A március 27-én kezdődött húsvéti királyjárásba Teleki kormánya belebukott. Nem, mint sokáig feltételezték kül-, hanem kifejezetten belpolitikai okokból. Semmiféle komoly ok nem állt fenn arra, hogy a miniszterelnököt bárki is legitimizmussal vagy az összeesküvésben való részvétellel vádolja. Ezzel szemben beszorult a keresztény nemzeti egységpárt és a kisgazdapárt követelményei közé, és mivel így egyiknek sem tudott teljesen eleget tenni, bázisát elveszítve a visszavonulás útját választotta.
Bethlen István meglehetősen nehéz körülmények között vállalkozott a kormányalakításra, és gróf Bánffy Miklós egy izolált ország külügyeinek a vezetését vette át. Hamarosan kiderült azonban, hogy Magyarország nem annyira elszigetelt, mint az az első pillanatban látszott. Világossá vált, hogy a nagyhatalmak együttes erővel tartották vissza a csehszlovák és a jugoszláv kormányt attól, hogy a restaurációs kísérlettel kapcsolatban elkészített ultimátumukat átnyújtsák a magyar kormánynak. Tették ezt azért, mert Horthy kormányzó és a kormány energikus ellenállásával és a restauráció veszélyének elhárításával meg voltak elégedve. Ezt követően híre járt, hogy a csehszlovák és a jugoszláv kormány előzetes deklarációt kíván tenni arra az esetre, ha hasonló kísérletre kerülne sor. Néhány kivétellel a nagyhatalmak diplomatái és külügyi tisztviselői egyek voltak abban, hogy e kísérletet meg kell akadályozni és meg is akadályozták. Mind az ultimátumtervezet, mint a deklarációszöveg bennmaradt az íróasztalfiókokban.
Mivel nyílt titokká vált, hogy a csehszlovák-jugoszláv fenyegetés egyik pontja a Szombathelyen való találkozásra irányult, vagyis a híres korridor felállítását foglalja magába, az ügy a magyar kormány problematikáján túlmutatott, és más-más okokból közelről kezdte érdekelni Párizst is, Rómát is.
Az Ausztriára nézve kedvezőtlen Paléologue-kurzus bukása után a Quai d'Orsay visszatért az „életszerető" Ausztria létrehozásának koncepciójához. Újra foglalkozni kezdett az osztrák pénzügyi szanálással. Iparkodásában azonban abba a problémába ütközött, hogy az elhárítandó Anschluss-mozgalom egyre nagyobb lendületet vett. A francia kormány egyfelől gazdasági kedvezményeket akart biztosítani az Anschluss ellen, másrészt azonban minduntalan azt kellett hajtogatnia, hogy amennyiben az osztrákok nem hagynak fel az Anschluss nyílt követelésével, úgy ne számítsanak anyagi és pénzügyi támogatásra.
Jóllehet Mayr kancellár megállapodott a pártokkal, hogy a csatlakozás kérdését nem vetik fel, 1921 elején mégis egyik tüntetés követte a másikat. Ezek célja többnyire az volt, hogy népszavazást kényszerítsenek ki az Anschlussról. A kancellár a mozgalmat azáltal szerette volna leszerelni, hogy a népszavazás lehetőségét törvényhozásilag biztosítja a jövőre nézve. Ettől azonban a francia kormány idegessége csak tovább nőtt. A bécsi francia követ, Lefevre Pontalis energikusan elítélte az osztrák magatartást. „Nagyon hasznosnak tűnne előttem, ha nem hagynánk a kancellárt illúziókban ringatózni egy olyan manifesztáció következményeit illetően, amely tökéletesen ellentétes a szerződéseknek mind betűjével, mind szellemével."A francia külügyminisztérium azután valóban mindent megtett, hogy az ilyesfajta illúziókat eloszlassa. Minden követét megmozdította, a nagyhatalmakat pedig arra igyekezett rávenni, hogy valamennyien tiltakozzanak Bécsben a tervezett törvény előterjesztése ellen „azon büntetés terhe alatt, hogy a nagyhatalmak megvonják támogatásukat".
