a 2 elapad s 1 lesz
Oda kerültem. Miért? Már tudom.
A palota rommá dőlt ugyan
de megmaradt a labirintusa.
1954 májusa vagy a délutáni álom
vagy Krisztus előtt 1700:
a tenger a főld nem rengett ugyan
a felvonulás útja ösvényekre szakadt.
Értettem az útvesztőt: időtlen
az. Láttam a bolyongókat
kezükben fonállal
a fonalak végét más idők
más-más Ariadnéja fogta.
A bikafejű lény - fújtató szörnyeteg -
a királyfi talán
talán a tévelygők egyike
sötét folyosó végkamrájában
- mint az örök dolgok -
dobrokolt.
Több vétek nem mutatkozott.
1.
Befoglalta magába a szigetet - egyetlen part védi -
mint kódexet a pergamenkötés. Óvatosan rajzolt
betűk és a gondolatjel vijjogó
fehér sirálya: silabizálatlanul. Felhők.
A bóra indulata.
A hét arany - káldeus iratokban
különböző fényűek - máshol csendül föl
máshol hull egymásra az öböl tarsolyában
s a sárgarigó (Oriolus oriolus)
nem tud mit kezdeni karátjaival.
A nyílt tenger lehunyj a szemét
az összezárt szemhéjak közül - látóhatárból -
hullám gördül elő: utolsó tekintet.
Kifut a partra - megfordít egy kagylót - s visszatér.
A múlt átfordul
jövő lesz. A jövő múlt.
A hullám szétterül mint az olaj
mint a teljes idő.
2.
Semmi nincs egyedül.Albertas Magnus zöld
állatkája puszpánglombból falatoz
s beléalszik a királylány szűz ölébe.
Egy illuminátor fényt kever
hozzákezd a lélekkert megfestéséhez. A sasból
kilóg Zeusz szárnya. Megtörténik
a harmadik keresztes háború. Atlantisz
szertehasad s a só ízét megismeri. A vak költőt
- betűvesztőt - megfojtják az indák hexameterei.
Az összefüggések - rímek a szinonimaszótárban
kígyó csillám pikkelyein avagy a versben -
titkosírása! A < cettorka. A magánhangzótlan körök.
Miként vadkanokkal. a történelem rengetegében
mindenhol találkozunk velük. Nevemet viseli egy növény
szolgája leszek s belenyitja ajtaját a vadszederbe
a tengerparton az erdőszívű este .
Megneveztettem én is. Miként hangzottam
nem tudom.
3.
Az átlós fények pálcái között
mint az árny ha magára. marad
s kék lesz: visszarémlenek a
verőfényes teljes órák
vissza a perem nélküli tömör lények
melyeknek magukra nem volt szavuk.
Bolyongok - te aki nem lettem: te is velem -
s a véletlenek utunkat állják.
Átcsúszik a versközön a szó feje.
Július: júliusok. Leshely: leshelyek. Várták.
Sakkjátékban a matt: mértéket vesz
a sorsról és magát - lángot a kanóc - visszahúzva
létezés nélkül marad. A be nem járt út
kirajzolódik s a homályban rögvest megomlik
szétszalad.
Marad
az ősvények rajzolta - látatlan - kép!
Van és nincs. Vagy és nem. Darázs dönög
elsüllyed a hangban.
1.
aki otthonától nem segített rajta a hiszekegy egyre messzebb kérdezett
s benne nem segített rajta. a hiszekegy mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok
és nem segített rajta a hiszekegy már nem hitt és nem hitetett
csak múlt időbe tett nem segített rajta a hiszekegy
és a két t-ben - szedrek kékjében - bent feledkezett
ez az - csöndes e folyó a - emelt rajfa nem segített rajta a hiszekegy
s húsába nem segített rajta a hiszekegy ez az - farkas a holló e -
beleevett
mégsem ment el nem segített rajta a hiszekegy és mégsem érkezett
2.
aki otthonától egyre messzebb kérdezett
nem segített rajta a
hiszekegy
s benne mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok
nem segített rajta a
hiszekegy
és már nem hitt és nem hitetett
nem segített rajta a hiszekegy
csak múlt időbe tett
nem segített rajta a hiszekegy
és a két t-ben - szedrek kékjében - bent feledkezett
nem segített rajta
a hiszekegy
ez az - csöndes e folyó a - emelt rajta
s húsába ez az - farkas a holló e - beleevett
nem segített rajta a
hiszekegy
mégsem ment el és mégsem érkezett
nem segített rajta a hiszekegy
3.
