Farkas Norbert
Százegy gondolat
Szelek hátán
Szenvedély
Az idő elszáll
Rímeket faragtam
Zárj a szívedbe
Őszi éjszakák
Te, és a csillagok
Percek az életből
Együtt döglünk meg!
Mi van itt?
Kerék Imre
CSONTVÁZUK ÁTVILÁGÍT
HUNYORGÓ ZÖLD PARÁZS
RÉZHOLDAK, RÉZNAPOK
VIRÁGVÖLGY
ÖBÖL MADÁRRAL
TÓPARTI ALKONYAT
Gergely István
E S T H A J N A L
Meseciklus
Esthajnal
Macskadal
Bús csigaének
Tündérmese
Tókirály legendája
Mese a szerelmet kereső szegény lányról
Sárkányballada
Messzi mese
Újabb intelem
Beszélgessünk a ködről
Könnycsepp marokban
Szerelem
Én bennem az élet
Mindent!
Úgy szeressen!
Vers születik
Élve lenni
Minden jót mindenkinek!
Néma szonett
Vásott szonett
A lávamanó
Both Balázs
Kerék Imre:
Rókavörös domboldal, őszi
eget húzó, gombszemű varjak.
Szegények aranya: szekérderék
kukorica tündököl, telnek a
górék. Lombeső szakad, súlyos
könnye hull a körtefának, a fű
rozsdavert kardja megtörik. Aszalt-
szilvaarcú öregek botladoznak
a tarlófüst kék bokrai között,
bokájukra tökinda, krumpliszár vet
hurkot, zörögnek a szélben, akár a
tengeriszár, csontvázuk átvilágít
rongyolt levéllé foszló bőrükön.
Ki váltaná meg őket? Isten
elfoglaltabb, hogysem ügyes-bajos
gondjaikkal veszkődne. Ki segít
nekik fölállni, mikor összefut
szemük előtt diófa, ház, galambdúc?
A nyomorúságból kivakarózott
fiaik messze kerülik a régi
portát. Csak a tél jön meg óramű-
pontosan minden évben, villogó
botjával megzörgeti a kaput,
fehér kutyái kaparják a deszka-
kerítést, halott angyal köntösével
foguk között a küszöbig nyomulnak.
Kerék Imre:
hunyorgó zöld parázs a domb
lucerna lóhere nyulak
paradicsoma ring a táj
a lányszem-tiszta ég alatt
a nap kanóca sistereg
gesztenyeágon habfehér
gyertya lobog barna harangszó
szárnyán megérkezett a dél
bokrosodó búzavetésben
zsibongó foglyok fürjcsibék
hangjuk acéltűként hasítja
a vidék forgó lemezét
pipacsot kiabál az árok
terhesasszony-hasú kacsák
tépdesik csőrükkel a zöldet
fölöttük bolyhos barkaág
dobverőlábú kiscsikók
patái dübögnek vagy a
föld szíve dobog hangosan?
száll a kakukkfű illata
virágporral üzengető fák
hívnak megint gyerek leszek
égigérő fa tetején
ülök bíborhúsú cigánymeggy-
függők díszítik fülemet
Kerék Imre:
Lankadt számyú harangszó
verdes a tűzfalak közt.
Kapkodva hűtlenül elcsavargó
madarai után
kék semmibe markol a fa.
Keringenek rézholdak, réznapok.
Jegenyék meszelt-fehér
oszlopai tartják fegyelmezetten
a rogyni-készülő boltozatot.
A kertek, mezők rozsdavérben.
Kikericsek lila
gyertyái lobognak a nyár
holtteteme fölött.
Szél köhécsel,
mogorva szerzetes,
mormog foga közül:
Látjátok feleim.
Kerék Imre:
Véraláfutásos őszi alkony.
vörhenyes cserjékkel bozontos
ágyékú völgytorokban a szél hullámai
lányos ünők, szarvastehenek
párázó szagát sodorják: koronás
bikákat ajzva tülekedésre, nászra.
Ide szöktél a város ideges
nyüzsgéséből, dohányszín, friss avar
kesernyés illatával teleszívni tüdődet;
cserszömörce lilatollas bugáját,
húsos som puhuló, piros bogyóit
könnyű tűnődés hálójába fogni.
Méz-mosolyú nők rádioaktív
sugarakkal roncsoló szemétől,
elodázhatatlan ügyek tüskés
gubancaitól távol, ámulhatsz szabadon
zöld küllő röpte ívén, levélrajzon,
szarvasbogár horgas agancsán.
Fönt északra húzó vadlibák
kiáltozásától hangos
a violás fátylakat úsztató
égalj, mintha csak téged
szólongatnának kétségbeesetten
az évszak kilakoltatottjai,
míg egy láthatatlan kéz letörli
őket a láthatárról. S végképp egyedül
maradsz a szikla-kopáran
derengő boltozat alatt, a beálló
hatalmas csöndben. Csak bokádhoz-láncolt
árnyékod kísér a holdsütött csapáson.
