Közben történ két fontos esemény. Július 7-én Della Torretta lett az olasz külügyminiszter, aki a korridorveszély miatt rendkívül fontosnak tartotta a burgenlandi tengerikígyó felszámolását. Ez némi változást eredményezett Olaszország jugoszláv politikájában is. Elődje, Sforza, aki a rapallói szerződést aláírta, nagy súlyt helyezett arra, hogy a belgrádi kormány minden, az olasz érdeket közvetlenül nem veszélyeztető ügyben megkapja az olasz támogatást. Ezért az olasz kormány húzódozott attól, hogy részt vegyen a Nagykövetek Tanácsának június 23-i határozata végrehajtásában. E határozat Jugoszláviát kötelezte az elfoglalt pécsi és baranyai területek kiürítésére, amint azt a budapesti főbiztosok a magyar kormány kérésére már többször javasolták. A Nagykövetek Tanácsa felkérte a nagyhatalmak belgrádi képviselőit, hogy e határozatot hozzák a jugoszláv kormány tudomására. A belgrádi olasz követ azonban e lépést nem hajtotta végre, és a külügyminisztériumnak annak elhalasztását javasolta. Olasz körökben a vélemény erről alaposan megoszlott. A párizsi nagykövet amellett volt, hogy a szükséges lépést az olasz követ is tegye meg. Castagneto, a budapesti olasz követ nemcsak ezt követelte, de aláírta azt a felterjesztést is, amelyben a három budapesti nagyhatalmi képviselő újból sürgette a jugoszláv kivonulás kikényszerítését. Luigi Vannutelli Rey gróf viszont, aki 1919-ben keményen küzdött a nyugat-magyarországi magyar érdekek megóvásáért, most ellenezte, hogy az olasz kormány belekeveredjék ebbe az ügybe, mondván, hogy Jugoszlávia szövetséges állam és nem exellenség, miként Magyarország.
Alig foglalta el Della Torretta a külügyminiszteri posztot, július 9-én a belgrádi olasz követ csatlakozott az angol és francia lépéshez, és tolmácsolta a jugoszláv külügyminisztériumban a nagykövetek óhaját. Mint Gaetano Manzoni követ jelentette, a jugoszláv külügyi tisztviselő a kérésen csodálkozott, mivel a békeszerződés még nem lépett életbe, és mivel nem Jugoszlávia volt az egyetlen állam, amelynek kötelességei maradtak fenn a végrehajtás terén.
E lépés távolról sem jelentett döntő változást az olasz külügyminisztérium magyar és jugoszláv politikájában. Della Torretta a jugoszláv érdekeket továbbra is szem előtt tartotta, és egyáltalán nem állt szándékában kedvezményeket tenni a magyar kormánynak Jugoszlávia rovására. Ha valamely országnak kedvezni akart, az nem Magyarország, hanem Ausztria volt. Della Torretta jól ismerte Bécset, az osztrák politikusokat és szentül meg volt győződve arról, hogy a korridorveszély elkerülésének legbiztosabb, sőt egyetlen eszköze, ha Burgenlandot Ausztria minél előbb megkapja. Teljes mértékben elfogadta azt a már többször megfogalmazott és Schober által újrafogalmazott tételt, hogy a magyarok megbékítése érdekében csak utólag lehetséges a korrekciókban megegyezni. Az elgondolás kiindulópontja ezek szerint a békeszerződések integrális végrehajtása kellett hogy legyen. Ez az elvi alap volt az, ami miatt Della Torretta úgy döntött, hogy Olaszország is fellép a jogtalanul megszállás alatt tartott magyar területek kiürítése mellett, mert ez feltétele volt annak, hogy a magyar kormánytól is követelni lehessen Burgenland átadását. Ez azonban nem jelentette, hogy az olasz külügyminiszter felfogása szerint a jugoszláv kiürítésnek meg kellett volna előznie a magyart vagy, hogy a kettőt junktimba kellett volna állítani. A másik lényeges körülmény, amely a burgenlandi kérdés megoldását felgyorsította és elkerülhetetlenné tette, hogy a nagyhatalmak hivatalból ismét foglalkozzanak vele, az volt, hogy július 26-án megtörtént a békeszerződés okmányainak ünnepélyes kicserélése Párizsban. A nagyhatalmak ratifikálási eljárása befejeződött, a békeszerződés minden jogi kritériumnak megfelelően életbe lépett. Bánffy június folyamán, július elején már tudta, hogy Schober nem zárkózik el a terület megosztása elől, csak azt a terület átadása után szeretné végrehajtani. Tudta továbbá, hogy a francia kormány egy megegyezést kész elfogadni, valamint azt is, hogy a közvetítést most egy olyan olasz külügyminiszter vállalná, aki még követ korában elkötelezte magát a megoldásra.
