Az iratok alapján nem lehetséges kielemezni, hogy Della Torretta számára melyik csepp jelentette az utolsót, amelytől - képletesen szólva - kicsordult a pohár. Nem tudni mi volt az a motívum, amely a külügyminisztert arra késztette, hogy feladja egész addig követett vonalát és átnyergeljen a tényleges kompromisszum útjára. Tény, hogy szeptember 11-én Bécsben termett és oda kérette a budapesti olasz követet is. A bécsi tanácskozásba bevonták Schober kancellárt. Az ott kialakított soproni formulával Castagneto visszasietett Budapestre és 14-én kelt Bánffynak az a javaslata, ami azután a további eljáráshoz alapul szolgált. Della Torretta a magyar külügyminiszter hozzá intézett levelét 15-én küldte meg az osztrák kancellárnak. Ebben többek között ez állt: „A magyar kormány azonnal és teljes egészében kiüríti Nyugat-Magyarországot a trianoni határig, amennyiben Excellenciádtól ígéretet kap, amely garantálja, hogy Ausztria végérvényesen átengedi neki Sopron városát és szükséges környezetét, és biztosítja az igazságos határkijelölést.
Nem lehetett és a továbbiakban nem is volt kétséges, hogy az olasz kormány ezt a megoldási formulát magáévá tette. Della Torretta azonban megelőző kurzusa során kieresztette a szellemet a palackból. Korábbi javaslata alapján az angol és a francia külügyminisztérium, valamint a Nagykövetek Tanácsa szorgosan tanulmányozta azokat a módokat, amelyek alkalmasak lehetnek a magyar kormány makacsságának megtörésére. Egyelőre kizárólag az olasz külügyminiszter és néhány olasz diplomata tudott arról, hogy erre többé nincs szükség. Della Torretta ijedten látta, hogy a Foreign Offíce csehszlovák-olasz intervenció ideája mellett más körökben azzal kezdenek foglalkozni, hogy esetleg helyreállítanák a keservesen megszüntetett jugoszláv megszállást Pécsett és környékén. A sors iróniája abban jelentkezett, hogy szeptember 13-án jutottak el végre a belgrádi képviselők odáig, hogy együttesen átadták az utolsó megszállva tartott pontot kiürítésére és a jegyzőkönyv aláírására felszólító jegyzéket a jugoszláv külügyminisztériumnak, ami kor az újramegszállás eshetősége foglalkoztatni kezdte a nemzetközi diplomáciát. Ezt a lehetőséget végül Párizsban elejtették, mondván, hogy az újabb kiürítés rettenetes nehézségekkel járna. Az újra-megszállás ellen még a belgrádi nagyhatalmi követek is egyöntetűen tiltakoztak.
Della Torretta az általa kavart vihar kellős közepén egyelőre nem sokat törődött azzal, hogy végül is milyen fenyegetéseket fogalmaznak meg Párizsban a magyar kormány címére, hanem elindította a csendes és egyelőre titkos egyezkedést a magyar javaslat részletei felett. Bánffy levelével kapcsolatban hamarosan megkapta Schober kancellár ellenjavaslatát, amely az olasz külügyminiszter véleménye szerint alig tért el Bánffy tervétől. Az egyetlen lényeges különbség abban állt, hogy Schober a soproni körzetben népszavazást kívánt, amit a magyar terv ezúttal nem tartalmazott. Schober szövegét az olasz külügyminiszter elküldte Budapestre. Egyúttal hangsúlyozta, hogy az osztrák kormány kész a tárgyalásra, de csak olasz közvetítéssel. Nem tudjuk pontosan, vajon Schober valóban ragaszkodott-e az olasz közvetítéshez, de úgy tűnik, hogy a valóságban ezt egyik érdekelt kormány sem tette. Az olasz külügyminiszter szeptember 15-én kezdte el a tényleges és egyelőre titkos közvetítését. Mind a magyar, mind az osztrák kormány kinyilvánította készségét, megtette javaslatait és már csak hozzá kellett volna látni ahhoz, hogy a közvetítést nyílttá és hivatalossá tegyék. Ez azonban nem történt meg. Bánfíy többször kifejezte készségét és előzetes háláját az olasz kormánynak, ám nem történt semmi. Ugyanakkor Budapesten is pontosan tudták, hogy a párizsi diplomáciai konyhában fő a feketeleves, készül a magyar kormányt elmarasztaló és vélhetően fenyegetésekkel fűszerezett új nagyköveti jegyzék. Valóban így volt. Miközben a magyar kormány halvány reményeit babusgatta, a francia külügyminiszter biztosította a párizsi olasz nagykövetet, hogy a maga részéről teljesen egyetért a nagykövet főnökével abban, hogy jugoszláv újramegszállásra nincs szükség, ezzel szemben Budapestet posta-, telefon- stb. -blokáddal kell megfenyegetni egészen a teljes gazdasági blokádig. Briand remélte, hogy a dolgok nem fognak idáig fajulni, hanem a magyar kormány észhez tér, ha a nagyhatalmak megfenyegetik azzal, hogy szabad kezet adnak ellene a kisantant államainak.