aki otthonától egyre messzebb kérdezett
nem segített rajta. a hiszekegy
s benne mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok
és már nem hitt és nem hitetett
csak múlt időbe tett
és a két t-ben - szedrek kékjében - bent feledkezett
nem segített rajta a hiszekegy
ez az - csöndes e folyó a - emelt rajta
s húsába ez az - farkas a holló e - beleevett
nem segített rajta a hiszekegy
mégsem ment el és mégsem érkezett
4.
aki otthonától egyre messzebb kérdezett
s benne mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok
és már nem hitt és nem hitetett
csak múlt időbe tett
és a két t-ben - szedrek kékjében - bent feledkezett
ez az - csöndes e folyó a - emelt rajta
s húsába ez az - farkas a holló e - beleevett
mégsem ment el és mégsem érkezett
Rondó
- decollage -
a sorsom dolgom oly mélyen mélyre megy
hogyan csap fel látom liliomtüzed
a lángnyelvek miként mondják az imát
a sorsom dolgom oly mélyen mélyre megy
mint az asszonánc szürkéskék hamuját
hullatját rám és reád a hiszekegy
a sorsom dolgom oly mélyen mélyre megy
szórj a rám és rád a szavak ganaját
E régi kertben a hegy terhét viselő pince
megtelt páncélvérttel láncos golyóval.
Kardpengét edz a fürgén mozgó idő
a márga forró katlanába
s karsztvízbe váltogatva mártja. Egybegyűlnek
a nyirok a férfias erő s a fegyelem
fölütött - úti - zsoltárban
a kis betűk közt az Úr és az angyalai.
Miként az álomban - a csillagképek latinul
forognak fölötte - az üreg téglahéján át
a középkor lép elő:
talpig fegyveres johannita lovag.
Hogy ne lássam az arcát lehányom a szemem.
A nemes kor küldötte. A nevét is tudom
éveket gyakoroltam át hogy egyszer kimondjam.
Lélek.
A korok között - tű a marhabőrön
aranytallér az eszmén
tőr föltekert levelen - átjár
a formák vékony falán.
Nyomán - mesteri alkémia! - testet kap az illó emlék
szegény lesz magányos s ha rábukkan
az álmodójára - tarsolyban csörgés - vele marad.
Tégelyben a keverék megolvad: tele fém és
fémtükör és jajgatás arabeszkjével.
Közéjük hadd helyezzem - betűk kapszulájába zárva -
mint leheletnyi csókot a lábra:
az életet.
Ez a hajnali eső - ezüst a tóban
ilyen eső volt s a lomha szélben a bambuszok
máskor is riadtan ugyanígy kotyogtak
A hiány amelyet érzek egy nő alakját ölti fel
aki ha beszél mindig más hangon
s énekébe hol szirén hol apácahang vegyül
Megvan-e a kő
a lépcső tetején
mely a zuzmópikkelyű napos felét
megkülönbözteti a földbe forgatott oldalától
a betű mely ha emlékezik
visszaszalad a forrás hieroglifájáig
A hármas világból nekem a legalsó jutott
ásványok növények és állatok között
hol ennek hol annak a hangján
embermód föl-fölkiabálok
Tudom a latin nevű izomrostok között
melyikbe hasít a penge
s melyikben vérzik el {veszti élét el)
tudom az egyetlenben
mennyire riadt és irtóztató az egy
A kapkodó lépcső - hol vele hol nélküle -
vörös s mint az éles fény a vihar után
az esőtől tisztára mosott Lefelé lépkedett
vagy föl - talán még fogj a kezét a pillanat emléke
de már nem tudok mást: lépkedett Itt és ott
látom mindig magányosan
csupa súlyos léggömbök között
Talán jobbra fordulna a sorsa egy kertben
ahol piros fehér és sárga szirmokat
számolgat az idő több évszakon át
a karcsú amforában
amelyben mézzé dermedt a római bor
vagy a képben - hontus conclusus - hol
asszonya ölében alszik a puszpángzöld állat
és magát álmodja s álma gondnokát
Lehet mindez tévedés
Rám nézett és azonosak lettünk
így tehát elmehetett
Ami van az mind ő - tehát elfelejtett
ebben váltunk közössé
Benned rekedtem.
Negyvenhat éve azt az utat járom
amely a te labirintusod.
Falvak lányok szavak
egy zug amelyet a bakonyi szél szeret
s a kutya - a néma kert hangos lakója.
