Már szóltunk arról, hogy a nyugati végeken 1921. augusztus végétől kezdve különféle politikai színezetű és különböző célokat követő felkelők és reguláris csapatok, az úgynevezett „bandákkal" azonban valójában együttműködő katonai egységek tevékenykedtek. A kormány két zászlóaljat vezényelt oda; egyiküket Ostenburg Gyula, a másikat Rantzenberger Viktor vezette. Maga Prónay voltaképpen, egyéni akció keretében kezdte meg tevékenységét azzal a céllal, hogy minden erőt a saját parancsnoksága alá vonjon. Ambícióját azonban sokan keresztezték, mások pedig magatartási ficamaikkal akadályozták. A rendcsináláson buzgólkodó Gömbös Gyulát Prónay őrnagy felfújt hólyagnak tartotta és semmibe sem vette. Magától értetődően szemben állt Friedrich-hel a legitimistával. Problémákat okozott azonban neki Héjjas is, aki maga urizált csupán, szabadjára engedett emberei viszont botrányt botrányra halmoztak, és a jóérzésű hazafiakat eltávolították a magyar ügytől. Lehár Antallal Prónay olyannyira szembekerült, hogy még le is tartóztatta.
Összekülönbözött egyik legsikeresebb tisztjével, Taby Árpáddal és feszült viszonyba került Rantzenbergerrel is. A legnehezebb falat azonban Ostenburg volt számára, aki a legjelentősebb és a legjobban felszerelt erővel rendelkezett és akinek a kormány állt a háta mögött. Ostenburgnak semmiféle hajlama nem mutatkozott arra, hogy bárkinek is alárendelje magát. Ugyanakkor Prónay viszont meg volt győződve arról, hogy a Károly újabb visszatérési szándékáról ekkoriban már szállongó hírek nem alaptalanok és hogy Ostenburg legfőbb törekvése a restaurációs kísérlet előkészítése és sikerének biztosítása.
A zónában többen, és közöttük Prónay is arra készülődött, hogy amikor a magyar kormány átadja a burgenlandi területet, mintegy a kormánytól függetlenül majd kikiáltja a terület autonóm államiságát. Sopronban készenlétbe állították a város korábbi polgármesterét, Töpler Kálmánt, Kismartonban pedig az oda visszacsempészett Friedrich készülődött a puccsra. Mivel október 3-án, a hivatalos átadási jegyzőkönyv aláírásakor Sopron kiürítésére mégsem került sor, ott a „függetlenségi nyilatkozat" is elmaradt. Friedrich viszont - szokásához híven - elkésett. Prónay megelőzte. Október 4-én Felsőőrött kikiáltotta az úgynevezett Lajta Bánságot. Ez egyúttal azt jelentette, hogy bár a magyar kormány hivatalosan eleget tett a nagyhatalmi felszólításnak, a felkelő központok háborítatlanul az „átadott" de valójában át nem vett területen maradtak, mi több, Prónay jóvoltából ebben az övezetben egy magát önállónak tekintő állam alakult, amely azon volt, hogy diplomáciai kapcsolatokat létesítsen, saját bélyegzőt használjon, postabélyeget vezessen be és így tovább.
Prónay emlékirataiban nem tagadja le, hogy Lajta Bánság kormányzótanácsba egyetlen honi lakost sem sikerült bevonnia, sőt a báni méltóságot sem volt lehetséges betölteni ottani illetőségű személyiséggel. Ő ezt a helybeli lakosok félelmére vezette vissza, de felvethető az is, hogy a derék burgenlandi polgárok számára sem Prónay személye, sem kezdeményezése nem volt rokonszenves. ,,A bennszülöttek részvétlensége Lajta Bánság proklamációja idején tehát - írja Prónay - arra indított, hogy a kormányzótanácsot a felkelést vezető férfiakból állítottam össze, akikben bíztam és akik nekem föltétlenül engedelmeskedtek is."
Október 4-én Felsőőr községházának erkélyén Prónay proklamálta Lajta Bánság megalakulását, majd a téren felállított tábori oltáron Bónis Arkangyal ferences rendi páter misét celebrált és felszentelte az állam hivatalos lobogóját. Megalakult a kormányzótanács, amely táviratilag haladéktalanul értesített néhány kormányt e terület „függetlenségéről".
