Nem érdemes ma már azt a kérdést vitatnunk, hogy a hivatalos magyar kormánytényezőknek vajon volt-e közük azokhoz a nyugat-magyarországi eseményekhez, amelyek megakadályozták, hogy a magyar kormány úgynevezett jó szándéka ellenére Ausztria az előírt határidőre a neki ítélt nyugat-magyarországi terület birtokába jusson. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a hivatalos tényezők az égvilágon semmit sem tettek annak megakadályozására, hogy a különböző felkelőcsoportok megelőzően bejussanak ebbe az övezetbe, és hogy másfelől azt is lehetővé tették, hogy e csoportok, ha nem is nagy mennyiségben, de hozzájussanak fegyverekhez. Bánffy egyébként az olasz követ előtt elismerte, hogy Ostenburg csendőrzászlóalját és a volt Prónay-különítményt, amelynek élén ez idő szerint Ranzenberger százados állt, a kormány küldte ki a régióba. Bánffy biztosította a követet, hogy e két egység engedelmeskedni fog a kormánynak. Mint látni fogjuk, nem így történt.
Kétségtelen azonban az is, hogy más csoportok viszont önkéntesen alakultak, a kormánytól eleve függetlenül tevékenykedtek, sőt az is, hogy működésüket Bethlen nem tudta ellenőrzése alá vonni, noha tett rá kísérletet.
Milyen csoportokról volt szó? E csoportok - a korabeli szóhasználattal élve: bandák - úgyszólván csak egy kérdésben egyeztek meg egymás között. Abban, hogy Nyugat-Magyarország átadását, az egyetlen területet, amelyet ugyan a békeszerződés másnak ítélt, de amelyet a magyarok tartottak a kezükben, nem akarták átengedni sem a csehszlovákoknak és jugoszlávoknak, sem az osztrák ,,sógoroknak". Ezt leszámítva a csoportok vagy bandák vezetőit és tagjait felfogásukban, viselkedésükben, mentalitásukban sok minden, olykor „egy egész világ" választotta el egymástól. A felkelés résztvevői zömmel nem helybeliek voltak. Részt vett benne gróf Ostenburg Moravek Gyula csendőrzászlóalja, amely augusztus 28-án érkezett Sopronba. A zászlóalj csendőrré beöltözött tagjainak egy része eredetileg nem volt csendőr, hanem részben Ostenburg korábbi különítményének volt a tagja, részben úton-útszélen verbuválták őket. Ez az egység ennek ellenére látszólag betartotta a játékszabályokat és ezért a „rend" fenntartásában bizonyos tiszteletet vívott ki maga iránt. Ostenburg fenntartotta a fegyelmet és csendőrei - ismereteink szerint - nem követtek el ebben az időszakban atrocitásokat. Ostenburg monarchista volt, és javában készült arra, hogy a nyugati erőkoncentrációt Nyugat-Magyarország megtartása mellett az emigráns ex-király, Károly; fogadására és trónra segítésére használja fel. A kormány által kivezényelt másik rendfenntartó erő a szegedi vadászzászlóalj volt, amely néhány hónappal előbb a honvédség kötelékéből szintén a csendőrséghez került át. A zászlóalj parancsnoka eredetileg Prónay Pál volt, akit azonban egy párbaj-botrány miatt nyugdíjaztak. Nyilvánvalóan nem volt véletlen, hogy Prónayt éppen augusztusban reaktiválták. Jóllehet a zászlóalj parancsnoka továbbra is Ranzenberger Viktor százados maradt, Prónay követte az egységet Nyugat-Magyarországra és mindenki őt tekintette nemcsak a zászlóalj valódi parancsnokának, de a nyugat-magyarországi manőverek potenciális vezetőjének is. Prónay különítménye megelőzően véres és értelmetlen leszámoló akciókban vett részt, és az alezredes Horthy egyik leghűségesebb hívének számított. Ö volt a jelentősebb támogatók közül viszont az első, aki a Horthy által támogatott Bethlen-kormánnyal összekülönbözött és önálló utakra tért. A konfliktus jellegére és eseményeire még visszatérünk. Mindenesetre annyi kezdettől fogva látható volt, hogy Prónay szerette volna megszerezni valamennyi csoport felett a fővezérséget, ez azonban sem a monarchisták, sem a fegyelmezetlen bandák esetében nem sikerült neki.