Sosem ismerlek meg. Nem ismerem
a szent kéz jogarát a zászlót a szőke Tiszát
amely te vagy
rejtett közepedbe sem hatolok.
Nem tanultam tőled semmit. Nem riasztasz..
Tudom hogy nézed ócska életemet
kitartóan várod - s közönnyel - halálomat
és túlélsz akár arany kincseid az Alföld langyos ásványvizét.
Nekem időm van neked történelmed
de tudod-e egyetlen fiad nevét.
Bezártál sötét bányádba - sok hasonlatodba -
száműztél arcod elől és bánatos madaraim
megdobáltad.
Szavakat keresek mint köveket rád.
Már nem akarlak elhagyni.
Egy szót nézek - mint a tágra nyílt szemet
benne a naplementét a kihalni kész szarvasokat
a hold zománcos tálját - ma oly kerek
s miként hull le - tenyér az vagy az idő - a sárga juharlevél.
Beléd pusztulok - tudom -
Magyarország. Kizárólag a magyar nyelvben létezel.
1.
A történetet a másik oldalon állva
figyeled. Az
íbiszként gázol a Nílus fövenyén s mikor
fölrepül - tele szárnycsattogással - betűvé válik.
A bika
napvilág idején márvány oltárra áll
teleholdnál rabolj a el Európát.
Ami itt keskeny csalogánydal
ott zengő - örmény - arkangyal szava
a rózsakertben
a rózsa illatos jelképei között.
Megír a vers
elolvas: kettős ragyogású ólomüveg
benne - miként a fénytől nehéz cseppű folyó vizében
tollászkodó mester és madár.
Én megtörténtem.
2.
Másik.
A másik papírlap fala előtt állva
ahol a reggel a másik reggel
másik a két fa - dió rneg a birs -
s másik a szótagszámláló cinege
teljes az égbolt a végtelennel
figyeld a reggelt
a fákban a cellulózüzemet
a dal mohó útvesztőjének madarát.
Az idő formája miként a vízé végtelen
de a forrásfő - kékektől zajosan
bugyborog - azonos.
Talán egyazon napban élünk
azonos amit olvasunk s
talán ugyanúgy sóvárgunk:
valami múlt valami jövő képei után.
Nem tudom ki vagy.
Én a könyveket szerettem
ha egymáshoz ért hang és a visszhang.
A vereségek végén a kígyó mondat
merev pontszemét. A kert napfényben villódzó
zöldezüst foltjait A Sédet
amikor a lánycombok között átfolyik.
Elégiák almaizét a számban.
Mondtam ez - meglehet - maga az éden.
Szeretném hogy megismerjelek: másik.
Olvasd a verset.
3.
Nem kell neki másolat - a szó -
anélkül is tökéletes.
A tízes testébe a golyó beletalált önmagába
kolostorba a visszavonulás.
A formát zöldárban aszályidőben
mindenkor folyóként tölti ki.
Nem érdeklődik ezért tökéletes.
Nincs szüksége kősóból tárnát
cserjéből gallyat - s ezekből
mint szép lombardiai női arcokat
regényt alkotnia.
Nádi farkas
"... megzörren a nád hirtelen..."
(Arany János: Toldi. 1846 .)
A kő amely őrzi izzó tekintetét sárga
alakját azonban - rémlik: tömör csontú állat -
magába fogadta a türkizzöld izmú Balaton.
Amikor kimúlt vele pusztult a faj is
az anyag - bizonyítás a tételt - visszavonta
farkasformáját amint már törölt el hegyvölgyet
várat büszke kastélylakókat és földrészt is.
A kisvadat hajtó rőt ragadozót
- lenszövet a motívumot - részévé oldotta
az emlékezés
térképe: a vállkendő varrott mintázata.
Ha sercen a parázs a cigarettán
s papirosrostokat izzít a könyvlapban a mész
még föl-fölüvölt Arany Toldijában
de el nem hagyja a tizenkettős suhogó nádasát.
Ebben az éjszakában
Ithakából mi marad? S A,lkinoosz kertjéből.
ahol a somfa nőtt? A. jópadú gálya
merre halad? Gazdátlan mind
s mint a vízparti fügének árnyát
kapkodj a szét a nagykezű tenger
s a távolba hordja el.
Telehold lencsével az éj
kutat
de a sóvárgót sem találj a meg.
Benne gyalogútját járja
s a hajló ágakra jelzést köt
a három kérdés.
Ithakából mi marad?