Bethlen és a magyar kormánytényezők ekkor már félhivatalosan értesültek a Nagykövetek Tanácsának október 2-i határozatáról, és bízva abban, hogy ahhoz végül London is hozzájárulását adja, a Prónay vezette akciót rendkívül kellemetlennek tartották. A miniszterelnök megpróbálta azt azonnal leszerelni. Még csak tervezgetések jutottak el a füléig, amikor október 4-én Bethlen táviratilag rendelkezett arról, hogy ne következzék be semmiféle függetlenségi nyilatkozat, mert az csak zavarná a velencei konferencia kilátásait. Prónayt és elvbarátait azonban ez nem zavarta, és annál is könnyebben helyezkedhettek az engedetlenség álláspontjára, mert ebben a kérdésben sem Ostenburg, sem az egyébként szintén legitimista Sigray kormánybiztos nem szegült velük szembe. Ami Sigrayt illette, ő személyes vitát folytatott a kormánnyal, mert meg volt győződve arról, hogy Bethlen és Bánffy a kompromisszumot elpuskázta, és annál sokkal jobb eredményt is el lehetett volna érni, ha a magyar kormány eleve nem egy minimális tervvel kezdi a tárgyalásokat. Amiután a velencei meghívás közismertté vált, Prónay a felkelők nevében levélben tiltakozott az ellen a miniszterelnöknél és leszögezte, hogy nem járulnak hozzá a „hátuk mögötti" tárgyalásokhoz, és hogy bármi legyen is az eredmény, „egy talpalatnyi földet" sem adnak fel. Prónay szemében Bethlen egyszerre volt „szabadkőműves", „zsidóbarát" és "hazaáruló".
Gondolnivaló, hogy a Prónay vezette társaság véleményét a velencei konferencia után sem módosította. Kiderült, hogy a kormány a saját eszközeként szabadjára engedett szélsőjobboldali csoportok egyikét sem uralja igazán. Gömbös Gyula kétségbeesett kísérletei, hogy a kaotikus helyzet felett Bethlen megbízásából úrrá legyen, kezdettől fogva kudarcra voltak ítélve. A legitimisták kinevették, Prónayék lesajnálták és senki sem engedelmeskedett neki. Márpedig a velencei konferencia határozatai értelmében és önként vállalt kötelezettségként Bethlen kormányának meg kellett tisztítania az átadandó területet a „bandáktól".
Azelőtt azonban erre egyáltalán sor kerülhetett volna, 1921. október 20-án Cziráky grófék birtokán, Dénesfán felszállt egy repülőgép, amelynek fedélzetén helyet foglalt Károly volt magyar király és felesége, Zita királyné. Az ex-király célja ezúttal az volt, hogy a trónt és a koronát fegyveres fenyegetés segítségével szerezze vissza. Rendelkezésére állt ehhez mint szervező Sigray és mint katonai vezető Ostenburg Gyula, valamint Lehár Antal. Köré sereg-lettek a puccsista monarchista politikusok és a mérsékelt legitimisták is, míg a kormány, amely Budapesten csak kicsiny helyőrséggel rendelkezett, közvetlen veszélybe került. A velencei konferencia és Sopron ügye jó néhány napra háttérbe szorult, sőt kérdésessé vált, hogy vajon a tervezett népszavazást egyáltalán meg lehet-e valaha is tartani.
A helyzet fenyegető volt, mivel a Nagykövetek Tanácsa már jó másfél évvel előbb állást foglalt a Habsburg restauráció ellen, és határozatát azóta többször megismételte. Az első Károly-féle puccskísérlet idején a csehszlovák és a jugoszláv kormány már megfogalmazott egy ultimátumot, aminek átadására ugyan nem került sor, de amelyről minden külügyminisztériumban tudtak, és azt is sejtették, hogy a dokumentumot most a két állam kormánya feltétlenül előhúzza az íróasztalfiókból. Ráadásul a velencei konferencián kialakított kompromisszumot a Nagykövetek Tanácsa még nem tárgyalta meg, következésképpen jóvá sem hagyhatta.
Az utóbbi körülmény bátorította fel a prágai és a belgrádi kormányt arra, hogy az valóban előkeresett ultimátum-tervezetet most kiegészítse azzal, hogy a véleménye szerint kormánytámogatással előkészített restaurációs puccs miatt a soproni népszavazás lehetőségét vonják meg a magyar kormánytól. A csehszlovák és a jugoszláv hadsereget mobilizálták, és ezért a két kormány katonai többletkiadásának a megtérítését is követelte Budapesttől.
A Bethlen kormány ráadásul nemcsak a főváros védelme szempontjából, de Burgenlandban is szorult helyzetbe került. Ostenburg zászlóalja, amelynek feladata Sopron körülzárása volt ebben az időben, a király haderejébe olvadva elhagyta őrhelyét és Budapest felé, vagy inkább Budapest ellen vonult fel. A valóság az, hogy amennyiben az osztrák kormány ebben az időben nem tartja magát a Velencében elfogadott paktumhoz, és elsősorban nem az ott számára kijelölt övezet békés megszerzésére törekszik továbbra is, amelyet azonban egyelőre a „felkelők" tartottak a birtokukban, úgy Sopronba elég egyszerűen bevonulhatott volna. Schober kancellár azonban többször is leszögezte, hogy nem áll szándékában a kialakított egyezmény megkérdőjelezése.