Kerék Imre:
Egry képére
szétnyitott-kagyló-alakú
part páros karéja mögött
két domb egymásba lüktet
vitorlát bont a fény
a tó rángó izomkötegei
partnak feszülnek
nádizenéből suhogó
sás közül figyel egy madár
karcsú törékeny alig látod
parányi pont a rnérhetetlen
mindenség erövonalai közt
mégis e gyönyörű
színjáték érte van csupán
féllábon áll
szűri szemén át
a lélegző világot
Kerék Imre:
Fodor András emlékének
AIkonyul lassan, de még tündököl
rézsútosan a keszthelyi öböl
irányában, szemet kápráztatón
a késő júliusi Balaton
a napfény ömlő sugaraiban,
akárha sistergő lávafolyam
olvadna szét medrében, s túl a táj
oly telten gyönyörű, hogy' szinte fáj
ennyi szépség, derű és nyugalom
körben a kúpos hegykaréjokon,
amint opál ködfátylon átdereng
a forgó, örök égi-fóldi rend
fényekből-szőtt, villódzó mértana ?
Csobánc, Szigliget, Gulács, Tátika,
s fölöttük a violával szegett,
kékellő, pamutpuha fellegek,
s a víz fölött és a mennybolt alatt
suhogva tovaszálló madarak:
sirályok, gyűrűs-nyakú vadkacsák
nyugodt arányokat, harmóniát
sugalló íves röpte-vonala;
mind, amit úgy szerettél valaha
e szelíden színjátszó, kék vidék,
szülötte-földed ajándékaként ?
itt lélegzik, lüktet, forog, suhan,
múlhatatlanul és hatalmasan;
de tekinteted nem pásztázza már
a derengő, távoli szemhatár
párákba-vesző, halvány vonalát,
s a fülledt-forró nyári éjszakák
felszikrázó csillagtüzei sem
tükrözödnek lezárult szemeden,
barátom, aki már a léthei
réteken jársz... Nehéz megérteni,
s elhinni, hogy ezt és itt sohasem
csodálhatod többé együtt velem.
Gergely István:
Egyszer volt, ha volt
az Üveghegyen innen...
Kurta farkú túrt
pénzért is, meg ingyen.
Volt hát egy király,
hatalmas és mérges.
Arany volt a szíve,
kívül kicsit kérges.
Volt még egy asszony,
királynői páva.
Meg egy kicsi lány
és hozzá egy bába.
De nem volt fiú.
Örökös nem akadt.
Vénült a király,
olykor sírva fakadt.
Sírt hát az asszony,
fejedelmi szépség,
a lány és a bába,
az udvari népség.
Ne sírj, jó apám,
én nagyon szeretlek.
Lesz örököse
nagy hírű nevednek.
Édes jó dajkám,
engem elvarázsolj!
Ragyogó csillag,
örökké parázsolj!
Az idő eljött,
öcsém, Csillagfiú.
Apánk boldog lesz,
s nem reményem hiú.
Ha látni kíván,
nézzen éjjel égre.
Esttől hajnalig
leszek majd vezére.
S az öreg király,
fente fénynél fiát,
ám ha leszállt az est,
csodálta kislányát.
Boldog az öreg,
gondja már nem láncol.
Lányával együtt
örök fényben táncol.
Macskadal reszket,
bajusz meredezget.
Cirmos a kandúr,
cirkalmas a kan-dúr.
Súgó-búgó cicamoll
mézédesen dorombol.
Házmester hökken,
szöszke szöcske szökken.
Játszik odalent
a Miau Dzsessz Band.
Hidegen hangja nem hagy,
még ha cirmos is nem vagy.
Tappanccsal toppants,
karmaiddal koppants!
Kísér a vokál,
megtelik a lokál.
Az éjben dallam dagad,
magával zene ragad.
Cirmi, kis barát,
üsd fel a zongorát!
Benne van az élet,
bonyolult a képlet.
De amíg a zene szól,
a jókedvünk zakatol,
nyau, nyau, miau!
Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú ujjú kezem volna!
Hosszú ujjú két szép kezem
klarinéton ficánkolna.
Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú combú lábam volna!
Hosszú combú két szép lábam
éjjel-nappal táncot ropna.
Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.
Nem lehetnék csiga-biga,
házamat sem cipelhetném.
Házam nélkül, ágyam nélkül
nyugovóra hogyan térnék?
Nem kell sem kéz, sem láb nem kell,
ha elveszthetem otthonom.
Fülem úgy sincs, hogy' táncolnék?
Házam szépen elvonszolom.
Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl,
a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
Kerek sziget - Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
"Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!"
S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen -
derült égből villámcsapás - megjelent az értelem.
S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.
Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
S tengertündér embertestét felőrölte a magány.
Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.
Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.
Hol volt, hol nem réges-régen,
Bizony messze tófenéken
Élt egy király,
Élt egy király.
Kagyló kastély, zsombék zsindely,
Kicsi leány, gyöngyház pendely,
Boldog király,
Boldog király.
Tavi tündér, sötét kánya,
Halacska lett király lánya,
Szegény király,
Szegény király.
Kastélya kong, király bolyong,
Bánat marja, lelke borong,
Öreg király,
Öreg király.
Könnye patak, rontás romlik,
Kicsi leány, varázs bomlik,
Szegény király,
Szegény király.
Szakálla leng, király vénül,
Csillag leány nappá szépül,
Boldog király,
Boldog király.
Lakodalmas tófenéken
Békességgel vénségében
Élt egy király,
Élt egy király.