Nagyméretű francia akció vette kezdetét. A Quai d'Orsay össztüzet szeretett volna zúdítani az osztrák fővárosra, de hamarosan tapasztalnia kellett, hogy szövetségestársai ehhez ezúttal nem sietnek csatlakozni. Az olasz külügyminiszter nem akarja kiélezni a helyzetet Ausztriával, annál is kevésbé, mert a Foreign Office-nak sem állt ez szándékában. Az Anschluss elleni tiltakozás így nagyon is hiányos maradt. Csak a kisszövetségesek karolták fel a francia kezdeményezést és még ők is csak hangfogóval tették ezt. Noha a magyar kormányt nyilvánvalóan senki sem kérte tiltakozásra, Bánffy külügyminiszter viszont önként jelentkezett. Tette ezt annak ellenére, hogy a miniszterelnök, Bethlen gróf történetesen mélyen meg volt győződve az Anschluss kikerülhetetlenségéről. Bethlent nem kis mértékben éppen e nézete tartotta vissza attól, hogy legitimista álmokat szőjön, vagy hogy Ausztriával bármi téren szoros kapcsolatokat igyekezzék kialakítani. Ezúttal azonban a magyar külpolitika irányítói az Anschluss ügyét és annak elítélését kedvező taktikai elemnek tartották saját céljaik megvalósítására.
Bevonta a Burgenland ügyében folytatott külföldi propagandába a magyar vezetés a korridor ügyét is. Jó érzékkel, ezt az olaszok szemei előtt lobogtatták meg. A kezdeményező e vonatkozásban maga Horthy volt. Felhívta az olasz követ figyelmét arra, hogy a jugoszláv újságok ismét a korridor szükségességét emlegetik.
Castagneto azután az Adria hírügynökségtől hasonló értesüléshez jutott, majd körbejárt a már említett csehszlovák-jugoszláv „deklaráció" híre. Furcsa módon a magyar kormány azonban egy szót sem szólt arról, hogy bármilyen fenyegető okmányt kapott volna. Így azután Sforza külügyminiszter Prágában és Belgrádban szeretett volna az igazság nyomára bukkanni. Érdeklődésének eredménye nem volt megnyugtató. A jugoszláv külügyminisztériumban ugyan cáfolták, hogy ilyen tervekkel foglalkoznának, de Benes csak odáig ment a tagadásban, hogy a korridorkérdés - hite szerint - „nem akut". Mivel ez azt jelentette, hogy bármikor akuttá válhat viszont, az olasz külügyminiszter jónak látta, ha fellép ellene, és ha egyúttal igyekszik előmozdítani a burgenlandi kérdés megoldását. Sforza Pasic jugoszláv miniszterelnökhöz fordult. Kifejtette, hogy habsburgellenes garanciák kérdésében továbbra is szeretne együtthaladni a szövetséges jugoszláv kormánnyal, de ezt nem fogja tudni megtenni, ha olyan intézkedésekről van szó, amelyek közül néhánynak jelentős külső visszahatása lenne.
A korridorról keringő hírek azonban nem csitultak el, úgyhogy az olasz külügyminiszter a belgrádi követnek küldött későbbi utasításában még kategorikusabb hangot használt. Kijelentette, hogy amennyiben a jugoszláv kormány „olyan kezdeményezésekhez nyúlna, amelyek súlyos komplikációk váltására alkalmasak, úgy ez nemcsak meglepetésre szolgáltathatna okot a mi részünkről, de jelentősen csökkentené a cselekvés és a védelem hatékonyságát ama veszéllyel szemben, amelyet közös erővel akarunk elkerülni".