Kérdéses volt viszont a nagyhatalmak állásfoglalása, hiszen néhány nappal előbb az angol kormány rendkívül nehezen egyezett csak bele az olasz közvetítéssel tervezett kompromisszumos megoldásba. Most pedig a hatalmakra rendkívül nagy nyomás nehezedett a kisantant, és elsősorban a csehszlovák és a jugoszláv kormány részéről. E nehéz helyzetben megtörtént az a csoda, amelyre a háború befejezése óta addig sosem került sor - és tegyük hozzá ehhez: ami a későbbiekben soha többé nem ismétlődött meg. A hatalmak egyöntetűen a magyar kormány oldalára és a velencei paktum megvédelmezése mellé álltak. Ebben nagy szerepet játszott, hogy mind Horthy Miklós kormányzó, mind a kormány egységesen fellépett a puccskísérlet ellen, ellenállását a fegyveres küzdelemig fokozta, a Habsburgok restaurációját önerejéből megakadályozta, majd végrehajtotta a Habsburg-ház trónfosztását. E körülmény a magyar kormány elleni fellépést megnehezítette Prága és Belgrád számára is. Jóllehet a csehszlovák és a jugoszláv politikusok igyekeztek elhitetni a világgal, hogy a magyar tényezők csak a kisantant energikus fellépésének hatására léptek fel Károly ellen, ezt az események ismeretében nehéz volt elfogadtatni. A velencei konferencia kérdése ugyanakkor a nagyhatalmak számára presztízs kérdéssé is vált. Jóllehet az olasz kormány is hozzájárulását adta a megoldáshoz és most semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy saját szavukkal szembekerüljenek. Annál is kevésbé éreztek ehhez indíttatást, mert erre az osztrák kormány magatartása sem adott semmiféle okot. Csendes nemzetközi együttműködés alakult ki a latens korridor veszedelemmel szemben.
Jóllehet a Nagykövetek Tanácsa e napokban elsősorban a puccs kérdésével volt elfoglalva, október 28-án mégis fontosnak tartotta, hogy időt szakítson a velencei protokoll megvizsgálására. A hatalmak párizsi képviselői éppen e napon kapták kézhez Benes külügyminiszter követelőző levelét. Még mielőtt a csehszlovák kívánságokat sorra visszautasították volna, sürgősen helybenhagyták a velencei konferencia eredményeit. A párizsi olasz nagykövet jelentése szerint ezzel a Tanács azokra a csehszlovák javaslatokra válaszolt, amelyek célja a velencei kompromisszum végrehajtásának késleltetésében volt. „E ponton mindenki egyetértett." - fűzte hozzá ehhez a nagykövet.
Az olasz kormány maga is mindent elkövetett annak érdekében, hogy kedvessé vált gyermekét, a velencei protokollt megmentse. A már untig ismert általános politikai okokon túl ebben most már nem kis szerepet játszottak az olasz presztízsszempontok is. Della Torretta külügyminiszter október 15-én az Il Giomale d'Italia c. lapban terjedelmes interjút jelentetett meg, amelyben nem kis büszkeséggel kommentálta az olasz hatalom e sikeres bemutatkozását. Kijelentette többek között, hogy e misszió keretében teljes mértékben fenntartotta a szövetségi szellemet, amikor „érvényt szerzett azoknak a különleges jogoknak és különleges kötelezettségeknek, amelyekkel Olaszország rendelkezik, mint olyan, amelynek - közelebb lévén Közép-Európához -, ott a legnagyobb politikai és gazdasági érdekei vannak." A békeszerződések bárminemű megsértését, -mondta a miniszter - az olasz kormány keményen elhárítja. Ugyanakkor ezek az országok biztos és érdektelen barátként fordulhatnak Olaszországhoz, amely nem keres előnyöket vagy egyeduralmat e térségben, hanem csupán a béke és a barátság ügyét akarja szolgálni. Hiszi, hogy nagyban növelte e közvetítés által Olaszország presztízsét. „Azt kívánom- fejezte be nyilatkozatát Della Torretta -, hogy országunk a dunai és a balkáni régiókban összefüggő és folyamatos politikát kövessen, változtatások nélkül, ütközés nélkül, kitartóan és állhatatosan.