Mese a szerelmet kereső szegény lányról
Hol volt, hol nem, faluvégen
tengődtek ínségben, éhben
egy ember s egy asszony.
Volt nekik egy leánykájuk,
szoknyáján folt, folt alatt lyuk,
szíve fehér vászon.
"Elmegyek, anyám, indulok,
világ ellen sokra jutok,
találok szerelmet."
"Ne menj, lányom, megsiratunk,
bíró fia kérte magvunk,
fogadd a kegyelmet!"
"Édesapám, mesze megyek,
eltakarnak messze hegyek,
velem lesztek ott is."
"Eredj, lányom, megsiratunk,
árva lesz székünk, asztalunk!
Hozzon arany kocsis!"
Ment a leány messze földre,
kerek város közepébe.
Alvó árva város.
Néma királyi palota,
ne menj, ne menj, te lány, oda!
Halállal határos!
"Egy életem, egy halálom,
titok nyitját megtalálom!
Ébredjetek alvók!"
"Ki vagy, ki kedvesen szólít?
Álmom még szívemre bólint,
tündérszót hallhatok.
Menj innen, menj innen, elfuss,
anyád tüzéhez visszajuss,
itt maradsz, különben!
Bűnöket tettünk lelkünkre,
megtört létünk tiszta tükre,
nincs, aki bűntelen…
Menj innen, menj innen, bűnös,
rád hull az álom, a bűvös
s örökre elalszol!"
"Nem megyek, én el nem futok.
Batyumban bajt, bűnt nem hozok,
elkísér a jászol."
Fehér sirály, lidérckirály
nézi a lányt s ha bűnt talál,
nincs mentség: alszik ő.
"Ki merhet dacolni velem?
Ki állíthatja: bűntelen?
Ki az a vakmerő?"
S nézi, nézi csak mereven,
feje billen, szeme rebben:
bűntelen a lány.
Lidérckirály déli széllel,
egyesül a messzeséggel,
vissza nem jön talán.
Alvó árva kerek város,
örök álommal határos,
zsibbadva felzsibong..
"Szeretlek s nem szerethetlek,
szennyes vagyok, megtört lélek.
Fuss, feledj, ne borongj!"
"Királyfi, megyek, ha mondod.
Legyél mással, máskor boldog,
szerencse kövessen!"
Indul a lány messze földre,
négyszög város közepébe,
város feketében.
Nincsen vígság, lakodalom,
bánat búzát zúz a malom,
a király nagy beteg.
"Lelkem hideg, szívem jégcsap,
rám már régen nem süt a nap -
holt szerelem lebeg.
Nem akarok meggyógyulni,
emlékektől szabadulni!
Távozz tőlem, doktor!"
"Uram király, szenvedésed
kínozza, pusztítja néped,
itt nincsen bál, csak tor.
Messze földről jött egy leány,
szívedre gyógyírt tud talán,
engedd színed elé!"
"Engedd hát, tegyen csak próbát!
De mondom, ha nem tesz csodát,
kerül kereszt mögé!"
A király szíve megremeg,
jégpáncélja megreped:
a leány gyönyörű.
"Uram király, hát mi végre
rendeltél gyászt minden lényre -
te voltál keserű!
Balga, elvakult ember vagy,
nem dicső, nem bölcs és nem nagy -
gőgbe fagyott király.
Ne várd többé, szeressenek,
boldog légy, ha felejtenek,
lelked sötét homály."
"Ne menj el, te lány, ne menj el!
Kérlek kedvvel, szerelemmel:
Légy szerető társam!"
"Nem lehet, nagy a te bűnöd:
szád jég, szíved dér, lelked köd -
néped vígnak lássam!"
Megy a leány messze földre,
üvegmező mellékére,
szíve szomorúság.
"Jó apám s anyám, lássátok,
szívem szárnyát szegi átok:
lelkem csak üres ág."
S elfeküdt az árokszélen,
üvegmező mellékében
üveggé vált teste.
Hollószárnyú csendes madár,
Nap előtt jár, nap után jár:
Meglátta az este.
Költögette, élesztette,
hűvös széllel legyezgette,
álmodik a leány.
Éj testvére, fénylő nappal
megáldatta harmat pappal -
hideg üveg a lány.
S jöttek hozzá nagy vitézek,
tábornokok és tüzérek,
ébresztik hasztalan.
Lidércek és tündérfiak,
hangyák és hímes bogarak
próbát tesznek sorban.
Hallja anyja, hallja apja,
mivé lett a leány sora,
indulnak utána.
Mennek messze, messze földre,
üvegmező mellékére,
ott találják alva.
Veszik kézbe, veszik ölbe.
"Haja szála le ne törne!"
teszik a szekérre.
Ahogy mennek, mendegélnek,
nagy üvegfák közé érnek,
megállnak estére.
Hova tegyék, hova tegyék
a lányt, baja hogy ne essék?
Teszik fa odvába.
Hollószárnyú csendes madár,
néma korom lett a határ,
az este meglátta.
Alszik a lány és álmodik,
álmában ringatja ladik,
kelti énekszóval.
Simogatja énekszóval,
becézi, míg kakas szólal,
ébred madárdallal.
Szegény leány, hát láss csodát,
ne keresd csak te azt a fát!
Megtört egy varázslat.
Üvegfának óvó ága,
tündérlegény hajló karja
ölel leányvállat.