Az olasz külügyminiszter elégedett lehetett volna sikerével, ha e sikerre még szüksége lett volna. Gyakorlatilag azonban az általa elindított kampány szeptember közepétől kezdve éppenséggel bénítólag hatott az olasz külpolitikára, mivel az minden rugalmassága ellenére sem volt elég rugalmas ahhoz, hogy néhány nap leforgása alatt gyökeres fordulatot hajtson végre. Ugyanez történt a népszövetségi felvétel ügyében is. Miután angol és francia diplomaták Genfben megsúgták Apponyi Albertnek, hogy a legjobb az lenne, ha a magyar kormány visszavonná belépési kérelmét, az olasz követ feltette a kérdést, hogy vajon mi értelme van a felvétel elhalasztásának, ha a burgenlandi kérdés megoldása - amint hírei szólnak - úton van? Della Torretta nem válaszolhatott mást, mint hogy az idő már túlságosan rövid e kérdések rendezésére.
Teltek a napok, a magyar kormány naponta várhatta a nagy párizsi dörgedelmet és azt látta, hogy az olasz külügyi szervek a közvetítés, vagyis a megoldás érdekében nem tesznek lépést. Ezzel szemben hírei voltak arról, hogy a francia kormány pozitív magatartást tanúsít. Szeptember 20-án Párizsban elkészült a magyar kormányhoz intézendő jegyzéktervezet, amely kötelezettséget tartalmazott arra nézve, hogy 10 napon belül ki kell üríteni Burgenland egészét. A szöveg értelmében a hatalmak fenntartották maguknak a jogot, hogy Magyarországgal szemben igénybe vegyenek minden kényszerítő eszközt, amit csak szükségesnek vélnek. Bonin Longa-re megkísérelte, hogy feltartóztassa e szöveg útnak indítását, de csupán haladékot ért el.
Az olasz külügy ült a babérjain, és elmélkedett. A türelemjáték tarthatatlanságát vélhetően Castagneto is érezte, mert szeptember 20-án terjedelmes összefoglalót készített a burgenlandi kérdés történetéről. Ebben kiemelte Della Torretta szerepét, aki - írta -már 1920-ban felvetette olasz felügyelet alatt a közvetlen magyar-osztrák megegyezés gondolatát. Rámutatott arra, hogy a két szomszéd ország között ez az egyetlen ellentét, és fenntartása nem felel meg az olasz érdekeknek. Az olasz követ elemezte a magyar kormány felelősségét a bandaharcokban, de hozzátette, hogy a veszély csak megnövekednék, ha a reguláris erőket kivonnák. Jelezte, hogy hírei szerint csehszlovák és jugoszláv csapatösszevonások vannak folyamatban, vagyis újra felmerül „a szláv korridor létrehozásának nagy veszélye". Elvileg - vélte Castagneto - három megoldás kínálkozik: az első a közvetlen megegyezés olasz közvetítéssel, ami magába foglalná a terület megtisztítását a paramilitáris osztagoktól, a második szövetséges, a harmadik a kisantant katonai megszállás. Castagneto úgy vélekedett, hogy e lehetőségek közül az olasz érdekeknek egyedül az első, vagyis az olasz közvetítés és a soproni népszavazás felel meg.