A Bethlen-kormány igyekezett kitapogatni, hogy merre találja nyitva az ajtókat. Párizsban - a korábbi ígéretek ellenére - nehézségekkel kellett számolni. Károly exkirály ugyanis a francia miniszterelnök, Aristide Briand nevével az ajkán érkezett Budára, és ország-világ értesült arról a fennen hirdetett állításáról, hogy kísérletét a francia miniszterelnök személy szerint támogatta. Ez a miniszterelnököt rendkívül kellemetlenül érintette.
Március 30-án a Nagykövetek Tanácsa a burgenlandi ügyben új határozatot hozott, amelyet szokatlan módon Briand szignált. Ez a januári jegyzéktől eltérve, alátámasztotta az osztrák álláspontot, és hangsúlyozta, hogy a kísérőlevél szellemében csak részletkérdésekről lehet alkudozni, de nem lehet kérdésessé tenni magukat a békeszerződéseket.
Az osztrák kormány felfigyelt arra a lehetőségre, amit követelése alátámasztásában a királypuccs biztosított. Április 19-én egy beadványban már erre is hivatkozott, amikor Burgenland azonnali átadásának kikényszerítését kérte a Nagykövetek Tanácsától. Johann Eichhoff báró, párizsi osztrák követ átnyújtott a Qui d'Orsay-n egy erre vonatkozó jegyzéket és mellékelte hozzá kormánya nyilatkozatát, amelyben az osztrák kormány IV. Károly puccskísérletére utalt, hogy bebizonyítsa, mily káros következményekkel jár Burgenland magyar igazgatása. A puccs előkészítői - mutatott rá a nyilatkozat - ugyanazok az emberek voltak, mint akik meg akarják akadályozni Burgenland átadását Ausztriának.
E fellépés hatására-e avagy sem, a Quai d'Orsay-n másnap mindenesetre született egy terjedelmes feljegyzés a trianoni békeszerződésről. Ebből csupán a Nyugat-Magyarországra vonatkozó részt emeljük ki. ,,Ez az engedmény (Ausztriának - O. M.) azért tűnt szükségesnek, hogy demonstráljuk, Ausztriából életképes államot akarunk csinálni, érveket nyújtsunk Németország által való bekebelezése ellen és biztosítsuk a békeszerződés aláírását." A feljegyzés megállapítja, hogy az adott pillanatban osztrák-magyar tárgyalások voltak folyamatban, majd hozzáteszi: „Az osztrákok hajlandók hozzájárulni módosításokhoz, de csak a részletekben. A konferencia e ponton nekik adott igazat." Annyiban ugyanis, hogy amikor a magyar kérések alapján elhatározta a kísérőlevél mellékelését a békeszerződés szövegéhez, abban - eltérően az angol és az olasz javaslattól - végül csak a részletkérdések módosítását tették lehetővé. Ez az állásfoglalás elvileg megerősítette a magyar kormánynak küldött március 30-i határozatot. A magyar kormány viszont május 7-i jegyzékében ezt ugyanúgy elutasította, mint tette a nagykövetek decemberi felszólítása esetében. 1921 májusában magyar szempontból a helyzetet a következőképpen lehetett összegezni. A bajor-osztrák-magyar szélsőjobboldali tervezgetéseket, mint komolytalanokat feladták, a keresztényszocialistákkal elkezdett eszmecsere nem vezetett gyakorlati eredményre, az osztrák kormány a hivatalos tárgyalások során elzárkózott az elől, hogy a magyar delegáció által tett javaslatok alapján érdemi tárgyalásba kezdjen. Az utóbbin nincs mit csodálkozni, hiszen egészen odáig a magyar kormánytényezők minden alkalommal az egész terület, ill. döntő része megtartásának elvéből indultak ki, és csupán arról akartak beszélgetni, hogy ennek fejében Ausztria milyen kártérítéseket kapjon. Az utóbbiak kisebb területkiigazításokból, gazdasági, kereskedelmi előnyökből és a német lakosságnak biztosítandó autonómiából álltak volna. A nagyhatalmak felől nézve sem volt jobb a helyzet. A francia kormány visszahúzódóbbá vált, mint volt a királypuccs előtt. A külügyminisztérium a királypuccs és Briand belekeveredése miatt visszavonta a Fouchet-nak és Apponyinak tett ígéretét és módosította a nagyköveti határozatot. Az angol külügyminiszter, Curzon a békeszerződések végrehajtásának szilárd jogi alapjára helyezkedett, és legfeljebb a kétoldalú osztrák-magyar tárgyalások, valamint az apró részletekről történő megegyezések felett volt hajlandó szemet hunyni. Az olasz közvetítő készséget a rapallói szerződés megkötése után Sforza külügyminiszter kérdésessé tette, a magyar külügyminisztérium viszont kifejezetten elhárította.