E siker és e nyilatkozat után néhány nappal akkor is feltűnő lett volna szakítani eme iránnyal, ha további, fontos politikai érdekek nem álltak volna a háttérben. Ám tudjuk, hogy álltak. Így érthetőnek tekinthetjük, hogy amikor október 21-22-én mindegyik nagyhatalom fellépett a nyugalom fenntartása, Prága és Belgrád minden erőszakos lépésétől való visszatartása érdekében, közöttük az olasz külügyminisztert az élen találjuk. A valóság az, hogy London, Párizs és Róma megelőlegezte a magyar kormány jószándékát, és már akkoriban ezzel érvelt, amikor Bethlennek és Horthynak még módja sem volt a jószándék kimutatására. A prágai angol követ már október 21-én fellépett annak érdekében, hogy Csehszlovákia ne mozduljon meg.A belgrádi francia követ (angol kollégájával együtt) október 22-én azért járt a külügyminisztériumban, hogy figyelmeztessen: nehogy a jugoszláv kormánynak eszébe jusson Pécs és Baranya újra elfoglalása.
Della Torretta október 22-én hosszú utasítást küldött a bécsi követeknek, amelyben felkérte, győzze meg a kancellárt, hogy ne tegyen olyan kijelentéseket, miszerint a nagyhatalmak nem hajtják végre a békeszerződések előírásait. Ellenkezőleg, azt kéri, hogy Schober igazítsa helyre e korábbi kijelentését. A követnek meg kellett magyaráznia ezt is, hogy a velencei egyezményt nem lehet semmiféle belpolitikai lépéstől függővé tenni, így például attól, hogy a parlament azt elfogadja-e vagy sem. Arra sem kerülhet sor - írta a külügyminiszter -, hogy az osztrák kormány tárgyalásokat kezdjen Budapesttel a népszavazás végrehajtásának módozatáról, amint azt az osztrákok most jelzik, hiszen a velencei protokoll értelmében a végrehajtás a soproni tábornoki misszió dolga.
Ez az utasítás jelezte, hogy az osztrák kormány, ha a protokollt felmondani nem is akarta, megújult kísérletet tett arra, hogy a békeszerződéshez képest hozott áldozatát a hazai belpolitikai körök számára (és a maga számára) elviselhetőbbé tegye. Ezt követően Cnobloch budapesti osztrák követ érdeklődött Castagnetónál, hogy vajon véleménye szerint a puccskísérlet árnyában a velencei protokoll fenntartható-e. Az olasz követ kiábrándította kollégáját, mondván, hogy a két dolog között semmilyen összefüggést nem lát. Az ultimátummal fenyegetett, rossz és rémhírekkel körülvett magyarok azonban látták ennek az összefüggésnek a veszélyét, és ezért nagy lármát csaptak, amikor Pandorf körzetében sor került egy utóbb egyéni akcióvá minősített osztrák megmozdulásra. Állítólag egy patruj egy ágyút szeretett volna megszerezni, amit a Héjjas-csapatok hagytak hátra. Bármi volt is a cél, tény, hogy az osztrák akció kudarccal végződött, ami azonban Bánffy külügyminisztert nem tartotta vissza attól, hogy azonnal jelezze: „Ausztria megsértette a velencei egyezményt."
Ennek az ügynek szerencsére nem lett folytatása. Olasz nyomás alatt Schober kormánya nemcsak tartózkodott ezután a protokoll ügyének feszegetésétől, de egészen más külpolitikai útra lépett. A magyarországi konfliktussal kapcsolatban felvetette az ország semlegesítésének gondolatát, amit azonban a nagyhatalmak elaltattak. A protokoll ügye a nemzetközi színtéren azután végképp megszilárdult a Nagykövetek Tanácsának már említett elfogadó határozata által.
Károly és Zita is eltávozott végre az országból, miután az angol kormány kérdésére a befogadást illetően a portugál kormány igennel felelt és rendelkezésre bocsátotta Madeira szigetét, és miután a királyi pár elutazását is sikerült megszervezni.
A felkelők ügye azonban Burgenlandban továbbra is nyitott maradt. A kormánynak többé semmilyen szempontból nem volt szüksége a felkelőkre, sőt, csak akadályozhatták a népszavazás lebonyolítását, és ronthatták az ország külföldi hitelét. Hasonló okokból szerfelett kellemetlen lett volna azonban az is, ha a Habsburg-ügyben megvívott polgárháború után nyílt kenyértörésre, vagy esetleg fegyveres összecsapásra került volna sor a felkelők egyik vagy másik csoportjával is. A kormány szerencséjére a felkelők erői a királypuccs által meggyengültek, illetve akadtak olyanok is, akik megelégedtek a velencei egyezményben elért eredménnyel. Már utaltunk arra, hogy Ostenburg erői a király oldalán elhagyták Sopront, hogy azután a zászlóaljat Budaörs térségében a kormánycsapatok szétszórják. Ostenburg fogságba esett. Lehár Antal elmenekült a következmények elől. Héjjas bandája elszáguldott, hogy a királyi erők elébe vágjon és segítsen a legitimista csapatok feltartóztatásában. Megoszlottak a diákok is, és egy részük a karlisták mellett szintén elhagyta 22 övezetet. Friedrich maradék erői hasonlóan cselekedtek.