A kaotikus helyzetben a viszonylagos elithez számíthatjuk Friedrich István egységét, amely ugyan kicsiny volt, de feltűnést keltett elegáns megjelenésével és fegyelmével. Friedrich a magyar történelem egyik enigmatikus személyisége. 1918 októberében hozzá fűződött az úgynevezett lánchídi csata, amelynek a baloldali és polgári szociáldemokrata erők hatalomra kerülésében volt bizonyos jelentősége. 1919 augusztusában szerepe volt viszont a Peidl-kormány megdöntésében, és ő volt az, aki az első valóban ellenforradalmi kormányt megalakította. Bár megsemmisítette a Tanácsköztársaság törvényhozásának legtöbb eredményét, a Friedrich-kormány kiadta a legdemokratikusabb választójogot, ami Magyarországon mind az idáig létezett, és amit azután a sorra következő magyar kormányok nem győztek konzervatív irányban módosítani. Kormánya és a Horthy vezette, Siófokon berendezkedett Fővezérség között a viszony minden volt, csak harmonikus nem. Vélhetően az antanthatalmak súlyos tévedést követtek el, amikor Friedrichtől és a mögötte álló József főhercegtől megóvandó az országot, Horthyt nyomták előtérbe. A hatalmi váltás után Friedrichet belekeverték abba az egyébként minden vonatkozásban ködösítő álperbe, amelyet 1920-ban Tisza István tényleges gyilkosai és vélt felbujtóik ellen rendeztek. Mindezek után honnan, milyen forrásokból jutott Friedrichnek pénze arra, hogy egy csapatot Nyugat-Magyarországra vonultasson és ott ellásson, azt pillanatnyilag sötét homály fedi. Tény, hogy ott volt, csapatai azonban csak más felkelőcsoportokkal kerültek konfliktusba, az úgynevezett ellenséggel, az osztrákokkal azonban - amennyire meg lehet állapítani - nem. Ostenburg fellépésére Friedrich és csapata el is hagyta a terepet, még mielőtt az incidensek elkezdődtek.
A „bandák" között meg kell említenünk azt a különítményes csoportot, amelynek élén a Héjjas testvérek, Iván és Jenő álltak, és amely sem törvényt sem tekintélyt nem ismert. Ez a banda és néhány más, magatartásában hozzá hasonló csoport rettegésben tartotta a helységeket, falvakat, ahol csak megjelent, és ahelyett, hogy használt volna neki, nagyon sokat ártott a magyar ügynek.
Mondanunk sem kell, hogy Sopronban és környékén megjelent ezen felül az ellenforradalom szinte minden ismert személyisége Zadravecz István tábori püspöktől kezdve Bónis Arkangyal páterig. Mindemellett működtek a térségben helyi erők is. Az utóbbiak sem voltak egyneműek. Léteztek a régióban ellenforradalmi csoportosulások, amelyek már a Tanácsköztársaság idején, vagy közvetlenül annak megdöntése után szerveződtek. Működtek hagyományos pártcsoportok, magyar- és osztrák-párti lobbik. A legjelentékenyebb helybéli erő azonban a Selmecbányáról 1918-ban elmenekült bányászati és erdészeti főiskola diákságából verbuválódott. Ezek a fiatalok, akik akkoriban Sopronban verhettek tanyát, mindenre el voltak szánva, hogy új pátriájukat megvédjék. Előbb ők is különítmény jellegű csoportosulásba szerveződtek, majd Ostenburg bevonta őket zászlóalja peremeként. A fiatalok részt vettek a harcokban és incidensekben, és a legnagyobb szerepet játszották a későbbi népszavazással kapcsolatos propagandában. Bár közöttük is volt néhány vérbeli ellenforradalmár, legtöbbjüket a hazaszeretet jellemezte és tevékenységüket az a kívánság hatotta át, hogy nekik és főiskolájuknak ne kelljen újra a menekülés útját választaniuk. A soproni főiskolásokat kiegészítették a budapesti műegyetemről átutazott diákok kisebb csoportjai.
