A Nagykövetek Tanácsának október 6-i határozata értelmében a magyar és az osztrák kormány képviselői Bethlen miniszterelnök, illetve Schober kancellár vezetésével október 11-én találkoztak Velencében, ahol a kétnapos maratoni tanácskozást Della Torretta márki olasz külügyminiszter vezette. Ezen az eddig közelebbről nem ismert tanácskozáson az olasz miniszter, aki hónapokon át Budapestre gyakorolt súlyos nyomást, most ezt sokkal inkább az osztrák kancellárral szemben kellett hogy megtegye. A magyar delegációval érdemi vitára nem, hanem csak bizonyos részletkérdések tisztázására került sor. Schober kancellárt azonban érthetően elég nehéz volt meggyőzni arról, hogy a jövő békéje kedvéért nem kaphat a kezébe olyan politikai eszközt, amely helyzetét az osztrák parlamenttel és a jogfeladás vádjával szemben megerősíthetné. A velencei konferencia azt mutatta, hogy egy lényegében már eldöntött kérdés részleteiről és a megoldási módokról még heves és makacs harcot lehet folytatni napokon át. Mielőtt a közös konzultáció megkezdődött volna, Della Torretta az osztrák kancellárral négyszemközt tárgyalt. Schober vonakodásával és azon kérésével kapcsolatban, hogy az engedményt csak az egész terület előzetes átadása után tegyék meg, az olasz külügyminiszter - a jegyzőkönyv szerint - így érvelt: „Természetesen ezt nem fogom a magyar delegációnak megmondani, de én és a szövetségesek meg vagyunk győződve róla, hogy a gyakorlati végrehajtás érdekében abszolút szükség van a magyar együttműködésre. Nem, hogy úgy mondjuk, jogi és látszólagos együttműködésükre, hanem a ténylegesre és gyakorlatira... Hogy biztosítsuk ezt a gyakorlati, hatékony magyar együttműködést (mert attól a pillanattól kezdve, hogy a bandák ott vannak, ami a legnagyobb, sőt talán az egyetlen akadályt képezi, nem elég, ha eltávolítják a reguláris csapatokat), mondom, avégett, hogy az osztrák kormány e terület birtokába léphessen, ezt az együttműködést, amelyre szükség van, valamiféle koncesszióval kell elnyerni." A miniszter hozzátette ehhez, hogy Ausztriának e célból a minimumot kell csak feláldoznia, de egy olyan minimumot, amely elegendő a cél elérésére.
Schober kancellár nem tagadta, hogy megelőzően hozzájárulását adta a tervezett megoldáshoz, de hangsúlyozta, hogy a közvélemény azóta Ausztriában megváltozott, és ha róla kitudódik, hogy Sopron feláldozása tudatában jött Velencébe, úgy le kell mondania. Della Torrettának nem volt jobb ötlete, mint arra hivatkozni, hogy Olaszországnak is le kellett mondania Fiuméről és Dalmáciáról. Végül is egy parlamentnek el kell fogadnia a realitásokat -mondta. Erre a kancellár panaszkodni kezdett a pártvezérekre és a parlamentre, mondván, hogy az osztrák pártvezérekkel egyszerűen nem lehet beszélni, mert intranzigensek lettek és már Sopron nevét sem lehet kiejteni előttük. Della Torretta ugyan megértőnek mutatkozott Schober politikai és parlamenti gondjaival szemben, de hangsúlyozta, hogy míg ez belügy, addig a kérdés általánosabb értelemben jelenleg nem ebben áll, hanem egy nemzetközi probléma megoldásában, ami nem történhet meg, ha az előzetes osztrák parlamenti egyetértésre várnak.
Ezt követően az olasz külügyminiszter a magyar delegációt kérte fel arra, hogy vállalja magára az átadandó terület teljes pacifikálásának és békés átadásának kötelezettségét, és ennek végrehajtásáról terjesszen elő javaslatot. Az olasz jegyzőkönyvvezető eleinte valószínűleg nem tudott eligazodni a magyar neveken, és ezért Della Torretta magyar beszélgető partnerét egyszerűen „magyar delegátusnak" nevezte. A dolgok logikájából és a „magyar delegátus" csípős megjegyzéseiből azonban arra lehet következtetni, hogy Bethlen Istvánról volt szó. Ő évődhetett azon, hogy a bandákat ugyan a magyar kormány eltüntetheti a szóban forgó övezetből, de nem tudja eltávolítani a magyar és a horvát lakosságot. Ennek ellenére a „magyar delegátus" elvállalta, hogy eleget tesz az olasz közvetítő kívánságának és a területet megtisztítja a bandáktól. A magyar javaslat a legrövidebb idő alatt el is készült.