Figyelembe véve az európai összhelyzetet, 1921 elején a magyar törekvés a lehető legrosszabbul állt tehát. Bánffy külügyminiszter előtt két fontos lépés állt, ha eredményre számított akár Burgenland kérdésében, akár más ügyekben. Helyre kellett állítania a megelőző néhány hónap alatt szétszakadt szálakat a hatalmakhoz, vagyis újra kellett aktivizálnia a magyar külpolitikát. Burgenland ügyében emellett meg kellett fogalmaznia azt a reális ajánlatot, amelyről a siker reményében lehet tárgyalni az osztrák kormánnyal.
Burgenland kérdésében továbbra is Párizs és Róma álláspontja látszott a legfontosabbnak. Bethlen nagyon jól tudta, hogy mi izgatja a legjobban az olasz kormányt. Nem véletlen tehát, hogy Castagneto követet elsősorban e két kérdésben igyekezett megnyugtatni. Kijelentette neki, hogy Magyarországon a közvélemény zöme, néhány nagybirtokos és vagyonos zsidó kivételével úgyszólván mindenki ellenzi Habsburg Károly visszatérését. Biztosította továbbá őt és kormányát, „hogy az a kérdés, amelyben kormánya sosem fog engedni, az Magyarország teljes függetlenségének kérdése, minden más országgal, különösképpen pedig az Ausztriával együtt létesítendő unióval szemben".
A magyar külügyminiszter ugyanakkor mindent megtett, hogy a korábbi kapcsolatokat felújítsa Párizzsal. Ebben azonban súlyos nehézségei támadtak. Diszkréten megsúgták neki, hogy jobb lenne, ha egyelőre nem erőltetné saját párizsi útját, majd kiderült, hogy közvetítésre többé nem felel meg Halmos Károly sem, mert a párizsi politikai körök kétkednek e férfiú komolyságában. Végül a külügyminiszter Teleki Pált kérte fel, hogy az aktuális magyar törekvések elbírálásáról újra tájékozódjék Londonban és Párizsban és feloldja a fagyot, ami IV. Károly puccskísérlete miatt Párizs magatartását éppen jellemezte. Mielőtt Teleki Párizsba érkezett, a budapesti főmegbízott tájékoztatta kormányát tárgyalási tematikájáról. Közölte mindenekelőtt, hogy amennyiben a magyar kormány képviseletében eljáró Telekivel a hatalmak nem tárgyalnak érdemben, úgy Bethlen levonja a következtetéseket: lemond és a magyar kormányt vélhetően a németbarát Andrássy Gyula alakítja meg. A magyar kormány nem kívánja felvetni a területi kérdéseket, csupán néhány kisebb jelentőségű kérdésben kér támogatást. Így mindenekelőtt teljes tárgyalási szabadságot óhajt az úgynevezett „megyék" ügyében Ausztriával. Bánffy abban reménykedik - írta Fouchet főmegbízott hogy az osztrák kormány megnyerhető a terület „megosztásának", amely - véleménye szerint Ausztriát lényegében véve nem károsítaná. Emellett Bánffy támogatást kért a csehszlovák kormánnyal már korábban elkezdett tanácskozásokhoz, valamint a magyar nemzetiségek gyámolításához. A magyar követ is bejelentette a Quai d'Orsay-n Teleki érkezését és ismertette az általa érintendő kérdéseket.