Jószerint csak Prónay maradt tehát a porondon, akit azonban hívei egyre-másra cserbenhagytak. Bethlen így joggal remélhette, hogy Prónayt és a királypuccs bukása után visszaszivárgó kisebb felkelő egységeket jobb belátásra térítheti. Rávette Horthyt, hogy szólítsa fel Prónayékat a távozásra, majd miután ez nem következett be, maga is levelet intézett az alezredeshez. A miniszterelnök szerint: „...a velencei megegyezés leszakította azokat a gyümölcsöket, amelyeket a nyugat-magyarországi felkelés érlelt meg. Több gyümölcs, amit leszakíthatnánk, nincs.. .". Prónay azonban egyelőre távol volt attól, hogy higgyen a „szabadkőműves", „áruló" stb. miniszterelnöknek. Végül Ranzenberger Jenő őrnagy (Viktor testvére) beszélte rá arra, hogy kérjen Horthytól audienciát. Akivel a kormány szó szerint beváltotta Velencében tett ígéreteit és plakátokon követelte a felkelők távozását, miközben befagyasztotta a „bandák" anyagi ellátását, Prónaynak valójában nem is volt más lehetősége, mint hogy megpróbálja megtalálni a tisztes visszavonulás útját. A randevú létrejött. Az audiencián jelen volt Bethlen, Bánffy külügyminiszter és Nagy Pál altábornagy, míg Prónayt Zadravecz István tábori pap, Pröhle Vilmos egyetemi tanár, Bachó István százados és Héjjas Aurél, Iván egyik testvére kísérte el. A kormányzó az ország külpolitikai érdekeire hivatkozva kérte Prónayt az övezet elhagyására, amihez Bánffy csatlakozott. Prónay emlékirata szerint a miniszterelnök túlment ezen, amennyiben kijelentette, hogy a jogrenden alapuló kormányzatnak egyáltalán nincs szüksége irreguláris egységekre, amelyek gazdaságilag és főként valutális szempontból tönkreteszik az országot. Prónay és Bónis Arkangyal vitába szállt e szempontokkal és különösen az utóbbi intézett támadást a kormány által tűrt „zsidó sajtó", a „liberális" honvédelmi miniszter (Belitska Sándor) stb. ellen. Horthy felbosszankodott a páter arrogáns viselkedésén, és kinyilvánította, hogy nem hagy diktálni magának. „Ha pedig a felkelők ki nem jönnek - mondta végül -, úgy kénytelen lesz a nemzeti hadsereget ellenük vezetni." Prónay erre felugrott, meghajtotta magát, kijelentette, jó szándékkal jöttek és sajnálják, hogy kéréseik nem találtak meghallgatásra, majd távozni akart. Horthy az ajtóban tartotta vissza,, nyilvánvalóan azzal a reménnyel, hogy négyszemközti beszélgetés során több eredményre jut vele. Horthy megígérte Prónaynak, hogy visszakapja zászlóalját, amit már említett korábbi ügye miatt elvettek tőle, mire nagy nehezen kicsikarta Prónay ígéretét arra nézve, hogy november 5-ig egységeivel együtt elhagyja Burgenlandot.
Bethlen tehát győzelmet aratott saját eszközei, a felkelők maradéka felett. Közben a nagyhatalmi magatartásról is kedvező hírek érkeztek. Budapesten is jelezték a főmegbízottak a Nagykövetek Tanácsának általunk már ismertetett október 28-i határozatát a velencei kompromisszum jóváhagyásáról, és október 30-án befutott Della Torretta szintén megnyugtató távirata. Castagnetót felhatalmazta, hogy „a Kormányzónak biztosítékokat adhat annak megfelelően, amit személyesen mondtam Excellenciádnak Rómában". Ezt aligha lehet másként megfejteni, mint úgy, hogy Castagnetót a közelmúltban a külügyminiszter biztosította arról, hogy a velencei protokollnak mindenképpen érvényt szerez.