A továbbiakban, amikor már a két delegáció együtt ülésezett, kölcsönös szemrehányásokra került sor osztrák és magyar oldalon, valamint Schober kancellár további meg-megújuló kísérletére, hogy az osztrák áldozatot utólagosnak tüntethesse fel odahaza. Addig-addig emlegette az osztrák „áldozatot", és azt, hogy az egész kérdésben Ausztria „szenvedő fél", amíg Bethlen elveszítette a hidegvérét. Kijelentette: „Mindig azt gondoltam, hogy a fél, amely szenved, az, amelynek le kell mondania egy területről, és nem az, amelynek azt meg kell kapnia. És ha azokról beszélünk, akik szenvednek, azt hiszem, hogy Magyarország is elmondhatná a magáét." Bethlen mindazonáltal konstruktív tárgyalást kívánt annak érdekében, hogy kijuthassanak a circulus vitiosusból. Ehhez pszichológiailag nagy segítséget nyújtott Schober válasza. A kancellár így szólt: „Igaz, hogy Magyarország az a fél, amely szenved, mi azonban abban a kellemetlen helyzetben vagyunk, hogy át kell vennünk ezt a vidéket... Én ezt sem alá nem írtam, sem nem ratifikáltam. Átvettem ezt az örökséget, és tisztem ma arra kényszerít, hogy e szerződést beváltsam." Ausztria mindig is kész volt, és ma is kész koncesszióra - mondta a kancellár -, de előbb biztosítsák és adják át neki Burgenlandot.
Ezt követően mondta ki Della Torretta a döntő szavakat, azt ugyanis, hogy a maga, Olaszország és a nagyhatalmak nevében garanciát vállal a kompromisszum egészéért. Ez Schober kancellár számára azt jelentette, hogy további ellenállása ellenállást jelentene az európai nagyhatalmak egészével szemben. A továbbiak már a részletkérdések megvitatásával teltek el, de még annak során is bőven akadtak vitapontok. Az október 12-i délelőtti ülés azzal vette kezdetét, hogy Bethlen István felolvasta a magyar delegáció által előkészített nyilatkozatot, amely a kormány intézkedéseit tartalmazta a burgenlandi kérdés lezárása és a soproni népszavazás megtarthatósága érdekében. A miniszterelnök vállalta egy olyan proklamáció faliplakátokon történő megjelentetését, „amely a lakosság tudomására hozza, hogy Velencében megkötöttek egy igazságos egyezményt, és amely felhív minden magyart arra, hogy legfőbb hazafias kötelességének tekintse az elfogadott feltételek tiszteletben tartását". A proklamáció - mondotta Bethlen - súlyos büntetés terhe alatt felszólítja a felkelőket a fegyver letételére és a területen nem honos embereket az övezet elhagyására. Emellett a kormány új direktívákkal látja el a sajtót annak érdekében, hogy a velencei egyezmény szellemének megfelelő közleményeket jelentessen meg. Ezek után a magyar kormány rendeletet tesz közzé, amely szerint mindazokra súlyos következmények várnak, akik 10 napon belül nem szüntetnek be minden ellenállást, míg azok, akik eleget tesznek a kormány felhívásának, amnesztiában részesülnek olyan tetteikért, amelyeket megelőzően követtek el és amelyek egyébként büntetőjogi következményeket vonhatnának maguk után. Az egyetemistáknak ugyancsak 10 napot ad a kormány arra, hogy fakultásuknál, vagy iskolájuknál jelentkezzenek, és amennyiben ezt nem teszik meg, elveszítik félévüket. A kormány kész részlegesen felcserélni azokat a katonai erőket, amelyek aktuálisan a kordont alkotják. A magyar kormány - szögezi le a továbbiakban a Bethlen-féle nyilatkozat - az egész eljárást a soproni tábornoki bizottsággal együtt és vele egyetértésben bonyolítja le. E kijelentést végül egy még ennél is messzebbmenő engedékenységet tanúsító passzus követte. Így hangzott: „Egészében véve a magyar kormány kijelenti, hogy a rendelkezésre álló eszközök mértékében kész alkalmazkodni a nagyhatalmi szövetségesek óhajaihoz. A magyar kormány egyetért azzal az elvvel, hogy mindazok az intézkedések, amelyeket a szövetséges kormányok a pacifikálás érdekében hozhatnak, a szerződés végrehajtását szolgálják és azokat a kormány nem fogja ellenséges cselekményeknek tekinteni. Az antant budapesti képviselői és a Tábornokok Soproni Missziója fog őrködni azon, hogy a leghatékonyabb és a leggyorsabb intézkedéseket alkalmazzák, mindenekelőtt a fent hivatkozott eljárások szellemét véve figyelembe."