AIkinoosz kertjéből mi
hol a botnak nevelt somfa nő?
A múlt megrakott
jópadú gályája merre halad?
A szamárkóró virágának
derengéssel feltöltött gömbje:
egybegyűlnek körötte a hasonlatok.
Zárvány a levegő csiszolt sötét márványában
tökéletes forma nem kopik szét
Beleolvas az időbe - formál igazít.
Hajnal van. Reggel. Megint.
Olyan.
Miként a szerelemben
a megragadadott szó - a ködös múlt s jövő ilyen -
értelmezetlen marad
mégis - mivel hanga van - föllépül:
mint deuteronomium tekercse mint közös történet
mint leánykarcsú perspektíva.
E szó amely folyó s benne minden ami víz
potyka háló evező lapátnak a csobbanása
sistergő csillag
s gyapjúszövet amely tartalmazza minden használatát.
Ami bizonyfaian a háttérbe visszaszorul
a hűség pedig - a tövisek nem szúrnak
az óda erődje nem omlik
nos
a hűség erős kerítését benövi a puha moha
jelképek folyondárjai alatt hever
nyitott szemévei örökké néz:
legyen áldott.
Az út az erdőbe indult és a mondatba vezet
az alkony - nőalak: alany - kézen ragadta.
A bonyolult napszakot
több év torlaszolja el
gyümölcsöt rágcsál rejtélyt állít
igyekszik alakot találni a felejtésnek.
Vénusz lesz. Diána. Múzsa. Betsabé.
Zsuzsanna. Lukrécia. Magdolna. Márta.
Esélytelen a kar - elfogadja
a tompor - beleolvad a mohába
a száj megnyílik s lélegzetét elengedi.
Reneszánsz helyzet: kitartó árnyak
lelkes kőris s a gomba finom földszaga
- ismét megtörténünk.
Az asszony akire ráhajolok vagy az idő
amelynek asszonyarca van.
Mint az izzó titok
ásványízű es nem ismer meg
csupán egyszer: kátrányból leszek majd
vagy transzoxániából antracit
feketében a fekete.
Átölel
felold
szétoszlok borostyán tekintetében
ahogy énekben a test
a szóban a hitvány eszme.
Saját egem borul a saját domb fölött?
Saját saját.
Égövek! Nos hát - rizling - tudom a neved.
Középkori perzsa iniciáléban járok - kertben -
nincs menekvés tudom a sorsomat.
Meghalt a bánat - puli volt
mára kő maradt
a kézvonás amely sosem ismerte fel a gazdáját
az ametiszt amelyben jégmadár szállt
- mert az maga a hűség.
Az élet amely fölkínálta testét
egyetlen kezű volt
az ital amely inni adott szavakkal folyt el s az étel
az étel mint egy tűnő fehér íz
a megterített asztalon. Végtelen vagy mámor!
és megfejthetetlen.
Hadészban lesznek szökőkutak és lányok
akik a vízben hajat mosnak. Bor is bugyog
magánytól sűrű és bíbortól mély
úgy könnyebb a várakozás.
Hajnalonként egy lovas - az Ister partjáról -
kezében tűz- és jégkard
mondják majd beragyogj a az életet.
Az idő - egyébként félnehéz súlyú - mértéktelen.
Hol keserű. Hol fákat sarjaszt. Hol régholt költőnek
hiszi magát hol távolodó napnak.
A bronzszobor ujjhegyén
csupán két szót lobogtat a papírlap
ámbár ha elolvasná
elengedné. Miként a levegőeget vagy a földet.
Nem. Nem repeszti ketté
a várakozást a foszforos rianás.
Minden részleges marad.
A megérintettek és a megérintetlenek
a zongora a sarokasztal a Kék Macskában
egy szlovák jajszó s a lúdnyakú üvegben zöldszilváni
- a lányok a cipő s amit úgy nevezett: haza.
Végül: gyűrékeny kézelő s a koptatott pálca.
A fölsorolás közönyös agresszivitása.
A rend. A nyakkendőtű. A betűk
amint osztják-szorozzák a hátramaradt teret
s magukat sorokká rendezik.
Az akác amely hull mint a népviselet.
A részletet - engedelmes lakatot a házon - értem
s a rozsdaszín folt tetthelyét otthagyom.
A város darabjaiban található
a szárnyaktól körberepült téglavárban
az alumínium érintésébe foglalt kanálban
a tekintetben amely bekerítette.