Ugyanezen a napon, október 30-án kapták kézhez a soproni tábornokok a velencei protokoll szövegét. Megelégedéssel nyugtázták, mivel az - visszajelzéseik szerint - „megegyezett a tábornokok előzetes javaslataival". Másként szólva azzal a javaslattal, amit a magyar kormány velük egyeztetett. A tábornoki misszió gyorsan kidolgozta a további események forgatókönyvét. A tábornokok ekkor úgy vélekedtek, hogy a terület megtisztítása a bandáktól befejeződhet november 27-ig és ezt követően a bizottság átveheti a magyar közegektől a népszavazási övezetet. Ezt követően előkészíthetnék a népszavazást úgy, hogy december 5-én megtarthassák azokat Sopronban, 8-án pedig a környéken. Úgy vélekedtek azonban, hogy a dolgok siettetése érdekében az akcióba szövetséges csapatokat is be kell vonni. Azzal érveltek, hogy a terület megtisztításának folyamatát a restaurációs puccs megzavarta, majd Károly erőinek leverése után a felkelők egy része visszaszivárgott a területre. Azt gondolták tehát, hogy ami-kor a magyar kormány a bandák nagyját már távozásra bírta, a területet szövetséges erőknek kellene megszállni. Számításaik szerint egy három bataljon-ból álló regiment lett volna elegendő erre a célra. A megszállás egyébként - érveltek a tábornokok -biztosítaná a népszavazás tisztaságát is. Ezen felül kértek még kisebb katonai erőt Sopron ideiglenes megszállására is, valamint 10 szövetséges tisztet a népszavazás ellenőrzésére.198 E tervtől minden nagyhatalmi politikusnak égnek állt a haja.
A következő napokban, november elején az idő-rendiség és az igénybe vehető katonai erök kérdése körül folyt a vita. A tábornokok naptárát az olasz diplomaták túlságosan gyors üteműnek vélték és mindent megtettek a dolgok lassítása érdekében. Szerepet játszott ebben az is, hogy Schober kancellár mindenáron közvetlen tárgyalásokba szeretett volna kezdeni a magyarokkal a részletek kialakításáról, és miután az olasz külügyminiszter az osztrák partnert már több kérdésben cserbenhagyta, most Della Torretta szeretett volna valamivel kedveskedni is neki. Ehhez azonban idő kellett.
Emellett az is nagyon is kérdéses volt, hogy a szövetségesek egyáltalán hajlandók és képesek-e nagyobb létszámú katonát küldeni Burgenlandba és Sopronba. Az olasz külügyminiszter november 2-án a lassításra, az osztrák-magyar tárgyalás elősegítésére adott utasítást és egyúttal azt kérte, hogy Ferrario tábornok végül is mondja meg, igazából mennyi katonára van ott szüksége.
A francia és az angol kormány mindenesetre a legsürgősebben kijelentette, hogy csapatot egyáltalán nem küld; a feladatot a tábornokok oldják meg, ahogyan tudják. Furcsa módon november 5-én Sopronból viszont az a hír futott be, hogy a tábornoki bizottság most már még több katonát kér. A dolgok zűrzavarát fokozta, hogy a Foreign Office Note verbale-t intézett az olasz külügyminisztériumhoz, amelyben több, nem túlzottan jóindulatú kérdést tett fel. Így például azt, hogy egyáltalán mikor lép életbe a velencei szerződés, és hogy azzal meg kell-e várni annak parlamenti ratifikációját? Továbbá, hogy mi történik akkor, ha a területet három héten belül nem sikerül pacifikálni? Végül azt, hogy a határkiigazítás kérdésében vajon Ausztria hasonló jogokkal rendelkezik-e, mint Magyarország? E kérdésekben, amelyeket az angolok minden bizonnyal osztrák sugalmazásra tettek fel, az volt a kellemetlen, hogy a protokoll részben nem intézkedett róluk, részben pedig (így a határkiigazítás ügyében) értelmezése csakis egyoldalú lehetett. Nem tudjuk, hogy az olasz külügyminisztérium hogyan vágta ki magát, azt azonban igen, hogy az osztrák kormány nem szűnt meg e kérdésekkel kellemetlenkedni.
A magyar kormány viszont érdekeinek megfelelően a törvényesség szobrává vált. Bánffy a közvetlen magyar-osztrák tárgyalásokkal kapcsolatban kijelentette, hogy ilyesmibe nem bocsátkozhat bele, mivel mindenben tartani akarja magát a velencei protokollhoz, az pedig ilyen tárgyalásokhoz nem nyújt teret. Az olasz külügyminiszter igyekezett meggyőzni Bethlent és Bánffyt, hogy a tárgyalásokkal eltöltendő néhány napba érdemes beleegyezniük, mivel javíthatja az osztrák kormány helyzetét és ugyanakkor nincs jelentőségük a népszavazás kimenetelében, fáradozása azonban eredménytelen maradt. Della Torretta pedig ezt annál is fontosabbnak tartotta, mert világossá vált, hogy nem lesz lehetséges szövetséges csapatok kiküldése. November 7-én a párizsi nagykövetnek már jelezte, hogy a tábornokok kérése Burgenland szövetséges csapatokkal való megszállására megalapozatlan. Szerinte csupán a soproni zónát kellene megszállni, és erre Ferrario szerint is elegendő lenne 1500 ember. Leszögezte ugyanezen a napon, hogy az átadandó terület megtisztítását a magyar kormány elvállalta és - azt írta magabiztosan - végre is fogja hajtani.