Jórészt a magyar kormányon múlt, hogy képes-e ésszerű javaslatot tenni. A magyar-osztrák tárgyalási anyagra vonatkozó jelentések mintegy érintőlegesen utalnak arra, hogy a magyar kormány Schober előtt már júniusban megpendítette azt a gondolatot, hogy Sopron és környéke lehetne az a terület, amelynek átengedése esetén a magyar kormány békésen átadná a szóban lévő régió többi részét. Valószínű, hogy párizsi útján ugyanezt Teleki is szóba hozta. Ez a javaslat azonban csak Bánffy július 15-i, az olasz követnek átadott jegyzéke által vált hivatalosan ismertté a nemzetközi életben.
Nem sokkal ezt követően, július 22-i dátummal felbukkant egy különös irat. Ezen a napon Bánffy gróf levelet írt a párizsi olasz nagykövetnek, Bonin Longarénak, és ebben hivatkozott Perettivel folytatott beszélgetésére. Sőt, egyenesen azt írta, hogy a burgenlandi kérdéssel kapcsolatban Peretti javasolta, hogy Bánffy feltétlenül keresse meg az olasz nagykövetet. Mivel őt nem tudta elérni, Vannutelli Rey-vel beszélgetett, de szükségét érzi, hogy levelével a nagykövetet is megkeresse - írta. Kérése abban állt, hogy a Nagykövetek Tanácsa segítse elő a megegyezést Ausztriával még mielőtt a Magyarországra nézve érvényes átadási határidő elérkezne, mert Bánffy véleménye szerint teljességgel megoldhatatlan lenne előbb átadni az egész területet, majd visszavenni annak egy részét.
Ebből az érdekes levélből kiderül először is az, hogy Bánffy Párizsban járt, holott a francia külügyminisztérium, mint említettük, erre nem bátorította, és sem az útnak, sem a tárgyalásnak nincs egyéb hivatalos nyoma. Bánffy valószínűleg nyári szabadságát töltötte Párizsban, és civil módra lépett kapcsolatba néhány fontos személyiséggel. Kiderül azonban a levélből az is, hogy Peretti a magyar külügyminisztert minden bizonnyal bátorította, és hogy legalábbis nem mondott ellent annak a konstrukciónak, amit Bánffy előtte ismertetett. Hinni lehet, hogy a külügyminisztert Peretti kalauzolta az olasz közvetítés felé. Ezek alapján azt is biztosra vehetjük, hogy a Sopron-formula 1921. július közepe táján ismertté vált nemcsak Rómában, de Párizsban is, és hogy a franciák számára a magyar elképzelés elfogadhatónak bizonyult. Párizsban azonban az a feltevés párosult hozzá, hogy az egyezménynek létre kell jönnie még a terület átadására kitűzött időpontot megelőzően, Rómában pedig az, hogy a magyar kormánynak át kell adnia az egész területet, hogy azután - a későbbi egyezmény értelmében - visszakapja Sopront és vidékét. Az utóbbinak a magyarok vélhetően nem annyira a technikai kivihetőségében kételkedtek, mint sokkal inkább abban, hogy a terület egészének birtokába jutó Ausztriával ilyesmiről egyáltalán tárgyalni lehessen.