Én aki éj félkor remélt testet találni
ábrából ábrára. vándoroltam Dürertől Pietro Longhiig
Olyan jelkép lettem - a testté a világé:
mindenkor szertehull
amelyet bárki maga mellé fektetett az ágyba
hogy - szeretkezés után
a lélekkel a test - összealudjon az idővel
egymással azonosak legyenek
Éjfél után néhány percig bőven jutott idő
az Indiákról átvonszolni az aranyat
csipp-csupp halhatatlan dolgokat
s bőlevű fúltét - a valódi emlék ellenszerét - zabálni
Ismertem a vörös járatokat
a titkok és a földrészek között
ahol mindenkor zúg és szitkokat szór a szél
A rettenet - hűvös ólomszem - nem az
hogy annyiféle voltam
nem hogy vélem
- a múltjába bugyolálva - szétoszlik a tűrhetetlen világ
s amikor rámutattam a tengerre - szűrke - és volt nincs
a földre léptem - nehéz - és visszahulltam a gondolatba
Egyszer láttam egy vízparti fát
duplán mint kártya lapján a vadászt
fűz lehetett éger vagy fehér nyír - mindegy
a képével volt teljes
Nekem nem maradt idő lenni
1.
Néhány évig élsz még Hordozlak
magamban mint az arcom belső felét
Tekinteted azonban bennem ragad
befelé nézel
ügyeled a szív véres szivattyúját
tüdőmben hogy törik szét
fénylő üvegtömbje a levegőnek
s az izmok erőszakát
Aztán már te sem leszel Elveszt
a tér majd az idő s végül az anyag
Már úgy nézek rád
mint saját magamra
szomorú tükörbe vetem be a kockát
de az eredményt - négyes ötös hatos -
nem olvashatom Így leszek kevesebb
2.
Felkínálom - mint zsákmányát vadász
erdejét a vad erdő a harasztot
a jövöt Mit nem adnék
a múltamért Az emlékekért
amelyek között ösvény kanyarog
át az ősz aranyló nyíresén
s a rekettyés szétsatírozta dombnál
kékpettyű lepkék szállnak
Ha képes lennék emlékezni
meglátom-e a kúszó borostyánt
antik istenek koszorúját
hallom-e a csepegő lassú esőt
amint kikopogj a a maga hexameterét
s ahogyan issza. magába az eposz töredékét
az ónzöld zuzmó?
Van-e még az éppen ugyanaz?
3.
A doboznak amelynek fölnyílt a teteje
s mélyéből a sötét - hol teret kapott és kiterjedést
hogy szerkezetét elrejtse szertefoszlik
mint egy lexikonnak: oka van
Alsó ajkad a felsőhöz érve
összezárul a szád
találkozik a 7.59 s a 8.00
Nem vagy többé - idő -
átadtad önmagad
miként felkínálják a bort a kenyeret
a lelket
A röppálya lehetőségei közül
amelyek egykor fölrajzolódtak
egyetlen beteljesült
mint a kilőtt nyíl
elhagyva a múltját
táblába csapódik és célt talált
Végtelen percek és gyűjtemények állnak közénk
egy megtöltött pohár s egy üres
a kenyér amely ízzé vált
a lélek amely öt betű halma csupán
A sötét - jövőnek hittük -
megnyílt s hogy visszazárul
felveszi végleges formáját
A vízszintes mondatok
- példás univerzum
kőzetrétegei nehezednek reánk
Visszasüllyedünk a nyelv magmájába
s abból hogy egymáshoz tartoztunk ű
nem maradt több egy ragnál
Így pusztulunk el
Nem tudni téged
s engem hogyan hívtak
4.
a képek mélyén haladni tovább
ott hol a névbe temetett város a Bakony a hó van
félig a szóban félig
a feltételes módban
ahol eltűnik a napkorong
a sötét radírja a horizontot falja
keress a metaforának fekhelyet
ha a veréb - hogy testét ne vessze - messzire száll
az útvesztő visszatér
mikor a bolyongás véget ér
5.
Kioldozódott
mint csipkéből a csipkeverő
a fonál - három összefont szál
egyedül öregszik sárgává
végtelenbe hullő őszi lomb
okker hasonlat amely a Nap szívére vágyik
Hol van a kedves a félszeg alak?
Hol a gyönge?
Lehet
győzedelmes - zsidó - hősnő
aki félig asszonyisten félig asszonyállat
vagy egészen az
ahogyan átlábal - combjáig húzva a szoknyát -
a versek csöndes vizű folyamrendszerén?