Az osztrák panaszok miatt azonban Della Torretta is megzavarodott egy kissé, és ezért igyekezett a tábornokokat az események lassítására rábírni. Kezdett félni tőle, hogy egy esetleges súlyos incidens sokat árthat az olasz kormány tekintélyének.Ferrario tábornok azonban azt üzente vissza, hogy nagyon nehéz helyzetben van, mert Hamelin Párizsból „azzal a szó szerinti paranccsal tért vissza, hogy a velencei szerződést hajtsák végre az osztrák nehézségekre való tekintet nélkül". Ferrario annyit mégis megtett, hogy két kollégájával együtt elment Bécsbe, ott tárgyaltak Schoberrel, ám ezt követően mégis az a tábornoki határozat született, hogy a népszavazást november 15-re kitűzik. Castagneto eget-földet megmozgatott, hogy Hohler és Fouchet segítségével erről a tábornoki missziót le tudja beszélni.
Merőben új helyzetet teremtett, hogy a Nagykövetek Tanácsa november 7-i ülésén mindössze 30 tiszt kiküldésébe egyezett bele. Lassanként kiütközött a velencei protokoll összes hiányossága. Nem tisztázták Velencében a feltételeket (haderő, ratifikálás), az ütemet, a határnapokat. Minden a feje tetején állt, és az osztrák kormánynak elvileg igaza volt, ha az egyezmény réseit fel akarta használni a maga javára.
Schober kancellár ezt meg is tette. November 7-én levéllel fordult Della Torrettához és arra kérte őt, hogy vegye figyelembe az osztrák parlament külügyi bizottságának álláspontját. Mint emlékezünk rá, e határozat a Magyarországnak teendő engedményt az egész terület előzetes átadásától tette függővé. A kancellár most csupán annyit kért, hogy a népszavazást legalább közvetlen magyar-osztrák tárgyalások előzzék meg, hogy elkerülhető legyen a nagyhatalmi diktátum látszata, illetve megteremthető az a másik látszat, hogy Ausztria önkéntes megegyezés keretében mond le e területről. „Rendkívül fontos lenne - írta - az osztrák parlament érzelmeinek kímélete érdekében megakadályozni, hogy a népszavazás feltételeit egyszerűen rákényszerítsék az osztrák kormányra anélkül, hogy meghallgatnák." Schober emlékeztetett arra, hogy a restaurációs kísérlet idején ő ellenállt minden kísértésnek és nem vetette fel a velencei szerződés megsemmisítésének kérdését. Nem tette ezt azért - írta -, mert a külügyi bizottság elvileg elfogadta a protokoll tartalmát. A formát tekintve azonban a kancellár nagy nehézségek elé került és a parlamenttől nagy áldozatot kell vállalnia a ratifikálásnál. Kérte Della Torretta segítségét. Az olasz külügyminiszter azonban mindössze azzal válaszolt, hogy a maga részéről mindezt már régen és mindig is figyelembe vette.
Az osztrák kormány nemcsak Rómához fordult, de bombázta mindegyik nagyhatalmat és jegyzéket intézett a Nagykövetek Tanácsához is. A közvetlen tárgyalásokon kívül kérte az Ostenburg-csapatok azonnali eltávolítását Sopronból és szövetséges haderő kirendelését a népszavazási zónába. Egy másik jegyzékben az osztrákok nehezményezték, hogy a részletekre irányuló tárgyalási javaslatukra a magyar kormány nem válaszolt, miközben a tábornoki bizottság úgy tesz, mintha nem is lenne semmi probléma. Senki sem veszi tekintetbe, hogy a velencei protokollt az osztrák parlament még nem ratifikálta. A Nagykövetek Tanácsának elnöke, Cambon e panaszáradat hatása alatt úgy vélekedett, hogy „az osztrák kormány úgy szeretne feltűnni, mint akinek a kezeit a nagyhatalmak megkötötték", és ezért hajlott arra, hogy a ratifikálásnak a Tanács szabjon egy eléggé rövid határidőt. Ám a nagyhatalmi magatartási formák ismét kezdtek összezavarodni. A Foreign Office, amely a királypuccs idején oly határozottan fellépett a Bethlen-kormány mellett, most újra nehézségeket kezdett támasztani és a brit sajtó ehhez ismét igazodott. Több lap, közöttük a Sunday Times, bírálni kezdte a velencei protokollt, mint a békeszerződés megbontását.