A felkelés előkészítésében nagy szerepet játszott Sigray Antal, a nyugat-magyarországi kerület főkormánybiztosa, akit még Friedrich kormánya nevezett ki, de akit megerősítettek 1920-ban is. Sigray kérette Sopronba a két csendőrzászlóaljat. E csoportok feladata elvileg a rend biztosítása volt, de mind a kormány, mind Sigray nagyon jól tudta, hogy nem fognak ennél megállni. Ez egyébként nem is állt a kormány szándékában. Bethlen miniszterelnök és Bánffy külügyminiszter nem táplált illúziókat a közvetlen osztrák-magyar tárgyalásokkal kapcsolatban és illuzórikusnak tekintették az osztrák jobboldalra való támaszkodást. Ezért fogalmazódott meg Bethlen fejében 1921 áprilisában a helyi mozgalom megszervezésének gondolata, amire ebben az időben már bőségesen volt példa Európa különböző részeiben. A miniszterelnök ekkoriban a nyugat-magyarországi képviselők által szervezett akcióra és az autonómia kikiáltására gondolt, és ez az idea - átalakult formákban - végigkísérte a nyugat-magyarországi belső mozgásokat.
A szervezkedés augusztus elején részben a kormány szándékainak megfelelően, de részben azt már eleve keresztezve kezdődött el. Megalakult egy ún. Honvédelmi Bizottmány a szervezés és a műveletek koordinálására, amelynek a szerepe azonban beszűkült a kezdeti mozgósításra. Az úgynevezett Területvédő Liga augusztus 10-én felhívást tett közzé „Mentsétek meg Nyugat-Magyarországot" jelszóval. Friedrich a sajtóban felkelésre buzdított. A főiskolások központja a soproni Csengery utcában csak a jelre várt, hogy akcióját megkezdje.
A soproni tábornoki bizottság az átadandó területet két zónára osztotta, amiben eleve kifejezésre jutott a terület megosztási szándéka. A déli „A zóna nem képezhette vita tárgyát, míg az északi „B' zóna várt további egyezkedésre a végleges megosztást illetően. Augusztus 26-án a magyar reguláris egységek elkezdték a kivonulást az „A" zóna területéről, sőt 27-én a soproni helyőrség is gyászfátyolt kötött a csapatzászlóra és elhagyta a várost.
Ekkor kezdődött el az úgynevezett felkelés, amelyet azok a félkatonai erők robbantottak ki, amelyek mint láttuk, megelőzően vagy épp e napokban fészkelték be magukat az övezetbe. Augusztus 28-án adta át Bethlen jegyzékét a nagyhatalmak képviselőinek arról, hogy a kormány a kiürítést felfüggeszti. Ugyanezen a napon Sigray is átnyújtott egy jegyzéket a Sopronban működő szövetséges tábornokoknak, amelyben értesítette őket, hogy a magyar erők a „B" zóna kiürítését nem folytatják, mivel a jugoszláv erők nem hagytak el minden területet, amelyet el kellett volna hagyniuk. Ugyanezen a napon érkezett Ostenburg csendőrzászlóaljával Sopronba, ahonnan azután az egység egy része az „A”- és a „B” vonal találkozásánál, Ágfalva, Sopron és Fertőrákos nyugati előterébe távozott, és ott vert tanyát.
Az első összeütközésre a bevonuló osztrák csendőrök és a magyar felkelők között augusztus 27-én Pinkafőnél, a másodikra augusztus 28-án Ágfalvánál került sor. Az utóbbiról biztosan tudjuk, hogy Héjjas Iván 120 emberéből 30 provokálta, és hogy a rövid tűzharcnak egyetlen halálos áldozata volt, egy 13 gyermekes kecskeméti paraszt. Megfejthetetlen, miért távozott Baracsi László 13 gyermeke mellől Ágfalvára, aminthogy még az is kétséges, vajon milyen golyó - osztrák csendőrtől vagy egy kecskeméti ellenféltől származó - ölte meg. Egyesek szerint ugyanis az osztrákok nem voltak olyan helyzetben, hogy Baracsit lelőhették volna.