Lehet többé sosem látom?
Hurkok és csomók és lukak együttese
- megosztaná magát
de átsejlik mögüle a megoszthatatlan?
Van.
Vagy mégsem? S
áttűnik -e rajta - testen a lélek
a megosztható?
A len a háromszálú lenfonalban
kihajt
égszínű - miként a kékség amely befoglalj a napot
és virít a megmintázott virág. És Ő?
6.
Időzök a betűk rajzolatán
bóluszvörös indák és mérgező kerti zöldek
(gally reccsen tollpihe száll
tulipán nyílik majd kapkodva vetkezik)
mint aki nem tud írni olvasni
Mást sem látok:
zuhan a nap - az egyetlen - a rét felett
feloldják egymást
- színt színek - a testek
Az idő amelyben lakom
az omlatag kert a poszáta
és a foszló szélű papirosok
tehát nem lesz
A szó - az egyetlen - sem
amely a betűk káoszában
elrendezi az univerzumot
Néma fűíz a nyelven
Mire megérkezel nem lesz szöveg
A tükörbe fogott
se súlya se tartalma kép lehámlik
az üres mező ázott gyapjúszagában
hiába legelt a nyáj
Elveszett
A jambikus tőmondatnak
szétfoszlik
mint a hús a föld szájában a jelentése
Az utolsó hang
keskeny szárnyán
mintha nem is lett volna szállt tovább
Hozzám szólt
Hozzád
Mi sem leszünk
A kert annyira megtelt titokkal
csiga nyirkával sziklaomlással
elrepedt lábassal
- benne ló lapockacsontja
egyre rövidebb szoknyájú nyarakkal
villámok prédikálásával
szélfűgyökerek kőlapra metszett térképével
zsoldosok széthányt fegyvereivel
s el nem engedi miként a Cu
a rézkor réztárgyait
hogy nem fér már bele a vörösbegy.
Most mégis a dalát
- vércseppes mellényű tik-tik-tik - hallom.
1. Néma
Az olvasókhoz
akik ismerik a szóközök éjszakáit
nem volt közöm.
Testet adtak a lenge képhez
a sivatag tűnékeny színét meglátták
s az olajfa tövéből
- Odüsszeuszként vagy
Odüsszeuszban Homvérként
a király hókarú leányát.
Én csupán egyet vártam. Őt
a tökéletest
- az emlékek nélkülit.
Aki mindenkor azonos.
Már nem tudom
valóban szerettem-e
vagy nem a hangját
amely ha, fölhangzik
másként szól számomra
és másként őneki
- de mégis az övé.
Lemoshatónak bizonyult volna
mint az arc mint a száj mint a szem?
Mindenki mást lesett ki belőlem
más sírást hallott
rnás mondat ösvényét járta
a betűket - ha hasukra fordultak:
csepp méregzöld kármin - másként illuminálta
másként szólaltatta meg
az í aranyló szírtje mögött
tomboló énekes sakált.
Őt sosem tudtam kisilabizálni.
Meglehet
ilyennek én képzeltem el. Meglehet.
Immár némán akarok lenni.
2. Éden
Végtére
nem több mint csupa hű hasonlat
tebenned bíztam
álomból született álom.
A hívó és elküldő hang.
Az egypúpú domb - ha nem csal az emlék -
s a nyers kőből rakott fal
amelynek gerince a fény súlya alatt beszakadt
megmaradt. A fű a liget az ég gót kékje
hisz' mind oly áttetsző húsból készült
kioldódott
mint csiviteléséből a piros homlokú tengelic.
Mégsem a hiányok fogják össze
hanem az egyetlen ébredés.
azt képtelenség szeretni.
3. A vesztes
Félek nem az lesz aminek a képzelet hiszi.
Nem kert
ahol elnyugszanak a boldogok
az illatárnyas fák hűs patak s nagy szemű nők.
Egyetlen szín él ott csupán
melynek átadja magát minden
sem a forma sem az anyag nem lesz jelen.
A ragyogó rózsaszínben vagy a bő levű kékben
a tekintetnek követhetetlen
a flamingó avagy a jégmadár.
Az árnyalat finom struktúrájában
elolvad a nyelv
nem lel tömbjére a félmárvány pad a terasz
a ház.
Az árnyékkal körberajzolt
dáliát a rend elnyeli
s a kútkáváról elcsöppenő víznek
nem marad idő a hullást befejezni.