"Mondd, ki vagy te, üveglegény,
tündérlegény, nyíló remény -
a fából született?"
"Tündérlegény voltam, igaz,
nem volt leány, nem volt vigasz,
nem volt ki szeretett.
Viharszárnyon szállt az élet,
remények tüze leégett,
mondtam ítéletet:
Amíg hasonló tiszta lány
nem keres meg, nem talál rám,
legyek hideg üveg.
Odvamba bújtál s láttalak,
öleltelek, hallgattalak
s legénnyé változtam."
"Csalódtam minden esélyben,
te legény, fekve kétségben
reád vágyakoztam.
Kit megtaláltam, rám talált,
kedves, lelked lelkembe szállt,
fogadj asszonyodnak!"
"Fogadlak, kedves, s elfogadsz,
mellemben elcsitul a harc,
leszünk méltó társak."
Hol volt, hol nem, messze innen
élnek békében és fényben
egy ember s egy asszony.
Mert ha nem így történt volna,
mesém is hosszabb lett volna,
fuss el véle, bizony!
Hol volt, hol nem, messze innen,
túl az Óperencián,
Sárkányföldön Artúr Sárkány
hét feje volt a tirán.
Hét fejében hét ész honolt,
bölcs volt a sárkánykirály.
Országában hétszáz éve
ismeretlen a viszály.
Vénségének aranypora
három kicsi csemete.
Két fiánál s leányánál
szebb-jobb vajon lehet-e?
Egy nap kimentek a rétre,
kergetőztek, labdáztak,
ám hirtelen vihar támadt,
s ők bizony bőrig áztak.
Aztán nagy szél kerekedett,
felkapta a kisleányt.
Elragadva, messze tájon
ismerte meg a magányt.
Artúr Sárkány ágynak esett,
szívét kétség marja már.
S fiainak borús lelkét
vonzza félelmes határ.
Egyik indul napkeletnek.
másikat nyugat várja,
Artúr párás szemfüzére
a látóhatárt járja.
Nagyobb fiút harmadik nap,
kisebbet egy hét múltán,
szörnyek vetették rabságra,
hét-hét pányvára fogván.
Együtt most a három testvér,
enni, inni van elég.
Ketrecükben a rab lelkük
honvágyuktól majd' elég.
Belépőjeggyel kezében
szörnyek hada ott tolong.
A három szegény árvának
lelkében bánat bolyong.
- Testvéreim, ti jó fiúk!
Adjátok a kezetek!
Gondoljunk most jó apánkra
mi, a háromszor hetek!
S ahogy álltak háromszögben,
a ketrec megremegett,
a vasrudak megolvadtak
s a lábuk már lebegett.
Repült már a három gyermek,
Sárkányföld lett most a cél.
Felhő hátán lovagolva
lelkük semmitől se fél.
Artur Sárkány pikkelyzöldje
bánattól ezüstre vált.
Sóvár szeme minden percben
jó hírre, örömre várt.
A fekete palotában
Artúr Sárkány boldog már.
Három gyönyörű gyermeke
ágyánál szavára vár.
- Vezessétek Sárkányföldet
igazságban, józanul.
Éljetek egymással mindig
békességben, boldogul.
Sorban lehunyta tizennégy
smaragdzöld csillagszemét.
Sárkányföldön mindörökké
áldással ejtik nevét.
"Légy kedves hozzám és szeress, te legény!
Régen kíván téged szívem, a kemény.
Te legény, hozzám mindenben kedves légy!
Bármit, mit akarok, a kedvemre tégy!
Legyél csak, legyél csak hajló kedvesem,
dúskálsz majd aranyban, gyöngyben, ezüstben.
Elhalmozlak minden jóval s még jobbal,
jól tartalak virágos varázsszóval."
"A tisztességet, szegény gazdag asszony
köszönöm, de nem nyerhetsz meg varázsszón.
Ha szegény is vagyok, a szívem szabad.
Cselédnek nem hajlíthat hímes szavad."
"Választottál magadnak embereket,
megszeretted őket és megszerettek.
Nem szerethetitek egymást, mert tiltom.
Figyelj legény, fejedre átkom mondom.
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugodhatsz nappal, sem hűvös éjen.
Félelmes erejű szörnyeteg sorsod.
Lelked eltemetve, szíved alatt hordod.
Sorsod örök, mentséged sehol sincsen.
Megváltást nem lelsz sem ingyen, sem kincsen.
Halálod percéig, borzasztó sárkány,
ősgonosz leszel és förtelmes bálvány.
Halálod percében leszel, ki voltál,
leszel szegény legény, ki megtagadtál.
S történjen bármi az utolsó percben,
nem menekülhetsz, végzeted kegyetlen!"
Elkomorult az ég, elszorult a szív.
"Anyám, bársony szemed már hiába hív."
Lett a legényből iszonyú szörnyeteg,
amerre fordul, a vidék megremeg.
Megremeg a világ, remeg a király,
rezzen minden madár, a griff, a sirály.
Fák kopaszodnak, a búza elsatnyul,
közel-távol, fent-lent sárkányszív az úr.
Nem születnek versek, sem nem gyerekek,
kátyúba fúlnak szekerek s kerekek.
Bár imádkoznak, nem esik az eső,
Szomjan pusztul minden, erdő és mező.