Emellett lépett fel természetesen a magyar külügyminiszter is, és a közvetítés elkezdését naponta szorgalmazta. Kidolgozták a konkrét tervezetet is, és azt a követség útján megküldték Rómába. Végül azonban Bánffy elveszítette a türelmét és Szapáry László grófot szeptember 21-én elküldte Benes csehszlovák külügyminiszterhez. A francia és olasz iratok ismeretében bízvást leszögezhetjük, hogy a csehszlovák közvetítés bevonásának gondolta a burgenlandi kérdés megoldásába a magyar kormánytól származott és ő terjesztette elő ezt Párizsban is. Az első beszélgetés során Szapáry közölte Benessel, hogy nincs ugyan hivatalos felhatalmazása, mégis felveti a csehszlovák közvetítés gondolatát a burgenlandi ügy elrendezésében. Szapáry azzal tért vissza Bánffyhoz, hogy Benes vállalja a közvetítést, ha a két kormány nézete megegyezik (ezzel kapcsolatban Schoberrel kíván találkozni) és miután informálták erről a nagyhatalmakat. Bánffy Szapáry gróffal azt üzente vissza, hogy készségét köszönettel veszi, jeleznie kell azonban, hogy e közvetítésre egy nagyhatalom is hajlandó. Mielőtt ez az üzenet Benest elérte volna, ő már kapcsolatba lépett Schober kancellárral, aki a külügyminiszter ajánlatát magáévá tette, úgy hogy már nem volt akadálya a Bánffy-Benes találkozónak. A két külügyminiszter Brünnben találkozott és megállapodott a csehszlovák közvetítésben. Bánffy értesítette erről a párizsi magyar megbízottat, aki megtette a bejelentést a Quai D'Orsay-n és a Nagykövetek Tanácsánál.
Tegyük hozzá ehhez, hogy a magyar külügyminiszter az olaszokkal szemben korrekt maradt, mivel szeptember 23-tól kezdve, tehát mihelyt a Benes-féle fogadtatásról értesült, nem mulasztotta el, hogy az olasz követet tájékoztassa. Bánffynak ezzel az akcióval minden bizonnyal az volt a célja, hogy az olasz lassúság miatt ne maradjon le a lehetséges megoldásról, illetve - ha erre mód van - felpörgesse az olasz diplomácia motorját. Az utóbbit kétségkívül elérte, de nem az elképzelhető legkellemesebb módon. Della Torretta ugyanis szabad folyást adott dühének, amiből valami a külügyminiszterhez akkor is eljutott, ha az olasz követ vélhetően nem is volt e vonatkozásban hű tolmács.
Tény mindenesetre, hogy Bánffy már kifőzte a maga kis beugratását, amikor az olasz nagykövetek még mindig minden utasítás nélkül álltak szemben részben a magyar kormányhoz intézendő nagyköveti dörgedelemmel, részben - újabban - a csehszlovák közvetítéssel. Bánffy és Benes ugyanis egy percet sem késlekedett. Szeptember 27-én a párizsi olasz nagykövet még csak azt jelezhette Briand-nak, hogy az olasz közvetítési javaslatot azonnal bemutatja neki, mihelyt megérkezik. Briand viszont csak azt válaszolhatta, hogy ha megérkezik, úgy e javaslatot is szívesen tanulmányozza majd, de egy javaslat már ott fekszik az asztalán, és az Benes közvetítéséről szól.
Másnap Bonin Longare-nak a Nagykövetek Titkársága megmutatta a magyar megbízott jegyzékét, amelyben Schober hozzájárulására is hivatkozva a magyar kormány elfogadja a csehszlovák közvetítést, majd ugyanezen a napon a Nagykövetek ülésén a francia képviselő felolvasta a magyar jegyzék szövegét. Mivel az olasz nagykövet ekkor részletek nélkül és anélkül, hogy erre Rómából a megbízást megkapta volna, jelezte az olasz szándékot, a francia képviselő kitért erre a javaslatra is. Az ülésen az angol nagykövet a csehszlovák ajánlkozás elfogadása mellett tört lándzsát, elfogadását azonban az olasz nagykövetnek sikerült megakadályoznia. A határozat szövege végül csak annyit rögzített, hogy a nagykövetek elfogadják a „közvetítést" és nem mondta meg, hogy mely államét.
Végre szeptember 28-án Della Torretta elszánta magát arra, hogy kiküldje részletes utasításait valamennyi érintett nagykövetnek és követnek. Ezúttal futárok szállították a terjedelmes anyagot és a magyar választ, valamint Della Torretta hosszú eszmefuttatását a prokról és kontrákról, azzal a végeredménnyel, hogy a közvetítést le kell bonyolítani lényegében véve a magyar tervezet alapján. Érzékeltette, hogy a magyar szándékokat pontosan átlátja, de ezek nem okoznak számára problémát. Nagyon is jól érti, hogy miért kívánja a magyar kormány előbb a soproni és csak azután a vidéki szavazást, de úgy vélte, hogy ez a követelmény mégis elfogadható. Jelezte, hogy a magyar térkép már elkészült a ,,környékről", ami szerinte túlságosan nagy nem lehet, mert az a népszavazás szempontjából veszélyeket tartogatna Magyarországra nézve. Most az a feladat - írta -, hogy az akciót ,,gyorsan de gyengeség nélkül" lebonyolítsák. Mihelyt bírni fogja a nagyhatalmak egyetértését - írta - határozottan kézbe veszi a tárgyalást, felhasználva ,,azt a tekintélyt, amit a Győzelem biztosított Olaszországnak a volt Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaival szemben...