Nem csodálkozhatunk, ha Della Torretta meg volt elégedve e magyar nyilatkozattal, miközben hangoztatta annak szükségességét is. Schober kancellárnak azonban a vállalt kötelezettségek nem tűntek elégségeseknek és azt kérte, hogy az engedetlen bandatagokkal szemben vegyenek számításba megtorló intézkedéseket. Miután Bethlen rámutatott, hogy a nyilatkozat ezt lényegében véve tartalmazza, a konferencia résztvevői rátértek az érdemi kérdések megvitatására. Ezek sorában magának a népszavazásnak a ténye látszott eleinte a legnehezebbnek, Bethlen ugyanis kifejtette, hogy Sopron esetében, amely város oly világosan kinyilvánította igazi szándékait, a népszavazásnak nincs semmi értelme, mivel tartalmazná az ilyen dolgokkal együttjáró összes kellemetlenséget, így a lakosság vegzálását és a kétoldalú, egyáltalán nem kívánatos agitációt. Della Torretta közbevetésére a miniszterelnök okfejtését azzal folytatta, hogy „az engedmény" és a „népszavazás" fogalma nem egyeztethető össze. Ha Ausztria késznek nyilatkozik az engedményre, utóbb azonban népszavazást követel, úgy a valóságban nem tesz engedményt. Schober a jegyzőkönyv szerint válaszul ,,azokra az eszmei és morális okokra utal(t), amelyek miatt a Parlamenttel szemben szükség van arra, hogy a népszavazás végbemenjen". A kancellár egyúttal aláhúzta, hogy mihelyt ő kész eltérni a békeszerződéstől, mindenképpen engedményt tesz, bármilyen formában kerül is arra sor. Bethlen újabb ellenérveket fogalmazott meg, de végül hozzájárult ahhoz, hogy a népszavazást ,,a legrövidebb időn belül és a legegyszerűbb eljárások szerint" lebonyolítsák. Amint a jegyzőkönyv rögzíti, „hosszú és izgatott vita után" kijelölték a népszavazási övezet határait is.
A későbbiekben a leghevesebb vitát a magyar delegációnak a magyar-osztrák határkijelölésre vonatkozó javaslata váltotta ki. A magyar kormány azt kérte, hogy „ismerjék el Magyarország javára a trianoni békeszerződés által kijelölt határ mentén az igazságos kiigazítást". Bethlen arra hivatkozott, hogy ennek lehetőségét már a nagyhatalmak is elismerték. „Kijelentette - amint a jegyzőkönyv leszögezi -, hogy az összes többi feltételt abban a feltevésben fogadta el, hogy e nézőpontot is elfogadják." Az olasz külügyminiszter, aki bizonyára féltette az addig elért eredményeket, most azzal próbálkozott, hogy a kérdést teljes egészében a Határkijelölő Bizottságra hárítsa, amelynek - mondta - van egy bizonyos mozgástere, ami jól érvényesülhet, ha az ehhez szükséges szellem kialakul a két ország egymás közötti viszonyában. Schober kancellár azonban hallani sem akart megegyezésről a határkijelöléssel kapcsolatban, mert úgy vélte, hogy a magyar kormány azáltal merőben új követelést támaszt, ami nem képezheti a velencei tárgyalások tárgyát. A vita jó ideig folytatódott minden eredmény nélkül, majd délután 5 órakor megszakították és egy óra múlva folytatták. A szünetben Della Torretta hosszú megbeszélést folytatott a magyar delegációval, és az ülés megnyitása után annak eredményéről számolt be. Eszerint „a magyar delegációt jellemző megbékélési szellem" értelmében Bethlen és Bánffy „nem tart ki kérése mellett abszolút módon". Kitartott azonban amellett, hogy a két fél már most, azaz előre járuljon hozzá a Határkijelölő Bizottság javaslataihoz.