A kérdés ekkor abban állt, hogy milyen álláspontra helyezkednek a nagyhatalmak. Ráveszik-e az osztrák kormányt az előzetes megegyezésre, illetve rákényszerítik-e a jugoszláv kormányt a déli megszállt területek kiürítésére. A magyar kormánynak mindenekelőtt időt kellett nyernie, mert a Nagykövetek Tanácsa a kiürítést először augusztus 15-ében jelölte meg. Az egyik problémát az okozta, hogy a jugoszláv kormány semmilyen jelét nem adta annak, hogy e határidőt tudomásul vette volna. A másik abban állt, hogy ha a magyar kormány Burgenlandot kiadja a kezéből, úgy nemcsak az alkura formált reménye hullhat kútba, de olyan kényszerítő eszközzel sem rendelkezik többé, amelynek hála elérhetné a déli részek birtokbavételét, ha a jugoszláv kormány megmakacsolja magát. Bánffy külügyminiszter aggályait a budapesti nagyhatalmi képviselők jogosnak tartották és támogatták a magyar kormány halasztási kérelmét. Baranya és Sopron kérdése e módon szorosan összekapcsolódott. Bánffy a fentiek szellemében kérést intézett a Nagykövetek Tanácsához, hogy módosítsa a Burgenland kiürítésére vonatkozó határidőt és biztosítsa azt megelőzően a jugoszláv kivonulást. Amint az olasz ügyvivő jelezte a külügyminiszternek, Bánffy ismételten a kormány lemondásával fenyegetőzött arra az esetre, ha e kérést a hatalmak nem teljesítik. Az angol és a francia főmegbízott gondolkodás nélkül helyt adott e kívánságnak, és noha Da Vinci igyekezett megakadályozni a határozatot, a főmegbízottak támogató levelét végül ő is aláírta. A Nagykövetek Tanácsa helyt adott az így alátámasztott magyar óhajnak, és a magyar kiürítést augusztus 27-ében jelölte meg. A budapesti főmegbízottak pedig augusztus 18-ától kívánták a jugoszláv kivonulást, úgy, hogy 25-éig befejeződjék. Időközben a magyar kormány új utakat keresett az ország nemzetközi helyzetének megszilárdítására, és többek között a két égetővé vált probléma szerencsés megoldásának elősegítésére. Kérte Magyarország felvételét a Népszövetségbe. A kérést az angol és a francia kormány (több semleges kisállammal együtt) eredetileg támogatta. Nem így Della Torretta. A felvétel kérdéséről kialakított hivatalos olasz álláspont árulta el a legvilágosabban, hogy az olasz külügyminiszter a burgenlandi kérdésben egyelőre az osztrák tézist fogadta el. Mint tudjuk, ennek lényege az volt, hogy előbb az átadás, azután az alku Sopronról és környékéről. Della Torretta nem csak elfogadta ezt a megoldási módot, de legnagyobb aktivitással elő is akarta segíteni.
Amikor a magyar ügyvivő felkereste az olasz külügyminisztériumot, hogy megtudja az olasz álláspontot a magyar népszövetségi felvételi kérelemről, azt a választ kapta, hogy Olaszország ezt nem ellenzi a békefeltételek előzetes rendezése, azaz Burgenland átadása után. Természetesen - fűzték hozzá ehhez a Palazzo Chigiben - az olasz kormány tekintettel lesz a többi szövetséges nagyhatalom álláspontjára is. Az olasz követeknek küldött utasításban a külügyminisztérium ehhez még hozzátette, hogy a felvétel feltételének tekinti azt is, hogy a magyar kormány adjon garanciát a karlizmus felszámolására.
Az időhúzásban a jugoszláv kormány rövid időre Bethlen segítségére volt. Belgrádban reménykedtek abban, hogy a Baranya megyei lakosság egy részének segítségével, amely politikai okokból félt a Horthy-adminisztráció berendezkedésétől az országnak ebben a szögletében, ráadásul nem is ok nélkül, megtarthatja a területet, és főként a Pécs környéki szénbányákat. A jugoszláv katonai és polgári körök húzták az időt, amennyire csak tudták. Kijelentették, hogy idegenektől nem fogadnak el parancsokat, és legkevésbé készek a budapesti antantmisszió utasításainak követésére. Erre a budapesti hármas - Hohler, Fouchet és Castegneto -minden korábbinál energikusabban követelte a Nagykövetek Tanácsának sürgős intézkedését. Miközben a főmegbízottak konferenciája naponta fellépett a baranyai kérdés megoldása érdekében, az olasz külügyminiszter, aki e működéssel szerfelett elégedetlen volt, ám ugyanakkor tehetetlen, mert mégsem adhatott olyan utasítást a budapesti olasz követnek, hogy izolálódjék a két antant főmegbízottól, azt vetette fel, hogy e diplomáciai konferenciát, úgy ahogy van, meg kellene szüntetni. Ennek ellenére a budapesti képviselők sürgetésének hatása alatt augusztus 18-án a Nagykövetek Tánácsa meghozta a kívánt döntést és felszólította a jugoszláv kormányt a haladéktalan kiürítésre. Leszögezte, hogy a terület megszállás alatt tartása ellenkezik a békeszerződéssel. Egyúttal felkérte a belgrádi nagyhatalmi követeket, hogy a határozat végrehajtása érdekében lépjenek fel együttesen Belgrádban.