Az olasz külügyminiszter, aki szeptember 15-től 28-ig gyakorlatilag ölbe tett kezekkel üldögélt, most egyszerre rendkívül türelmetlen lett. Az olasz közvetítési javaslat hivatalos híre szeptember 28-án érkezett Budapestre, egy csomagban a nagyköveti dörgedelemmel. Castagneto megkereste vele Bánffyt, aki elég könnyen eldönthette, hogy sírjon-e vagy nevessen. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a Nagykövetek Tanácsának határozata jelentőségét veszítette az olasz közvetítés hivatalossá válása által. Kijelentette, hogy mélyen sajnalja a dolgok összezavarodását, mert ha az olasz szándékról előbb tudott volna, úgy nem utazik el Brünnbe Benessel tárgyalni. Közölte, hogy a maga részéről örömmel elfogadja az olasz javaslatot. Valószínű, hogy Castagneto távirata még nem érkezett Rómába, amikor az olasz külügyminiszter mérgesen üzente Budapestre, hogy Bánffy hagyjon fel az intrikákkal és végre nyilatkozzon. Nyilván azt remélte, hogy így többre jut - vélekedett az olasz miniszter - de ha tovább ingadozik, csak azt érheti el, hogy ő, Della Torretta javaslatát visszavonja.
Természetesen az olasz külügyminiszternek eszébe sem jutott a javaslat visszavonása, és ezt Bánffy is jól tudta. Így azután tovább folytak a belső egyeztetések mind a kis színpadon, Ausztria-Magyarország és Olaszország között, mind a nagyobbikon: a párizsi Nagyköveti Tánácsban. Benes külügyminiszter Bánffyt arról tájékoztatta, hogy benyomása szerint az osztrák kormány kész lenne Sopronról népszavazás nélkül is lemondani, amennyiben kompenzációt kap. E hír alapján Bánffy a soproni megoldást népszavazás és kompenzáció nélkül hozta javaslatba. Schober azonban e felfogást megtorpedózta. Jelezte, hogy a népszavazáshoz ragaszkodik, noha tudja, hogy ez Magyarország javára üt majd ki. Mégis köti magát hozzá, mert csak így tudja igazolni Ausztria lemondását egy, a békeszerződés által neki ítélt területről.
Ami a párizsi színpadot illeti, az olasz közvetítési javaslatot a nagykövet szeptember 30-án nyújtotta át hivatalosan. Ugyanakkor az olasz külügyminiszter a budapesti követ útján felszólítást intézett a magyar kormányhoz, hogy a szívéhez legközelebb álló törekvés, Sopron és környéke megtartása érdekében tegyen meg mindent a rend és nyugalom helyreállítása érdekében. Még mindig nyitott kérdés volt azonban, hogy a nagyhatalmi blokk vajon magáévá teszi-e az olasz közvetítést a már logikusan hozzá tartozó engedménnyel együtt Sopron és környékére vonatkozóan. Della Torretta már szeptember 30-án sürgette Londonban az angol állásfoglalást. A franciát nem kellett sürgetnie, mert az világos volt: a francia külügyminisztérium támogatta mind az olasz közvetítést, mint a tervezett megoldást.