*
"Ne sírj, édes lányom, szívem megszakad,
meghal sajgó lelkem, könnyed ha fakad.
Mondd el jó anyádnak, sírd el csak, mi bánt!
Mi az, mi gyötör, mi az, mi mélybe ránt?"
"Édes jó anyám, egy hete nem látom,
nem találom bent, nem lelem határon.
Róla nem hallok sem hírt, sem újságot,
felfordítanám érte a világot!
Jó anyám megyek, utána indulok,
ha lehet, találom, ha nem meghalok.
Szerettem, szeretem, szeretni fogom,
nem élek addig, míg vissza nem kapom."
"Eredj édes lányom, szerencse veled,
a jó isten fogja törékeny kezed."
S ment a leány, ment messzi füves pusztán,
hét forró napon s hét hűvös éjszakán.
S mert elfáradt, leült száraz patak mellé,
fonnyadt, bánatos rózsa töve elé.
"Segíts rajtam, ó - a rózsa így susog -
adj innom, kérlek, avagy szomjan halok!
Egy hete patakom száraz, halott lett,
nem üdít eső, nem csókol harmatcsepp."
"Csak egy kulacs víz, nekem sincsen másom.
Osztom szomjadat, öntözlek virágom."
"Meglásd, te szegény lány, velem jót tettél,
hálámat nyered cserébe jó tettért.
Szakíts egy apró tüskét az ágamról,
vesd magad mögé, kisegít a bajból!"
S ment a leány, ment messzi kerek erdőn,
tizenkét hónapon, kerek esztendőn.
Ment a rengetegen, sűrű erdőn át.
Nem lelte, nem lelte kedvese nyomát.
Ment, ment s egyszer csak apró tisztásra lelt,
annak közepén komor bika legelt.
Komor bika szarva lánccal kikötve,
ha nem láncon volna, nyomban elszökne.
"Adj' Isten, jó napot, te szegény leány.
Segíts meg, különben felfal a sárkány!
Felfal, felzabál, mert ide kötöttek,
a rút bálványnak áldozatul vetnek."
"Egy röpke élet, nekem sincsen másom.
Oldozlak, menekülj borús barátom!"
"Mielőtt elfutnék irhámat mentve,
vedd el s vigyázz rá, itt van szarvam vége!
Bajba jutván bízvást vesd magad mögé,
megsegít s kerekedsz ellenséged fölé."
S ment a leány, ment messzi hegyek között,
mindig magasabban járt felhők fölött.
Apró tengerszemre lelt az ég alatt,
fényes tükrébe síró csillag szaladt.
"Segíts meg, segíts, szegény leány hamar!
lesodort, látod, az égről vad vihar.
Ázott lepkeszárnyam immár erőtlen,
fényes hímporom terül szét köröttem."
"Kicsi csillag, sorsod Isten formázza,
kinek dolgába halandó nem szólna.
Egy tünde lélek, nekem sincsen másom,
rajtad segítek s Istennek ajánlom."
Két kezébe fogta a sápadt csillagot,
fényezték arcát mosolygó csillagok,
s fellépve a hegynek legtetejére,
rakta parazsát a fenséges égre.
"Semmit sem adhatok, mi méltó lenne,
ezért csak figyelj most ígéretemre!
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugszom sem nappal, sem hűvös éjen.
Követlek, figyellek, vigyázok reád,
én leszek szerető csillag-mostohád.
Ha kerülsz bajba s kiút sehol sincsen,
csak annyi kell, hogy szemed égre intsen,
s ott leszek nyomban, egyszerre ott termek,
a bajban, vészben majd megsegítelek."
*
S ment a leány, ment felperzselt vidéken,
néptelen városon, fájó emléken.
Se hírét, se porát fel nem lelhette,
kiért indult, de sárkány járt mögötte.
Járt mögötte, ment elöl, mellette járt,
nem látott a vén Föld még egy ilyen párt.
Látta már a lány, a sárkány nem tágít,
Előtte, mögötte mindent parázsít.
Felperzsel földet, égeti az eget,
elpusztít mindent, tavat, völgyet, hegyet.
Megállt hát a lány, útszéli kőre ült,
forró komor szél kormos kórón fütyült.
Nem sírt, nem sírt, hisz többé már nem tudott,
minden fát, virágot könnyével locsolt.
Nem sírt, csak szólalt: "Te sárkány, állj elő,
vár itt sorsodat pecsételő erő!
Állj elő, ne bujkálj, mutasd, bátor vagy
kiállsz ellenem, lány ellen, egymagad!"
"Itt állok hát, te lány, ne mondd, nem jöttem,
egész felperzselt világ van mögöttem.
S hogy te élsz, az annak a bizonytéka,
erős ellenfél vagy, kemény portéka.
Vedd hát fegyvered, térjünk arrább kissé,
mérkőzzünk s lássuk meg, ki válik földdé!"
Akkor a lány a rózsatüskét vette,
fogta s válla fölött hátra vetette.
A tüskéből lett, hogy szörnyű táncot járt:
acélkarmú iszonyat, rémes csatabárd.
Járta táncát, a lány kezében járta,
s a rémítő sárkány fejét levágta.
Porba hullt a fej, utána a sárkány,
kiömlő vére homokon szikrát hány.