Értesülve e fejleményekről a budapesti képviselők újabb javaslatot tettek a Nagykövetek Tanácsának. Miután világossá vált, hogy a jugoszláv kiürítés augusztus 18-án nem kezdődhet meg, azt kérték -nyilván magyar sugalmazásra -, hogy adjanak Budapestnek a burgenlandi kérdésben ugyanannyi haladékot, mint amennyivel Jugoszlávia késlekedni fog.
E ponton az olasz külügyminiszter már kifejezetten szembekerült a budapesti követtel. Mérgesen táviratozott a magyar fővárosba, hogy leszögezze:
Olaszország első helyen érdekelt Burgenland kiürítésében. Nem szabad tehát a magyaroknak ürügyet adni arra, hogy a terület átadását halogassák. Ezzel csaknem egy időben, a magyar kormányra gyakorlandó diplomáciai nyomás növelése érdekében módosított álláspontján Magyarország népszövetségi felvétele ügyében. Míg röviddel ezelőtt a béke végrehajtásának függvényében megígérte a támogatást, augusztus 22-én több követségnek azt táviratozta, hogy a felvételt mindenképpen korainak tartja. „Nem mintha Olaszországnak elvi előítéletei lehetnének Magyarország népszövetségi belépésével kapcsolatban - írta -, hanem azért, mert nekem úgy tűnik, hogy előbb bizonyságot kell szereznünk a magyar (Magiar) nemzet jövendő magatartása felől." ,,A magyarok - folytatta Della Torretta - még nem állták ki a próbát. Virágzik a karlizmus, Burgenlandot megszállva tartják, és a magyar kormánnyal szemben mindegyik szomszédos ország bizalmatlan vagy ellenséges." Az olasz követek többsége ezt követően a magyar felvétel ellen lépett fel, és elég gyorsan sikert aratott számos fővárosban.
A magyar kormány ugyanakkor a jugoszláv késlekedésre hivatkozva jelezte, hogy a kiürítést a maga részéről addig nem kezdi el, amíg a jugoszlávok ki nem vonultak. Az utóbbiak ismét segítségére voltak a magyar kormánynak. A budapesti nagyhatalmi képviselők konferenciájának értesülései szerint augusztus 27-én 3 ponton a kijelölt határon innen maradtak. A soproni katonai misszió azonnal jelentette, hogy jugoszláv egységek maradtak olyan területen, amelyet a békeszerződések Burgenland részeként Ausztriának ítéltek. (Baktó, Mészvölgy és Bónisfalva községekről volt szó.) Már csak az hiányzott, hogy csehszlovák csapatösszevonások híre is szárnyra keljen Pozsony térségében ahhoz, hogy a szövetséges táborban mindenki azonnal a korridorra gondoljon. E drámai helyzetben a magyar kormány - eléggé álszent módon - hivatalosan közölte, hogy kitart Burgenland átadása mellett (!) Ausztriának, de e területre senki mást nem enged be, és - természetesen - addig egy négyzetcentimétert sem hátrál, amíg a jugoszláv egységek el nem hagyják a jogtalanul megszállva tartott területeket. Augusztus 28-án Bethlen miniszterelnök még tovább ment. Jegyzéket nyújtott át a nagyhatalmak budapesti képviselőinek és ebben jelezte, hogy a burgenlandi kiürítést felfüggesztette, részben mert a jugoszlávok nem mentek ki teljesen és nem írták alá a területátadásról a szükséges jegyzőkönyvet, részben mert az osztrák kormány nem hajlandó megvitatni a burgenlandi közös vagyonért a magyarokat illető kárpótlás kérdését.
Nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormány taktikázik, és aki esetleg augusztus 27-éig még nem jutott erre a következtetésre, az időhúzás politikája előtte is bebizonyult, amikor augusztus 28-án Nyugat-Magyarországon kezdetét vette az úgynevezett felkelés.