Ebben a francia főmegbízott mellett nem kis szerepe lehetett a soproni tábornoki misszió francia tagjának, Hamelin-nek. Kéthavi burgenlandi tartózkodás után a tábornok hosszabb eszmefuttatást küldött haza a probléma jellegéről és javasolt megoldásáról. Hamelin szerint a Schober kancellár által kívánt teljes nyugalom soha sem jön létre, mert ha az idegen bandák netán el is mennek, maradnak a helyiek. A tábornok úgy vélte, hogy a Magyarország elleni esetleges gazdasági blokád következményei mindenki számára károsak lennének, kivéve éppen Magyarországot. A kisantant katonai erőinek igénybevétele pedig túlságosan nagy áldozatokkal járna. Feltette a kérdést végül, hogy mit lehet tenni ilyen körülmények között, és a kérdést így válaszolta meg:
A francia kormány részéről, amelyet tehát mind a budapesti főmegbízott, mind a tábornoki bizottság francia tagja az engedmény felé nyomott, nem merült fel probléma az olasz tervezettel kapcsolatban. Súlyos veszélyek fenyegettek azonban London részéről. A francia külügyminisztérium és a párizsi olasz követ október 1-jén levelet kapott Harding angol nagykövettől, amelyben közölte, hogy „A brit kormány a nagyhatalmaknak azt szándékozna javasolni, hogy adjanak mandátumot a csehszlovák kormánynak, felkérve őt arra, hogy bocsásson a Nagy-követek Konferenciája rendelkezésére mondjuk 4000 embert. Ennek célja az lenne, hogy döntő nyomást gyakoroljanak Magyarországra, és hogy elejét vegyék annak a veszélynek, hogy csehszlovák és esetleg jugoszláv csapatok... látszólag az ő (a nagy-hatalmak - O. M.) kormányaik felhatalmazása nélkül özönlik el a megyéket, létrehozva ott a nevezetes korridort, ahonnan azután nehezebb lenne kitessékelni őket." Az angol kormánynak az a nézete - írta még Harding -, hogy amennyiben lehetséges, az akcióban egyedül Csehszlovákia vegyen részt, de ha Jugoszláviát nem lehet visszatartani tőle, úgy szólítsák fel Romániát is a részvételre. A nagykövet mint-egy mentegetőzésképpen hozzátette ehhez, hogy a javaslat csupán kormánya előzetes véleménye és arra szolgál, hogy a kollégák megismerjék álláspont-ját.
E levél ellenére a Nagykövetek Tanácsának október 2-i ülésén Harding nemcsak elfogadta az olasz javaslatot a vele együtt járó soproni formulával egyetemben, de segédkezett a Budapestre és Bécsbe kimenő táviratok fogalmazásában is. Ebben a Nagykövetek Tanácsa leszögezte, hogy a burgenlandi kérdés megoldása érdekében elfogadja az olasz kormány közvetítését és felkéri az illetékes magyar és osztrák kormányt arra, hogy meghatalmazottait küldje ki Rómába. (Zárójelben érdemes megemlíteni, hogy Róma tévedésből került a szövegbe, ami azután újabb angol felszólalások forrásává vált.) A Tanács felkérte a bécsi és a budapesti nagyhatalmi képviselőket, hogy a két kormányt szólítsák fel meghatalmazottaik kijelölésére. Ugyanakkor előkészítettek egy utasítást a soproni tábornoki misszió számára is, amit abban az esetben kellett kiküldeni, ha a két kormány a javaslattal egyetért. Egyúttal a Nagykövetek Tanácsa levelet fogalmazott Benes külügyminiszter számára, amelyben megköszönte addigi „jószolgálatait" A Nagykövetek Tanácsának eljárása nyilvánvalóan ellentétes volt a néhány nappal azelőtt szerkesztett ultimátum jellegű szövegével, e körülményt azonban mindenki, így Harding is késznek mutatkozott nem létezőnek tekinteni. Az eljárás kétes voltát azzal próbálták enyhíteni, hogy a szövegbe nem foglalták bele az ultimátum érvényességének megkérdőjelezését. Hardingnak eléggé rosszul kellett éreznie magát a fent ismertetett táviratok fogalmazása közben, hiszen amint maga elmondta az ülésen, utasítása arról szólt, hogy sürgesse az ultimátum haladéktalan végrehajtását.
A nagykövet önállóskodásának meg is jött a böjtje. Október 2-án, az ülésre következő éjszakán mind Cambon, mind Bonin Longare újabb levelet kapott az angol nagykövettől. Ebben a szerencsétlen Harding azt állította, hogy „telefonhiba” folytán adta hozzájárulását az olasz közvetítéshez. Ezért megkérte a francia külügymisztériumot, hogy a megfogalmazott táviratokat tartsa vissza. Harding azonban, bármennyire sietett is fellépésével, elkésett. A francia külügyminisztérium ezúttal szorgalmas volt, és a táviratokat már leadta. Így azután a bécsi és a budapesti francia megbízottak egymás után két utasítást kaptak: egyet, amely szerint meg kellett kérniük az illetékes kormányokat képviselőik kijelölésére a tervezett olaszországi konferenciára, és egy másikat, amely megtiltotta, hogy e javaslattal fellépjenek.