S egy szikra pattant a feje helyére,
ráforrt a nyakra s két fej lett belőle.
Hőkölt a lány, nyúlt a tarisznyába,
nyúlt a szarvhegyért, bizony nem hiába.
Vetette a szarut a háta mögé,
rémes kopja hajolt a feje fölé.
Egy fején szemének, máson torkának
feszült a kopja, végzete sárkánynak.
Eldőlt a szörny, földön hever két feje,
ne hidd, lány, hogy itt győzelmed ideje.
Halott fejét a sárkány hagyva porban
iszonyú testével a lányra robban.
"Ez itt a vég" - gondolta s égre nézett,
kereste a jövendő menedéket.
De száguldott már csillag-mostohája,
s megdermedt a sárkány egy szusszanásra.
"Jól figyelj szavamra, gyermekem, figyelj:
a sárkányléleknek szív alatt van hely.
Engedd ki a sárkány lelkét testéből,
s hatalma porba, a lábad elé dől!"
Ezzel a csillag tündöklő karddá vált,
s száguldó sárkány szíve alá talált.
*
Hullt haló sárkány, levél a szellőben,
megpihent, megpihent leány ölében.
Fényes arcára forró könnyek hulltak,
sebzett melléből patakok indultak.
Feküdt a fiú, a lány simogatta,
becézte arcát, szemeit csókolta.
"Ne menj el, szerelmem, engem itt ne hagyj!
Társadul egy életre engem elfogadj!"
"Kérlek társamul életnyi percemre,
szerelmed kísér halálos életre."
Szállt a röpke perc, vele fiúlélek.
S mert egymást szerették, jó volt az élet.
Mikor elindult utána sokára,
jól tudta a leány, nem várt hiába.
Apa, az életben
jutalmat hogy' nyerünk,
a világon ismertek,
híresek hogy' leszünk?
Lehetsz fiam, mester
gyakorlott kezekkel,
izmos vállal, karral,
tanuló inassal.
Lehetsz nemes művész,
trükkös-frakkos bűvész,
igazságot bíró
irodalom-író,
mérnök, tanár, vegyész,
belgyógyász és szemész,
színész vagy direktor,
docens, dékán, rektor.
Teljesen légy, ami,
ne csak fél valami,
ha már választottál,
tedd, amit gondoltál.
S hogy ne érjen szégyen,
tedd, amit kell, szépen,
s meglátod, csillagok
kapnak csak csillagot.
2002.12.05.
Mozog bennem a köd,
születni szeretne,
lássuk, mire megyünk,
földre szállt felhőcske.
*
Folyékony kristályok
körötted lebegve
lefogják látásod
egyre közelebbre.
S mi fölött elnézel
ragyogó nap alatt,
eléd áll, megdöbbent.
Háttér: szürke alap.
Szemet szúr, feltűnik
közömbös, szürke fa.
Az eget eléri
egy templom két tornya.
Élénkség haldoklik,
a fény szürke, kopott,
elindulsz csendesen.
Lépted reményt lopott,
s kibukkansz belőle
ott fenn a Kékesen.
Aranyló langy erdő
Ölel át fényesen.
2002.12.05.
vigyázz rám hogy le ne essek
kavicson szét ne fröccsenjek
úgy vigyázz rám
vigyázz rám hogy ne szédüljek
nap tüzébe ne repüljek
úgy vigyázz rám
vigyázz rám hogy ne remegjek
sötétségtől ne rémüljek
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha vihar szárnyán
felszürcsölne szörnyű sárkány
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha eresztenél
fakó múltba felejtenél
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha már nem vagyok
emlékedben szemem ragyog
úgy vigyázz rám
vigyázz rám mert amíg ragyog
vagyok ha már nem is vagyok
úgy vigyázz rám
úgy legyen
2003.02.09.
Szeretlek.
Bolond vagy.
Szeretlek, ha bolond vagy.
Akkor is, ha bolond vagyok?
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagy.
Bolond vagy.
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagyok.
Szeretlek.
2003.03.03.
Én bennem az Isten
én bennem a Gonosz
van az aki intsen
és az aki oroz
felelek poklomért
és ha odajutok
ártatlan ördögért
csak imát mondhatok
ördögöm nem hibás
bár örömmel fogad
Istennel nem vitáz
és Istent sem tagad
csupán végrehajtja
amivel megbíztam
fejét mélyre hajtja
előttem jó uram
hogy mi sorsra jutok
élet alatt után
arra odahatok
délelőtt délután
s éjjelem se legyen
szeretetlen pogány
szeretlek szertelen
bánatrontó leány
s ha nászunk gyümölcse
karomban mosolyog
szegény ördög öccse
kihűlt poklon vacog.
2003.03.09.
valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok
valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok
2003.04.13.
Úgy pihentessen,
mint első álom
születés után!
Úgy megsegítsen,
mint megnyugvásom
halál határán!
Fel úgy karoljon,
mikor elbukom,
arcom simítsa!
Sírni ne hagyjon,
könnyem ne hulljon,
nagyon ha fájna!
Át úgy öleljen,
el úgy eresszen,
természetesen,
mintha nem várna,
mintha nem látna
soha, sohasem.
2003.04.13.
Olykor dúdolgatok
s meglepő hangzatok
kalapot emelnek,
előre köszönnek.