Ódon könyvbe - nem különbözteti
meg a négy fényű évszakot - lapozok
felverem Memling festett erdőjének vadját
sorróf sorra sétálom be
- palahátú az egyik s a másik moha -
minden mondatát.
Itt még kő a kő
történetébe kapaszkodik
az üvegtömb mélyére futó törés
s a lapulevél zöld homálya alatt
esőszagú puli ül.
Megismétlem - olvasok -
valamennyi elveszett paradicsomot.
Nem válaszolnak
csak végtelenül hajtogatják
önmagukat
a szövegek.
A tetőn bádogétű fénylapok.
Lángszag csókák füstje és szél.
Az egyarcú város gyöngéden
mormolj a egyetlen imáját.
A kor ahol élek - miként az anyanyelv
elfelejthető. El a könyvek lakónegyede
a sarokból a káosz amelyből
felépült naponta s naponta omlott össze
amit hol városnak hol történelemnek
hol univerzumnak neveztem..
El a kert az egymásra lapozott árnyék
a gömbjeit formázó paradicsomtő
a csap édeni vízcsöppjei. Az eltörölt
ábrára az ottmaradt folt nem emlékezik
nem az a lényege.
A hiányról nem szól.
A félkör-holdnak nincs ikonja.
A kor - velem vagy
nélkülem: a jelentése változatlan -
mint toposz a húst
megtalálj a tömegét
s vérengző vaddá változik.
Nyomában hullák
a cserszömörce égő bozótja
és a vedlett bundájú pirkadat
amely nem tud megszabadulni
a piros jövőidőtől.
1.
A város - miként Kronosz - fölfalja fiait
s apjával sem kíméletes. Nevét a név jelentése
- mint ágy a haldoklót - pontosan betölti
nem jut hely benne a szóváltozatoknak.
S bár tudja nincs benne sem mennyország
sem pokol sem egy szonett délutánra
- melyben a fényt az ezüst átjárja - sem
házak melyek összecsiszoltan utcaként ragyogját át.
Amit tud az a szerencsétlenségek jelenidején
a mítosz - mítosza. - leírása: az ég méhburka
kéken tündököl s felesleges.
Veszprém. Felejtésből építkezel
tornyod légüres üregében némán tátog
- mégha a nyelv bronzhoz verődik is - a harang.
A kapuzár kulcsa leltárra jár: lakód nem kapja vissza
a csettenő zár zaját
s hiába tett a históriádhoz egy - tán kettő - tagmondatot
hulladékként a csönd emésztőgödrébe hull.
Már nem furdal a lélek. Értem algebrádat
s bizonyításod végegyenletében a kotyogó számokért
köszönetet mondok. Dolgom egy
- a vérrózsa színétől hiteles - színnel maradt
meglehet az az isten
a vörös labirintusának szívében heverő mondattal.
Azt - ahogy kifeslő bimbóként önmagát nyitja - még leírom.
2.
Az utcák délnek a házak északnak tartanak.
El tűnsz a térképről város ! Óvatos
kutyáidnak nem marad kerékvető
melyhez ülve a néma Holddal lehet feleselni.
Elégiákból az idillt
a versek Ányos Pálból a szorongást
a poéták - 16. század - a sormetszeteket
lebontják miként tornyaid a jambusok
s nem jut mondat a sétálásra.
Rettegsz. Vársz szertekuszáltan.
A szent királyné Passauba siet.
Hol van már - csipkelángban
a forró törvény - a titkod?
Vöröskő lépcsősorod a hegynek indult
s nem érkezik fel - vörösen - soha.
Betorkollik egy nyelvemlékbe
mint a tériszony szimbóluma
amelyet megfejtenek vagy elfelejtenek.
Ki tudja - a közöny irgalmatlan - mi nem voltál
s mi az ami - alkonyi fütty
a szív szinuszhulláma - lehettél volna?
Kiegészítések
egy Vörösmarty-sorhoz
Közös rémálmunk - mint a vadon - önmagát
sokszorozza. Egy fenevad - még emlékszik
a szabadságra - tépi marj a az igéket de a vérengzés
nem látszik: nyomtalan. Azt képzelem.
Máskor olyan jövőnek amely már a fenevadra sem emlékezik.
Kimúlsz magyar nyelv. Maga alá temetnek a trópusaid
Kölcseyt a Szózat Aranyt a rímek nőket az utcasarkok.
Az üveggolyó magyarul gurul a távolságba
s a kifürkészhetetlen mellékmondatban
elveszti - miként árnyékot - a testét.