A soproni tábornokok még az ágfalvai incidens előtt gyanút fogtak, és felléptek Sigraynál, hogy a veszélyes elemeket távolíttassa el az övezetből. Amilyen peche volt egész politikai pályafutása alatt, a tábornok urak Friedrichet pécézték ki. Sigray azután Ostenburg segítségével Friedrichet valóban távozásra is bírta. Ostenburgnak egyébként nemcsak ezt sikerült elérnie, de azt is, hogy augusztus 29-én fennhatósága alá vonhatta a főiskolások karhatalmi egységét, valamint a Sopron környékén fellelhető minden katonai szolgálatra alkalmas fiatalt bevonta zászlóaljába. Megérkeztek sorra a különítményes vezérek is, illetve a miniszterelnök megbízásából Gömbös Gyula, hogy megkísérelje az egységek koordinálasát és valami rend biztosítását. Gömbös Gyula ebben az időben nem rendelkezett semmiféle hivatallal azon felül, hogy Bethlen oldalán az Egységes Párt szervezésében segédkezett. A korábbi vezérkari tiszt és az ellenforradalmi szervezkedés lelke, a Magyar Országos Véderő Egyesület megalapítója és vezetője, Horthy hű embere azonban jó kapcsolatban állt a szélsőséges ellenforradalmi vezetőkkel és ezekben a körökben némi tekintélyt élvezett. Az egység megteremtése ennek ellenérc sem sikerült neki. A nyugat-magyarországi kérdésben az indulatok és vélhetően az egyéni ambíciók is olyannyira elszabadultak, hogy Gömbös feladatát lényegében véve nem tudta megoldani.
Az augusztus 28-i incidens után néhány napos csend következett. Az osztrákok átvették az „A”zónát, a magyar kormány pedig felfüggesztette a további területek átadását. A nagyhatalmakon volt a sor. Egyszerre három Magyarországot érintő kérdéssel kellett foglalkozniuk. A baranyai helyzettel, Burgenlanddal és a magyar belépési kérelemmel a Népszövetségbe.
A budapesti főmegbízotti konferencia augusztus 30-án újra felkérte a Nagykövetek Tanácsát, hogy tegyen lépést mind Belgrádban, mind Bécsben. Az utóbbit avégett, hogy az osztrák kormánytól vegyen ki ígéretet a pénzügyi kérdések utólagos rendezésére. Egyúttal a budapesti jugoszláv követre is megpróbáltak nyomást gyakorolni. A baranyai ügyet azonban nem volt könnyű tisztázni. A jugoszláv kormány először elhárított minden magyarázatot és tagadta, hogy a végleges határkijelölés előtt tőle bármi is követelhető lenne. Ezt követően azt a felvilágosítást adta, hogy a nehezményezett három falut Burgenlandban még 1918-ban foglalta el, mert azok az akkori demarkációs vonal alá estek, kivonulni pedig egyelőre onnan nem fog. Végül helyi túlkapásról beszéltek, hangsúlyozva, hogy a kormány jogszerűen járt el. Nagyhatalmi körökben is megoszlott a vélemény. Volt, aki azt hangsúlyozta, hogy ez a kérdés a magyar kormányt egyáltalán nem érinti, mivel a megszállva tartott pontok az Ausztriának ítélt övezetben fekszenek. A burgenlandi falvak ügye mégis jól jött Bethlemnek, mert a jugoszláv magatartást korridorgyanús színbe hozta.