Teleki Pál a francia külügyminisztériumban folytatott beszélgetéseiből arról győződhetett meg, hogy a légkör ott Magyarország irányában jelentősen ugyan nem javult meg, de békés egyezkedésekben a kormány továbbra is számíthat a francia támogatásra. Az osztrák-magyar tanácskozást a burgenlandi kérdés megoldásáról - jelentette ki Peretti - a francia kormány nemcsak nem ellenzi, de támogatja. „De - tette hozzá - Magyarország nem elégszik meg kiigazítással, az átadás megsemmisítéséig akar eljutni." Nem tudjuk, hogy Teleki e megjegyzésre pontosan mit válaszolt, az azonban nagyon valószínű, hogy első ízben vetett fel egy komoly megosztási formulát, ahogyan Fouchet a kormány szándékát előre jelezte. Világossá vált másfelől, hogy a francia kormány ismét hajlandóvá vált az engedményre, de semmiképpen sem nyerhető meg az egész terület, illetve döntő része magyar fennhatóság alatt hagyásának.
Peretti a beszélgetésről felvett jegyzékhez hozzátett még egy gondolatot, amit a magyar exminiszterelnökkel nem közölt. „Az ember valóban felteheti a kérdést - írta -, hogy az ausztriai csatlakozási tüntetésekkel kapcsolatban nem lenne-e helyénvaló azt a javaslatot tenni a Nagykövetek Tanácsnak, jelezze az osztrák kormánynak, hogy a szerződés végrehajtását a megyék ügyében csak akkor reklamálhatja, ha saját maga is végrehajtja azt, szembeszállva az Anschlussra irányuló népszavazási tűntetésekkel. Ez azonban olyan kérdés - tette hozzá Peretti -, ami csak a nagyhatalmakra tartozik, és e téren, úgy tűnik, semmiféle ígéretet nem lehet tenni Magyarországnak."
A magyar kormány első lépését a realitás birodalma felé a május 25-én felújuló közvetlen magyar-osztrák tárgyalások során Gratz Gusztáv által előterjesztett javaslat jelentette, amely már közelített a francia állásponthoz. Ez volt az első alkalom, amikor a magyar delegáció a terület megosztására tett ajánlatot azon az alapon, hogy Ausztria csak a gazdaságilag aktív, a Bécs ellátásában valóban jelentőséggel bíró területet foglalja el, a többiről való lemondása fejében pedig fogadja el azokat a kárpótlásokat, amelyeket a magyar kormány már korábban is felajánlott.
Mielőtt az új kezdeményezés hatása lemérhető lett volna, Mayr kormánya belebukott az Anschluss-izgatásba, és a helyén Johaimes Schober vezetésével hivatalnokkormány alakult. Schoberrel, aki korábban a bécsi rendőrség vezetője volt, a Tanácsköztársaság idején Bécsbe menekült magyar emigránsok tucatjainak voltak kapcsolatai. Schober nem volt pártpolitikus, nem kötötték tehát ideologikus előfeltevések, és mindenekfelett lényegesen jobbra állt elődeinél. Budapesten fellobogott a kompromisszum reménye. Schober valóban hozzájárult a tárgyalások folytatásához, a nagyhatalmi közvetítés gondolata pedig kifejezetten kedves eszme volt számára, mert feltételezte, hogy ezen a módon az engedményért vállalandó felelősségét csökkentheti. Egy súlyos probléma mégis mutatkozott: Schober az engedményt ahhoz a feltételhez fűzte, hogy előzetesen Magyarország átadja az egész területet, amelyet a saint-germaini és a trianoni béke Ausztriának szánt.