Néhány napos feszült csend és huzavona kezdődött. Párizsban mindenki tisztában volt vele, hogy a dolgok hátterében nem a brit nagykövet, hanem a Foreign Office áll. Mégis Harding volt kénytelen hajtogatni, hogy Curzon külügyminiszter ,,tanulmányozza a helyzetet", és hogy a magyar kormány különben sem akarja képviselőit elküldeni a tervezett konferenciára. Mivel azonban a magyar kormány mindenütt azonnal bejelentette készségét arra, hogy megbízottait elküldje Olaszországba, sőt azokat név szerint is megjelölte, az angolok számára végeredményben csak a „tanulmányozás" maradt.
Közben az angol sajtó egy része is működésbe lépett a tervezet ellen. A Daily Telegraph megtámadta az olasz közvetítés gondolatát, mint olyasmit, aminek célja ellentétes a Nagykövetek Tanácsának elvi álláspontjával: a békeszerződések integrális végrehajtásával. A lap kifogásolta, hogy kisemmizték Csehszlovákiát és hogy pressziót gyakorolnak Ausztriára annak érdekében, hogy feladjon egy neki szánt területet. Ez annyit jelent, mint „prémiumot adni a szerződések megsértéséért". Della Torretta természetesen azonnal tiltakozott az angol lap interpretációja ellen. Közölte Londonnal, hogy az olasz kormány a kérdés megoldásához előbb kezdett hozzá, mint Prága, majd hogy Benes önként lépett vissza, „felismerve, hogy Olaszország, mint nagyhatalom és mint elsőrendű érdekelt, az egyetlen és az igazán megfelelő a közvetítésre''. Úgy vélte, hogy a Daily Télegraph inszinuál. Ez azonban a lapot nem akadályozta meg abban, hogy újabb támadó cikket közöljön. A cikkíró véleménye szerint a csehszlovák kormány hivatott a közvetítésre, ám e jogot az olasz kormány ki akarja facsarni a kezéből. Mindez a lap szerint a Vatikán nyomása és hatása alatt történt volna. A londoni olasz nagykövet a cikk megjelenése után felkereste a lap főszerkesztőjét és azt találta, hogy az „utálja" a magyarokat és valóban az a meggyőződése, hogy az olasz kormány a Vatikán, az utóbbi pedig a vele összefonódott magyar arisztokrácia hatása alatt cselekszik. A valóságban semmi jele nincs annak, hogy az olasz külügyminisztérium e kérdésben kapcsolatba került volna a Vatikánnal, és mint tudjuk, az olasz külügyminiszter egészen eltérő motívumokból indult ki.
A Foreign Office természetesen nem helyezkedhetett ilyen légből kapott híreken alapuló álláspontra. Ott minduntalan a helyzet tanulmányozásáról és félreértésekről ejtettek szót. Tény maradt viszont, hogy a Nagykövetek Tanácsának október 2-i határozatát az angol külügyminisztérium ellenállása miatt napokon át nem lehetett végrehajtani. Közben azonban, mint láttuk, a hír informálisan mégiscsak eljutott Bécsbe és Budapestre és mindkét kormány jelezte, hogy készen áll a tárgyalásra. A magyar miniszterelnök kifejezetten felajánlkozott, sugalmazva, hogy hívják meg személy szerint őt is. Schober is közölte, hogy kész Olaszországba utazni. Az előkészületek mégis leálltak és Della Torretta egyre idegesebb lett. Türelmetlen, sürgető instrukciót küldött Londonba és Párizsba, hangsúlyozva, hogy a helyzetet csak magyar együttműködéssel lehet megoldani.
Végül október 6-án a budapesti angol főmegbízott megkapta a megfelelő utasítást, a Foreign Office beadta a derekát. A három nagyhatalmi képviselő felkereste Bánffy külügyminisztert és együttesen „meghívták" a magyar kormányképviseletet Velencébe. A budapesti képviselők előtt nem volt vitás, hogy a meghívás nem Rómába, hanem Velencébe szól. Furcsa módon, a párizsi angol nagykövet viszont, amikor október 6-án bejelentette, hogy megérkezett az angol hozzájárulás az olaszországi konferenciához, egyidejűen fellépett azért, hogy azt ne Rómában, hanem Velencében tartsák meg. Kérte egyúttal, hogy a konferencia eredményét elfogadásra terjesszék a Nagykövetek Tanácsa elé. Ezúttal a csodálkozás sora Della Torrettán volt, tekintve, hogy a brit követeléseket az olasz javaslat eleve tartalmazta. Ez az epizód valójában szót sem érdemelne, ha nem mutatna meg valamit a nagypolitikában is minduntalan előforduló „tévedések vígjátékából.