Párizsban a nagykövetek gyártották a határozatokat, a főmegbízottak budapesti konferenciája pedig a felterjesztéseket. A két vonal sokszor nem esett egybe. Az olasz külügyminiszter mind elégedetlenebbé vált a budapesti képviselők működésével. Felháborodottan vette tudomásul jegyzéküket, amelyben azt kívánták, hogy a szövetséges tábor Ausztriára, valamint Jugoszláviára gyakoroljon nyomást, amikor az ő véleménye szerint a magyar kormányra kellett volna nyomást gyakorolni. A jegyzékkel kapcsolatban kerek perec megírta Castagnetónak, hogy azt helyteleníti, mert teljesen ellentmond az olasz politikának. „... ellentmond - írta -egész vonalunknak a nyugati megyék kérdésében, valamint érdekeinknek." Ennek megfelelően Della Torretta nem adta meg az engedélyt ahhoz, hogy a belgrádi olasz követ fellépjen a teljes jugoszláv kiürítés érdekében. Az olasz vétó néhány napra megbénította a két másik követet is, mivel a Nagykövetek Tanácsa együttes fellépést kért.
A Nagykövetek Tanácsa a dilemmát azzal próbálta megoldani, hogy két dörgedelmet fogalmazott: egyet a magyar, egy másikat a jugoszláv kormány számára. Mindkettő tárgya a kiürítés volt. Budapesten e szöveg átadása problémát okozott: a nagyhatalmak képviselői nem siettek átadásával. Sorra jelezték kormányaiknak, hogy a szöveg eltér korábbi utasításaiktól. Castagneto közölte kollégáival, hogy ezért ő nem is tud a jegyzék átadásában részt venni, amíg csak új utasítást nem kap. Della Torretta követének azt válaszolta, hogy ezúttal ne törődjék a szöveggel. Nem számít, hogy mi áll a nagyköveti jegyzékben, a dolog lényege az, hogy ijesszenek rá a magyar kormányra és érjék el, hogy végre feladja makacskodását. Ezzel egy időben azonban az olasz külügyminiszter Bécsbe is táviratozott. Megbízta a követet, tartsa vissza az osztrák kancellárt attól, hogy Burgenland birtokbavétele érdekében idegen (csehszlovák vagy jugoszláv) segítséghez folyamodjon. Ha ugyanis csehszlovák és jugoszláv csapatok jelennének meg a régióban, eltávolítani sokkal nehezebb lenne őket, mint behívni. Della Torretta egyidejűen fellépett a kisantant minden fővárosában, és leintett minden esetleges megmozdulást, sőt a Foreign Office-t is felkérte, hogy tegyen hasonló lépést. Ez meg is történt.
Hasonló nehézségekhez vezetett a jugoszláv kormányhoz intézett jegyzék is. A Nagykövetek Tanácsa azt kérte, hogy a jugoszláv erők foglalják el a kijelölt vonalat, nem várva be a végleges határkijelölést, írják alá a jegyzőkönyvet az átadásról és ürítsék ki a vitatott három falut Burgenlandban. Manzoni követ azonnal jelezte Rómának, hogy nem tudja mit tegyen, utasítást kér. A miniszter azt ajánlotta, hogy a jugoszláv kormány a kiürítés kérdésében tegyen eleget a követelésnek, de a jegyzőkönyvet ne írja alá. Manzoni pedig csak akkor csatlakozzék kollégáihoz, ha az aláírás nem szerepel a követelmények között. Mivel azonban a nagyköveti jegyzékben ez benne volt, a belgrádi követ megbénult, a francia és az angol követ pedig nélküle nem akart lépni.Miután Castagneto Budapesten megkapta utasítását, és most már tudnia kellett teendőjét, azt jelentette, hogy a francia és az angol főmegbízott viszont nem hajlandó fellépni Budapesten, mert - mint mondják - nincs utasításuk.
A közép-európai helyzet kezdett komikus és egyúttal kaotikus jelleget ölteni. A nagyhatalmi határozatokat az érintett nagyhatalmi képviselők egyszerűen szabotálták, és amint a fentiekből következtethető, nemcsak a párizsi határozatokat, de saját minisztereik utasításait is kijátszották.