Ezen a délutáni ülésen Schober kancellár nem jelent meg. Helyette Richard Oppenheimer szögezte le, hogy az ülés tárgya Sopron és nem az egész határvonal. „Az osztrák kormány rászánta magát az áldozatra, de nem látja, miért lenne kénytelen további áldozatokra. Ezért a kancellár nevében kijelenti, hogy nagyon sajnálja bár, de képtelen újabb engedményekre. Újra kéri ezért a magyar delegációt, ne inszisztáljon e kérdés körül." A magyarok továbbérveltek, Della Torretta pedig javasolta, hogy e terméketlen vita helyett menjenek tovább és vizsgálják meg a még hátralevő pontokat. A magyar delegáció azonban nem engedett. Bethlen és Bánffy néhány perc türelmet kért. Kivonultak a teremből, majd a miniszterelnök kezében egy rövid irománnyal tért vissza. Della Torretta bejelentette, hogy a magyar kormány megbékítő formulát talált, és azt felolvasta. E formula azután bekerült az egyezmény szövegébe. Eszerint a két ország közötti határ gyors megállapítása érdekében az olasz külügyminiszter megteszi a szükséges lépéseket a Nagykövetek Tanácsánál. Ezt követi a lényeges rész, amely így szól:
"Ausztria kötelezi magát, hogy e bizottság határozatait a lehetőségekhez képest elfogadja. Amennyiben azonban Ausztria kénytelen volna e határozatok ellen fellebbezni, kijelenti, hogy a Nemzetek Szövetsége Tanácsa által javasolt megoldást el fogja fogadni."
Az osztrák delegáció e formulát minden vita nélkül magáévá tette, ami jó reményekre jogosította fel a magyarokat azt illetően, hogy a bizottsági javaslatok jelentős része átmegy majd a felállított szűrőn. A kompromisszum elfogadásakor Schober újra jelenvolt a tanácskozáson és személy szerint vele alakították ki azoknak az osztrák kötelezettségeknek a formuláit is, amelyek célja abban állt, hogy a magyar nemzeti és nacionalista mozgalmakban részt vett és Ausztriához kerülő emberek ne szenvedjenek el retorziókat, illetve, hogy elejét vegyék a magyar alkalmazottak tömeges elbocsátásának.
A késő délutáni ülés azzal zárult, hogy magyar javaslatra kiküldtek egy szövegező bizottságot a protokoll megfogalmazására. A bizottság a szöveget éjfél körül mutatta be, és az érdekeltek hozzájárultak annak másolásához és fordításához. Másnap, október 13-án délelőtt fél tizenkettőkor a három delegáció, bár csak az ünnepélyes aláírás végett jött össze és azért, hogy ki-ki kifejezze nagyrabecsülését és háláját a másik két résztvevővel szemben.
A velencei protokoll jelentős magyar siker volt, de egyúttal biztosította, hogy kisebb-nagyobb határkiigazítás mellett Ausztria békésen megkapja a vitatott terület egész többi részét. A szakirodalom megoszlik azt illetően, hogy a velencei kompromisszumban kié volt az érdem, illetőleg kit illet érte a felelősség. Van, aki főszereplőnek a felkelőket véli, más szerint a Bethlen-Bánffy diplomácia ügyessége vagy ügyeskedése vezetett ehhez a végkifejlethez, és végül akadnak olyanok is, akik szerint kizárólag egy nagyhatalmi játék zajlott le, amihez az érintett országok csak asszisztáltak.
A fent ismertetett eseménysorok alapján minden alapunk megvan arra a következtetésre, hogy önmagában a felsorolt elemek egyike sem vezethetett volna erre az eredményre, illetve, hogy bármelyikük hiánya kizárhatta volna az eredményt. A nagyhatalmak számára fontos háttérkérdések nélkül -Anschluss és korridor-fenyegetés - a magyar kormány nem kapott volna támogatást e blokktól, a felkelés nélkül pedig hiányzott volna számára az idő és a lehetőség annak bebizonyítására, hogy a magyar közreműködésért a másik félnek valamit fizetnie kell. Ugyanakkor hiába lettek volna viszont kompromisszum készek a nagyhatalmak és reménytelenül léptek volna fel a felkelők és a bandák, ha nincs egy olyan magyar kormány, amely kész az ésszerű és elfogadható kompromisszum útjára lépni.
A velencei konferencián részt vett a soproni tábornoki misszió olasz képviselője, Ferrario tábornok is, aki a záróokmány ismeretében a soproni kérdést előre lejátszott színdarabnak tekintette. Amint könyvében valamivel később írta, a népszavazás Sopronban és környékén csupán arra volt hivatott, hogy leplezze Ausztria lemondását e területről.
Bár Ferrario nem tévedett, és nézetét a többi tábornok is osztotta, a soproni kérdés a tervezett rövid idő alatt mégsem oldódott meg. A magyar kormány váratlan akadályokkal találta szemben magát: egyrészt a felkelők engedetlensége okozott problémákat, másrészt október 21-én újra magyar földön termett Károly ex-király, és lépése komolyan fenyegette a velencei konferencián elért eredményeket.