Végeredményben győzött a szeptember közepén kialakított koncepció, és az olasz-csehszlovák viszonylatban győzött az erősebb. Nem csodálkozhatunk rajta, ha ez a megoldás Prágában mély nyomokat hagyott. A csehszlovák külügyminisztert végeredményben beugratták, majd cserbenhagyták. Megtette ezt a magyar kormány, de az angol is, amely néhány napon át Csehszlovákia mögé állt, de végül a francia-olasz együttműködés láttán e kisállam ambícióit elejtette. A csehszlovák kormány-körökben erősödött a magyar kormány iránti bizalmatlanság, de egyúttal a sértettség is a nagyhatalmakkal szemben. Ennek hamarosan keserű gyümölcsei termettek.
A Foreign Office véleményváltoztatása alighanem kapcsolatban állt azokkal a hírekkel, amelyek a jugoszláv kormány arra irányuló szándékairól szóltak, hogy újra megszállja Pécset és Baranyát. Nem tudni milyen forrásból, de efféle hírek futottak be mind Párizsba, mint Londonba. Akár igazak voltak ezek, akár manipulált híresztelések, elegendőeknek mutatkoztak arra, hogy a híres korridor elkerülése érdekében London se sokallja Sopront, mint a gyors megoldás árát.
E készséget az olasz külügyminiszter igyekezett továbbtáplálni. Jelezte Londonba, hogy a román külügyminiszter kifejezetten boldog e megoldás láttán. „Sőt elismerte - írta Londonba - azt a lényegi olasz-román érdeket, hogy bármi áron elkerüljék, hogy Csehszlovákiának és Jugoszláviának alkalma nyíljon megteremteni összeköttetését a nyugati megyéken (Burgenland — O. M.) keresztül."
Október 7-én kijelölték a magyar delegáció tagjait. Bethlen István és Bánffy Miklós mellett helyet kapott benne Scitovszky Tibor pénzügyi államtitkár és Khuen Héderváry Sándor a külügyminisztériumból.
A jugoszláv tervek és az újabb korridor-rémhír elegendő volt ahhoz, hogy október 8-án a Nagykövetek Tanácsa olyan határozatokat hozzon, amelyek már igazán a tétova improvizálás jegyeit viselték magukon. Az ülésen az angol nagykövetet sikerült végre megnyugtatni, hogy a konferencia nem Rómában, hanem Velencében zajlik le, de senki sem tudta igazán, hogy ez a kérdés vajon milyen okból kifolyólag vált a Foreign Office számára egyáltalán fontossá. A Tanács megtárgyalt egy rendkívül izgatott osztrák jegyzéket is, amely arról szólt, hogy Ausztria Burgenlandot nem tudja átvenni, mivel az bandákkal van teli. A nagykövetek ezt jól tudták, de azt is hinni vélték, hogy a magyar kormány lesz olyan intelligens, hogy a bandákat az egyezmény létrehozása után felszámolja. Így a jegyzékkel érdemben senkinek sem volt kedve foglalkozni. Ehelyett felszólították az osztrák kormányt, hogy terjesszen elő egy „mérsékeltebb hangú" jegyzéket. A nagykövetek elhatározták emellett, hogy a velencei konferenciáig a Magyarországgal szemben tervezett szankciókat felfüggesztik, de erről senkit sem értesítenek, végül pedig azt is, hogy felszólítják a jugoszláv kormányt: tartózkodjon minden olyan neki tulajdonított akciótól, amely Pécs és környéke újra megszállására irányulna.
Időközben a szerencsétlen Burgenlandban tovább zajlottak a belharcok. A terület az ágfalvai csata után gyakorlatilag magyar kézbe került vissza, a Nagykövetek Tanácsának éppen érvényben lévő jegyzéke azonban azt követelte, hogy október 3-áig történjék meg az egész terület átadása. A magyar kormány e felszólításnak kész volt eleget tenni, úgy azonban, hogy a „bandák" a helyükön maradnak. Ettől a megoldástól a tábornoki misszió tagjainak borsózott a háta. Minden okuk meg is volt erre, mert tisztában kellett legyenek azzal, hogy a felkelők nem fognak elvonulni. Ellenkezőleg: azt tapasztalták, hogy növelik az ellenőrzésük alatt álló területet. Prónay egy szövetséges tisztnek már szeptember 24-én kijelentette, hogy „fütyül a magyar kormányra", valamint, hogy osztrák, horvát és szlovén baráti egységekkel együtt arra is kész, hogy betörjön Ausztriába és megdöntse a fennálló osztrák kormányt.