Az egyetlen, amiben pillanatnyilag az olasz külügyminiszter sikert ért el, Magyarország népszövetségi belépésének megtorpedózása volt. Magától értetődik, hogy ellenkezése azonnal visszhangra talált a kisantant országokban. Benes csehszlovák külügyminiszter habozás nélkül kijelentette, hogy a magyar külpolitika céljai ellentétesek a Népszövetség alapokmányával, következésképpen meg kell akadályozni a felvételt, amíg ebben az országban a helyzet meg nem változik. Úgy gondolta, hogy a kérelem elutasítására könnyűszerrel lehetséges formális indokokat találni. Így például rá lehet mutatni, hogy a trianoni békeszerződés előírásait Magyarország még nem hajtotta végre. Benes úgy vélte, hogy a francia kormány nem fogja vállalni ebben a kérdésben a kezdeményezést, ezért az olaszoknak kellene azt megtenniük.
A francia külügyminisztérium valóban habozott. Peretti és Briand előbb úgy vélekedett, hogy a felvétel talán tényleg korai. Amikor azonban a francia népszövetségi megbízott Genfben beszélt erről Briand-nal, a francia külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy „borítsanak fátyolt" a nyugat-magyarországi rendetlenségekre és ne ellenezzék Magyarország felvételét.
Ugyanakkor a Foreign Office nem nagyon tudta, mit is mondjon. Augusztus 30-án még semmi okot nem látott a magyar felvételi kérelem elhárítására, szeptember 1-jén viszont már kételyei ébredtek. Motta svájci szövetségi elnök viszont kijelentette, hogy Svájc a felvételt támogatja. Alighanem az olasz követ bosszantására tette hozzá ehhez, hogy Svájc támogatni fogja Németországot is, ha az felvételét kéri. Della Torretta nem nyugodott bele e félsikerbe. Szeptember 1-jén a nyugat-magyarországi nyugtalanságra hivatkozva újból körtáviratot küldött az európai fővárosokba és az olasz nagyköveteket és követeket inszisztálásra biztatta. Szeptember 3-án újra felsorolta a magyar kormány bűneit és mulasztásait, majd másnap hosszú táviratot intézett a követekhez, úgy érezve, hogy a burgenlandi események új érveket szolgáltattak fellépéséhez. E táviratban annak a reményének adott kifejezést, hogy a francia, angol stb. kormány végre beláthatja, hogy Magyarországot ilyen körülmények között nem lehet felvenni a Népszövetségbe. Kijelentette, hogy a felvétel a fennálló helyzetben egyenesen ,,botrányos" lenne. Ezért megparancsolta: „Excellenciád mindenesetre állást fog foglalni a felvétel ellen, erről azonnal informálja az osztrák, csehszlovák, román és jugoszláv követeket, és velük együtt, sőt valamiképpen magához ragadva a vezetést, felhasznál minden olyan módot, amelyet a legeredményesebbnek vél, meggyőzendő a többi kollégákat annak szükségességéről, hogy a Magyarország által beterjesztett kérelem megvizsgálását jobb időkre kell elhalasztani. Ha ennek ellenére szavazásra kerülne sor - írta a svájci követnek -, Ön ellene szavaz, szavazatát úgy indokolva, hogy annak ne legyen előre megfontolt ellenséges jellege Magyarországgal szemben.
A maga módján az olasz külügyminiszter logikusan járt el, hiszen az ő tézisének lényege az volt, hogy a magyar kormányt a korridorveszély elhárítása érdekében mielőbb rá kell kényszeríteni Burgenland átadására. A kényszer mellett cukorkát is tartogatott a kezében. Az osztrák kancellárral és az osztrák parlament külügyi bizottságával egyetértve Budapestet azzal kecsegtette, hogy ha jól viselkedik, utólag megkapja e kis édességet. Az elkeseredett diplomáciai küzdelemre, amely érdemén messze túlmutatott, azért került sor, mert Bethlen nem ment bele ebbe a taktikába. Ő úgy vélte, hogy az Magyarországot zsákutcába vezetné. Ehelyett a magyar kormány békésen szemlélte a nyugat-magyarországi csoportosulásokat és kitartott amellett, hogy a ,,B" zónát pedig egyelőre hajuknál fogva előrángatott okok miatt nem üríti ki. Szeptember 4-én a mozgás felerősödött. Elkezdődött az „A" zónába bevonult osztrák csendőrök nyugtalanítása. Kismartonban és Kishőflányban tűzharcot kezdtek a főiskolás osztag tagjai. Másnap Lajtaújfalunál, azután Szentmargitbányában került sor hasonló eseményre. Végül szeptember 7-éről 8-ára virradó éjszakán zajlott le az újabb ágfalvai incidens, amelyet már némi joggal csatának vagy ütközetnek is nevezhetünk. Este 8 órakor vonult ki a soproni 48-as laktanyából mintegy 100 felkelő, akik között szép számmal voltak főiskolások. A támadás Ágfalvánál hajnalban kezdődött és az Ostenburg-zászlóalj erőinek megjelenése után az osztrák csendőrök visszavonulásával ért véget. Ostenburg rendteremtő csapatainak megjelenésére oly gyanús gyorsasággal került sor, hogy az csak előzetes egyeztetés alapján volt elképzelhető. Magyar részen három halott volt a veszteség (Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató, Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató és Pehm Ferenc, a II. csendőrvadász-különítmény önkéntese), az osztrákok egy halottat (Arnold Mosch) veszítettek. Az áldozatokat együtt ravatalozták fel a 48-as laktanya udvarán és Pehm kivételével együtt temették el őket szeptember 10-én a főiskolai hallgatók, a tanári kar, az Ostenburg-egységek és a város lakosságának nagy részvéte mellett.