Olykor elámulok,
ívelő mondatok
játszva csiripelve
fészkelnek fejembe.
Indul a dolgára,
testem már mozduló,
léptem ritmusára
megdobban már a szó.
S olykor firkálgatok,
szóra szókat rakok,
s öntudatlan születésben,
sírva boldogan, békében,
ahogy a lét a fényre forog,
egyszerre csak rám mosolyog
a vers.
2003.04.13.
Embernek megszületvén
neveltetni kell.
Születve ártatlannak
megmaradni kell.
Érkezve várva vártnak
karod tárni kell.
Karod tárva, társadat
átölelni kell.
Szeretvén szerelemmel
töprengeni kell.
Mélységben nagy csúcsokat
döntögetni kell.
Csúcsokról le utakat
felfedezni kell.
Esőben, napsütésben
boldogulni kell.
Boldoggá lenni s tenni
eldönteni kell.
Csak a lehet nem lehet,
kellnek lenni kell:
mert halni kell, ha élni kell
és élni kell, ha ölelni kell,
mert ölelni kell, ha halni kell
és végül elbúcsúzni kell.
2003.05.20.
szerelemben fogantatást
anyád hasán simogatást
megnyugtató ritmusokat
elringató dallamokat
Minden jót mindenkinek!
nehéz-könnyű megszületést
mellek között átölelést
természetes erős sírást
boldogságos gyermekáldást
Minden jót mindenkinek!
hideg télben melegséget
elegendő eleséget
fájdalomban vigasztalást
könnyhulláskor rámosolygást
Minden jót mindenkinek!
egészséget nyavalyában
könnyű légzést fulladásban
mankó mellett szellőléptet
szárnyatlan is madárreptet
Minden jót mindenkinek!
öregségben társaságot
másnap teljesülő álmot
összegyűjtött emlékeket
mindhalálig élt életet
Minden jót mindenkinek!
szeretetben elbocsátást
könnyű szívvel elindulást
fájdalmatlan eltávozást
amint eljön, viszontlátást
Minden jót mindenkinek!
2003.07.03.
Én egyszerűen tudom, jó vagyok,
de nem tudok mást, hát hallgatok,
tisztán szólalnak hangok, harangok,
dallamtól zengenek barlangok.
Kövek, sziklák épülnek zenévé,
hangok és szótagok szöveggé.
Azonban minden marad itt belül,
meddő nem létbe alámerül.
S ha kérded, miféle szerzet vagyok,
hogy van, hogy hangnyomot nem hagyok,
képtelen vagyok kikiabálni,
hogy süketek, idehallgassatok,
némaként én meg nem szólalok,
de tessék énekem hallgatni!
Hej, nagy a kedvem, játszadozok,
csodálkozz csak, majd kurjongatok!
Ingassad szép fejed megrovón,
csillagjon két szemed villámlón!
Mit bánom, mit gondolsz, vélekedsz!
Bő vérem haragot megrekeszt!
Rettenve felejt a félelem,
én neked éneklem énekem!
S ha hideg életben vacognál,
szabályok között nem ragyognál,
hamu alól marok parazsat,
s hogy kedved enyémhez derüljön,
mellém a zöld fűre feküdjön,
még ma megcsípek egy darazsat!
Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!
Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!
Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.
Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.
Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.
Both Balázs:
a kitárt ablakszárny előtt
vonalban felszálló füstjelek
szigorú arca mozdulatlan
nézi a tiszta színeket
alul kabátok kék piros
fel-felvillanó sárga
halvány vörös folt simul
egy szürke felhősávra
a merész ívek tökéletesre
faragott kőcsipkéje
magasság és mélység között
galambok szállnak a térre
a nap lement a városképen
egyre élesebben
középen áll a tűztorony
a teste törhetetlen
világít ahogy az alkony
nyugat felől beragyogja
árnyéka nő bent a honvágy
átváltozik fájdalomra
én is ott vagyok köztük
nem hiszek semmiben sem
nem létezik olyan erő
mely feltámaszthat engem
az utak belefagytak
törött lábszáramba
koponyám egy másik
koponya roppantja
fekete hajam volt
mint a sólyomszárny ha lobban
utolsó szavam halálsikoly
abban a zuhanyzóban
homlokom ajkam puszta csont
pedig a város legszebb lánya voltam
mikor az első reggelek ködén
a nyár még tompán átvilágít
távoli fények ragyogják be
a tér gesztenyefáit
mikor nem az a déli napsütés
mely lángot fakasztva árad
hamarosan az északi szél
jelt ad a pusztulásnak
mikor közelít az a néhány nap
és átalakulnak a kertek
minden amit megszáll az ősz
pőrén szorongva reszket
mikor könnyű halotti máglyaként
mindenfelé levelek égnek
hangtalan válik semmivé
a tárgy a test a lélek
Farkas Norbert:
Százegy gondolat felvetődik bennem,
Százegy gondolat meg fordul fejemben.
Százegy gondolat mi kering a földön,
Várom, hogy egy igazi gondolat jöjjön.
Százegy pillanat de csak egy az igazi,
Százegy perc egyedül jöjjön már valaki.
Százegy vágy vajon melyik az mely teljesül,
Kevés a szép pillanat az is gyorsan elrepül.
Százegy bánat s egy mindig rám talál,
Százegy élet, mindegyik végén halál.