A könyvben rnely a végtelen könyvtárról szól
hol magától téved el s nem leli kiútját az olvasó
végül ázalag lián és borostyán tapad
a könyvre s az olvasójára.
Szakadt és törmelék hasonlatok tartják össze
- inak a hústalan csontvázat -
szégyen nélkül e nyelvet.
A kettősképekben a cselekmény mögött
másik cselekmény fut: a hártya első és hátsó falán
egymástól független történet pereg.
Magyarul veri a szív Sziverit.
A történelemben zúzott én ágál
s felpanaszolja magát a Himnuszba.
Az Isten - hús az ólomgolyót - befoglalt
egy kötőszót s testében visszasajog
- szünettelen a céllövészet.
A nyelv tárnája - fekete levegőféreg
magától fúródik a szénizmú szonettbe
s a bányaomlás nem érzékelhető latinul.
A páternoszter magyarul járkál fel-alá
- nyeldeklő ádámcsutkaként
s Európa nem érzi sem a gyomorszagot
sem a paradicsom almája utáni makacs éhséget.
Nem akarok a halottad lenni: halott testben
halódó s mégis az leszek. Magyar nyelv! Sajgó öröm
egymásba belepusztulni: a te fogad az én fogam
a késem a te késed s a vetőhálónk közös.
Hosszú történetünk azt suttogja
egyazon szörny különböző végtagjaként
egymással viaskodunk s aki a gyilkos lesz
az öngyilkos is - pereg a képsor a hártyafalon.
Mögötte a másik: a közönyös kozmoszban
nyílt szélcsend. Nem történt serormi. Nem történik
semmi. S nem fog történni semmi.
Az öröklét tátog. Néhány anyaglabdacs keletkezeik
s zúg el.
Sarkady Sándor ford.:
RIDEG AZ ISTÁLLÓ, FAGY ODAKINT
(Az Andenach-i Énekeskönyvből, Köln. 1608)
Mikor az idő hívta Máriát,
Elindult, hogy megszülje Szent Fiát,
Azt tette, amit az Atya kivánt -
Lépteit vette Betlehem iránt,
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Fogadóra csak nagy-későn akadt,
Nem volt már szállás, mégis ott maradt.
A hajlék úgyis drága volt nagyon -
Megtette ágynak ólban az alom.
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Oh, hogyha tudnád, tornyos Betlehem,
Ő várandós, de szűz, szeplőtelen.
A Szentlélektől fogant gyermeket,
Szolgáljátok hát híven, emberek!
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Nem kívánt cifra termeket,
Istál1óban szült gyermeket;
Kendőbe pólyálta kis csillagát -
Jászolba fektette Isten Fiát.
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Gyűljetek köré, dúsgazdagok!
Ébred a Gyermek, most alszatok?
Rideg az istálló, fagy odakint -
Jézus ma éjjel eljön megint.
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Hol van a tüzet megrakni fánk,
Meleget osztva, hogy égne a láng;
Didereg ő is -, de király marad:
Tüzes szivétől olvad a fagy!
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Legyen szívetek tiszta, szelíd,
Mikor a földre elközelít;
Jézus a Remény, Hit, Szeretet -
Lakozzék mindig itt veletek!
Szűzanyáé a tisztelet,
És dicsérjük a Kisdedet
Most és örökkön - ámen.
Lehajtja szép fejét anyám,
Mint egy magányos fáradt napraforgó.
A csönd elindul, nagy öreg madár,
és vele tart egy állig gombolkozott angyal:
Kabátja tintakék, a gomja óarany,
És mint a postás házról házra jár.
Alighogy int, kihunynak mind a villanyok,
És minden óra csendesebben üt,
A tornyokban és itt lent mindenütt.
Ott áll anyám, az asztalhoz közel,
Előtte roppant könyv dereng, akárha víztükör,
S azt mondja hallghatóan: Jövel, jövel....
Ugyan kivel beszél?
Kit szólongat, mikor már elpihent a ház?
Teremtőm, jó Atyám, nekem is van fiam!
Tekints reá, ne szűnj meg ot tanítani,
Mert tőled vagyunk mi mindannyian...-
Így szól, s alig moccannak meg ajkai.
Az asztalon hullámzik a damaszt,
Amíg a ház fölé
Egy csillagot ragaszt
Egy óriási kéz.
Hallgasd meg őt Atyám! - mondom hamar.
Anyámat nézi minden égi bolygó:
Ott áll előttünk egy szép napraforgó.