Az ágfalvai események egy sor kérdésben fordulatot idéztek elő. Mindenekelőtt az osztrák kormány volt kénytelen levonni azt a következtetést, hogy csendőri erőkkel képtelen a terület pacifikálására. Schober kancellár ezért az egész már elfoglalt övezetből visszavonta a csendőröket és kérelmezte, hogy oda haderőt vonultathasson be. A nagyhatalmak azonban attól félve, hogy ez még jobban elmérgesítené a helyzetet, nem járultak hozzá e lépéshez. Burgenland egésze ismét magyar kézbe került. Komolyan el kellett gondolkodni tehát azon, hogy ilyen körülmények között milyen módon lehet egyáltalán elérni a célt. Nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria csak akkor juthat a terület birtokába, ha a magyar kormány ezt maga is előmozdítja és kiparancsolja az övezetből a paramilitáris osztagokat, illetve feloszlatja azokat. Hogyan lehet azonban rábírni erre a Bethlen-kormányt? Ez volt a nagy kérdés, és nem mindenki jött rá azonnal az egyetlen lehetséges megoldásra. Az elsők egyike, aki felfedezte a rébusz megoldási kulcsát, Biancheri, a bécsi olasz követ volt. Szeptember 5-én instrukció és felhatalmazás nélkül leült tárgyalni magyar kollégájával, Gratz Gusztávval és kerek perec megkérdezte, mi lenne az ára annak, hogy a magyar kormány felhagyjon az ellenállással és a területet kiürítse. Gratz azt válaszolta, hogy a kormány kész átadni az „A” zónát Ausztriának, a „B" zónát pedig a szövetségeseknek, addig, amíg a függő kérdések el nem intéződnek. Schober kancellár - írta a követ - e megoldást az ő véleménye szerint kész lenne elfogadni abban az esetben, ha a szövetségeseknek átadandó terület nem terjed túl Sopronon és környékén. Másként szólva Biancheri e napon azt jelezte, hogy a kompromisszumot a Sopron-formula alapján ki lehet alakítani. Hozzátette, úgy véli, hogy Ausztria „kész minden ésszerű lemondásra. Okkal hiszem, hogy Ausztria hajlandó kompenzáció fejében Sopron fel-áldozására."
Biancheri e lépéséért nem részesült dicséretben. A külügyminiszter éles hangon helytelenítette eljárását, amely új bonyodalmakat idézhet fel -, írta -és amellyel a követ letért utasításai vonaláról. Az olasz törekvés - hangsúlyozta Della Torretta - továbbra is arra irányul, hogy a magyar kormányt rákényszerítse a békeszerződés végrehajtására, és azon belül Burgenland egészének átadására. Megengedte a követnek, hogy ennek megtörténte alapján kilátásba helyezze az olasz kormány jószolgálatait.