Szeptember 24-én egy jelentős betörést végre is hajtottak Bruck térségében. Mind több felkelőcsapat proklamálta, hogy nem ismeri el a kormánypolitikát. Hamelin úgy érezte, hogy ,,valóságos nemzeti mozgalommal állnak szemben, amelynek a kormány nem ura". Nem csoda tehát, ha a tábornokok irtóztak attól a gondolattól, hogy a reguláris magyar egységek kivonuljanak az övezetből és Burgenland a felkelőkkel együtt az ő nyakukba zúduljon. Mihelyt megkapták az ultimátum szövegét, azonnal jelezték, hogy az idő kevés a terület megtisztítására. Feltették a kérdést, hogy egyáltalán mit tegyenek, mivel Ausztriát nem lehet rávenni ilyen körülmények között a terület átvételére. A soproni misszió eredetileg azzal a gondolattal kacérkodott, hogy egyszerűen elhagyja Sopront. Azután Párizs nyomása alatt bátortalan kísérletet tett arra, hogy a magyar kormányt rábírja a bandák eltávolítására. Bethlen azonban nagyon jól tudta, hogy bár sokat kockáztat, e kiélezett helyzet a magyar kormány malmára hajtja a vizet. Kitartott tehát „lojális" magatartása, a terület kiürítése mellett. Nyilvánvaló volt e napokban, hogy kulcskérdéssé Sopron vált. Itt egyelőre a kormányerők uralták a helyzetet, és könnyű volt kiszámítani, hogy ezek kivonulása esetén Burgenland fővárosában is a felkelők lesznek az urak és az antantmisszió ottani helyzete tarthatatlanná válik. A szövetséges nagyhatalmak látszat-tekintélyét az október eleji napokban csak az mentette meg, hogy kérésükre az Ostenburg-zászlóalj végül mégis Sopronban maradt! Senki sem vetette fel, hogy e tény homlokegyenest ellenkezik az ultimátum szellemével és betűjével. A kiürítés másnapján, október 4-én Prónay proklamálta Lajta Bánság megalakítását.
Sopron magyar kézben maradása csatanyerést jelentett Bethlen és a magyar kormány számára, még mielőtt a Foreign Office csatlakozott volna az olasz közvetítéshez és vele együtt a Sopron-formulához.
1921 őszén a magyar kormány tehát felmutathatott néhány sikert. Valójában ekkor már Európa-szerte sajnálták, hogy elmaradt Magyarország felvétele a Nemzetek Szövetségébe. A nagyhatalmak mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék a csehszlovák-jugoszláv korridort, és ezért felléptek a jugoszláv tervek ellen, amelyek Baranya szénvidékének és Pécsnek megtartására irányultak, és ugyanebből az okból hozzájárultak a burgenlandi kompromisszumot jelentő olasz közvetítéshez. A magyar kormány kétségtelenül létező nagyhatalmi problémát ismert fel, amikor a korridor-mumusra hagyatkozva és azzal manipulálva az utóbbit elérte.
Összeálltak a delegációk. Az olasz külügyminiszter szívesen meghívta Velencébe Bethlen Istvánt, hiszen meghívta az osztrák kancellárt, Johannes Schobert is. Della Torretta október 9-én mindenkivel közölte, akit csak érdekelt, hogy 11-én Velencébe utazik. Ott találkozni fog a magyar és az osztrák delegációval. Utasításában hozzátette ehhez, hogy ,,A velencei konferencia aggályosan ragaszkodni fog a szövetséges kormányok között előzetesen kialakított és a Nagykövetek Tanácsa által utóbb jóváhagyott megegyezéshez." E kijelentéseket némi kétely vette körül. Jóllehet Nagy-Britannia budapesti képviselője, Hohler főmegbízott híve volt mind a magyar rendszernek, mind a magyaroknak általában, ez idő tájt a Foreign Office-ban kifejezetten magyar ellenes szellők lengedeztek. Curzon mellett a külügyminisztérium másik jelentős vezetője, Crowe is magyarellenesnek mutatkozott, és egyikük sem adott volna egy schillinget azért, hogy a magyar kormány bármilyen egyezményt kész lenne betartani. Egy percig sem hitték el például, hogy Sopron megszerzése fejében Bethlen kormánya valóban megtisztítja a terület többi részét az úgynevezett ,,bandáktól", és biztosítja annak nyugodt átadását Ausztriának.
Meglehetős bizonytalanság, sőt bizalmatlanság vette tehát körül a velencei konferenciát, amely október 11-én végre kezdetét vette.