Százegy óra s egyszer mindegyik meg áll,
Ha minden véget ér a gondolat, akkor is száll.
Farkas Norbert:
Test nélküli utazás, mi történik most velem?
Jól látok mindent, pedig nincs velem a szemem.
A testem nélkül, száll a lelkem a város felett,
Amint a széllel szállok, találkozom veled.
TSzelek hátán, együtt szállunk a fellegek fölött,
Együtt nézzük, mi történik lent a házak között.
Bolyongunk az égbolton, nem hiányzik a testünk,
Nem tudjuk, hogy meghaltunk-e, vagy szellemek lettünk.
Farkas Norbert:
TMikor elhagytál, a pohárhoz nyúltam.
Torkomat nagyon égették az első kortyok,
Könnyebb volt feledni, de nem lettem az italtól se boldog.
TAz ital volt a menedékem,
A feledésem, s lassan a szenvedélyem.
Majd hosszú, hosszú idő után, kaptam tőled egy levelet,
Egyik kezemben az üveg, másikban a leveled.
Választás előtt állok, az ital, vagy újból veled?
Farkas Norbert:
Nem kell a szíved,
Nem kell a könnyed,
Jéghideg a csók,
Egy hideg viszlát,
Csak egy tekintet,
Nem, nem kellesz már,
Emléked megőrzöm,
Csak a tested.
Ne sirass meg.
Nem fáj már semmi,
El kell menni.
Nem látlak már,
Jön a halál.
Az idő elszáll.
Farkas Norbert:
Rímeket faragtam valaha régen,
Csillagot tereltem odafenn az égen.
S mostanra már csak a könnyeim maradtak,
Az idő fogai rajtam is faragtak.
Rímeket faragtam valaha régen,
S a tüzet, szívedből vettem télen.
Szenvedélyed tüze testemet égette,
Az idő elszáll, csak egy toll a kezembe.
Rímeket faragtam valaha régen,
Ma már csak egyhangú életem-élem.
Könnyes a szemem, s ülök egy széken,
Valaha rímeket faragtam a télben.
Farkas Norbert:
Mond, mond el, miért bánt, aki szeret
A fájdalmat, már elviselni nem lehet.
Mond, lehet az, hogy senki nem szeret?
Mond, van egyáltalán boldog ember,
Vagy csak mindenki kényszerből nevet?
Mond a szívedben miért nem, adsz helyet?
Farkas Norbert:
Ködös őszi éjszakákon,
Mikor hullnak a levelek,
Magányosnak érzem magam,
Nagyon jó lenne most teveled.
Ködös őszi éjszakákon,
Szél siklik a fák között,
Távol vagy tőlem nagyon,
S szívembe bánat költözött.
Ködös őszi éjszakákon,
Nincsen már levél fent a fákon.
Csendes őszi éjszakákon,
Itt legyél velem, csak azt várom.
Farkas Norbert:
A csillagokat is lehoznám neked,
Az életemet bárcsak leélhetném veled.
Rövid az élet, de veled nagyon szép,
Ez lenne nekem, egy síron túli emlék.
A csillagokat lehoznám az égről,
S csak Te látszanál a ragyogó fényből.
A sok-sok csillag hiába ragyogna,
Nélküled, mindenütt sötétség honolna.
Nem kellett a csillag, elhagytál nemrég,
Fényképed kidobtam, régen, már nagyon rég.
És sötétség ellen, szobámba gyertya ég.
Farkas Norbert:
Csak kilencvenhét perc az élet,
S én egy pillanatot kérek.
Csak kilencvenhét perc az élet,
S én nélküled nagyon félek.
Csak kilencvenhét perc az élet,
S én nélküled nagyon félek.
Csak kilencvenhét perc az élet,
S nélküled már alig élek.
Csak kilencvenhét perc az élet,
Keressél, kérlek, keressél meg.
Csak kilencvenhét perc az élet,
Nélküled, vajon meddig élek?
Farkas Norbert:
A nap vörösen izzik, szomorú a táj,
Szikkadt már a föld, s valami nagyon fáj.
A fű már sárga, s nagyon sárga a lomb,
Valahol távol, vészharang kong.
Küzd a föld a szárazság ellen,
Szikkadt a föld, s már semmi nem él bennem.
Küzd a természet, küzdenek az állatok,
Elszárad minden, kegyetlen egy állapot.
Engem Te mérgeztél, s együtt a földet,
Együtt sárgára színeztünk minden zöldet.
Egyszer szemét, s egyszer vegyszer,
Én is egyszer, te is egyszer, ő is egyszer.
A pusztulás megindult, haldoklik a táj,
Szikkadt a föld, és semmi nem fáj.
A természet meghalt, vele együtt én is,
Nem érzek semmit, de Te hiányzol mégis.
Farkas Norbert:
Szegfű, narancs, madár,
Hazudik mindenki,
Hogy túléled e káoszt,
Nem garantálja senki.
Mindenki azt nézi,
Hogy mit tehet zsebre,
A népnek meg lassan,
Kilesz már a segge!
Ígéretek szállnak,
Mire kell még várni,
Ki tenne is valamit,
Annak köddé kell válni.
Talán most kéne lelépni
De valami baj van velem,
Mert nem hosszabbítják meg,
A világútlevelem.