Ennek ellenére Biancheri két nap múlva útnak indította a magyar jegyzéket, amelyet az osztrák kormányhoz intéztek és amelyben többek között benne állt a javaslat Sopront nevén nevezve. A jegyzék leszögezte, hogy e zóna átadása a szövetségesek kezébe formális lenne és csak a népszavazás befejezéséig tartana. A követ mellékelte Schober válaszát is, amely fenntartásokkal ugyan, de lényegében véve elfogadta a megosztást. Schober feltétele az volt, hogy a magyar fél a többi területet valóban kiüríti, pacifikálja és átadja.
Della Torretta még mindig nem engedett eredeti elképzeléséből. Miután szeptember 6-án hivatalosan közölte, hogy az olasz kormány nem csatlakozik a Jugoszláviához intézendő jegyzékhez, angol és francia sürgetésre szeptember 8-án kifejtette véleményét. Leszögezte, hogy a lépés megtagadásával kizárólag az volt a célja ,,hogy közvetett nyomást gyakoroljon" Magyarországra. Felfogását kész módosítani - folytatta -, ha a hatalmak ,,azonnal kötelezik magukat, hogy gazdasági megtorlások sorozatát fogják gyakorolni, amennyiben Magyarország továbbra is kitart a nagyhatalmak jogos parancsaival szembeni rebellis magatartása mellett". A miniszter hangsúlyozta a ,,nagy és igazi veszélyt, amelyet a magyar makacsság jelent és... a sürgős szükségét annak, hogy egy határozott lépéssel megtörjék".
Az olasz külügyminiszter helyzetét bonyolultabbá tette, hogy sokat hangoztatott „vonalától" most már nemcsak a bécsi és a budapesti követ tért el, de kérdésben érdekeltek szinte egyike sem úgy viselkedett, amint ő szerette volna. Schober jelét adta a kis antanthoz való közeledésnek, amit pedig az olasz külügyminiszter el akart kerülni. Biancherinek tehát figyelmeztetnie kellett a kancellárt, hogy ne menjen túlságosan messzire, és „ne hagyja magát Benes által veszélyes kombinációkba belevonni". Megengedhetőnek vélte, hogy a magyar kormányt megijesszék a csehszlovák-jugoszláv fellépés lehetőségével, az osztrák kormánynak azonban úgy kell viselkednie - írta -, hogy erre semmi körülmények között ne kerüljön sor. Gondot okozott a szövetségeseknek általában véve a budapesti hármas képviselet magatartása, amely a legenyhébben szólva is magyarbarát vonásokkal tűnt fel. Castagneto többször is arról jelentett, hogy a francia kollégával teljes egyetértésben működnek, Hohler azonban teljesen elfogult a magyarok javára. Mivel a fentiekben volt alkalmunk Castagneto és Fuchet jószolgálataival megismerkednünk a Bethlen-kormány javára, nehéz elképzelni, hogy a megbízottaktól az angol kollégát vajon mi választotta el. Ám ha a polgári képviseletben valóban Hohler volt a magyar kormány fő támasza, a soproni tábornoki bizottságban e szerepet vitathatatlanul Ferrario olasz tábornok töltötte be. Ferrario interjút adott az Epoca c. lapnak, amely szeptember 10-én, az ágfalvai incidens másnapján jelent meg, és amelyben a tábornok érthető érzelmi, nemzeti és gazdasági okokra vezette vissza a felkelést. Mondanunk sem kell, hogy Della Torrettától ő sem kapott dicséretet. A miniszter felkérte a tábornokot, hogy tartózkodjék magánvéleménye nyilvánításától.
Ha mindez még nem volt elég gondnak, hozzájött, hogy az angol külügyminisztérium viszont túlságosan is elfogadta az olasz álláspontot a magyarok elleni kényszerintézkedések szükségességéről. De Martino nagykövet szeptember 11-én jelezte, hogy a Foreign Office vezetői nem hisznek a gazdasági kényszerítő eszközök hatékonyságában és azon kezdenek gondolkodni, hogy milyen katonai nyomást lehetne gyakorolni a magyar kormányra. Felvetették azt a gondolatot, hogy talán Csehszlovákiát és Olaszországot lehetne felkérni az intervencióra.