Míg tehát a Budapestnek nem régen még kellemetlenkedő francia kormány váratlanul nagy határozottsággal lépett fel a népszavazás mielőbbi megtartása mellett, az olasz külügyminiszter hátrább lépett, sőt egy valószínű félreértésen még meg is sértődött. Bánffy nemzetközi turnéra akarta kiküldeni góf Csáky Imrét és előzetesen megkérdezte, vajon Róma helyénvalónak látná-e, ha Csáky felkeresné az olasz fővárost. Az út jelzett célja egy nemzetközi kölcsön lehetősége iránti tájékozódás volt. A budapesti követ a kérdésre igennel válaszolt, Della Torretta azonban nem kívánta Csákyt látni, mert a kormány Rómát nem vette bele eleve a programba, holott az olasz kormány - lamentált a külügyminiszter - „a támogatás és a szimpátia éppen elegendő jelét adta ahhoz, hogy e kormány ne gondolhassa, hogy kizárhatja Olaszországot...". Castagnetónak azt is meg kellett volna mondania, hogy ,,Magyarország Párizsban és Londonban semmit sem érhet el Olaszország egyetértése nélkül, amely Közép-Európa kérdéseiben a legérdekeltebb, és hogy éppen ellenkezőleg, Magyarország óhajait sokkal nagyobb valószínűséggel meghallgatják, ha azokat először Rómának fejti ki és vele tárgyalja meg, s csak utóbb a többi szövetségessel."
Ami a feldobott kölcsönkérdést illeti, a magyar kormány a leckét vagy nem kapta meg, vagy nem fogadta meg, mert amikor egy idő múlva maga Bethlen indult el kölcsönszerző körútjára, tárgyalásait Párizsban kezdte, Londonban folytatta és Rómában csak befejezte. Ezzel szemben közben kiderült, hogy egyelőre nem is annyira a kölcsönről, mint valami egészen másról volt szó, és ahogy ebből viszont a magyar kormány Rómát egyáltalán nem akarta kihagyni; a feltett kérdés csupán udvariassági gesztus volt. Bethlen Csáky útjának azt a missziót szánta ugyanis, hogy tájékozód]'ék a három nagyhatalom fővárosában egy esetleges magyar-román perszonálunióval kapcsolatban.
A magyar-román-erdélyi trializmus gondolata 1921-ben már nemcsak új nem volt, de tekintélyes előéletre nézhetett vissza. Elsőként e gondolatot Károlyi Mihály gróf vetette fel 1919 elején, amikor csalódva korábbi francia vonalában, új orientációt és külpolitikai kiutat keresett. A kérdést Charmant Oszkár mint személyes kiküldött útján egyenesen Sonnino külügyminiszterhez intézte, aki kapva kapott ezen az ideán. E lépésnek lett a következménye, hogy Budapesten napokon belül megjelent az első hivatalos olasz külügyi megbízott. Károlyi azonban az aktuális román politika miatt kénytelen volt ezzel az ötlettel gyorsan felhagyni. A perszonálunió eszméje azonban hamarosan visszatért. Az olaszok Bernben megszerveztek egy magyar-román találkozót, a román lapok szellőztetni kezdték a gondolatot és akadtak közöttük olyanok, amelyek valamivel hosszabb távon nagy lehetőségeket véltek ebben felfedezni. A Tanácsköztársaság bukása után újból tárgyalásokra került sor, amelyekben már részt vett Bethlen István, Teleki Pál és Csáky Imre is, vagyis éppen az a három erdélyi gróf, akik a politikai életben jelentős szerepet kezdtek játszani.
A magyar-román perszonálunió búvópatakja ezúttal magyar kormánykezdeményezésre bukkant elő. Bánffy arról tájékoztatta Castagnetót, hogy a tárgyalások folyamatban vannak és három állam: Erdély, Magyarország és Románia perszonáluniójára irányulnak. Az elképzelés szerint Magyarország élére egy nádor kerülne Horthy személyében, Erdély élére pedig egy kormányzó: Bethlen István. Erdély egy részét (feltehetően a Partiumot) visszacsatolnák Magyarországhoz. Bár a búvópatak ismét eltűnik a szemünk elől és csak annyit tudunk, hogy Csáky útjára ekkoriban a hatalmak elzárkózása miatt nem került sor, annyi bizonyos, hogy hivatalos román cáfolat ellenére a terv nem volt légből kapott, mert bizonyos híreket a kormány a sajtóhoz is kiszivárogtatott. A magyar lapok hirtelen megteltek a perszonálunióra vonatkozó hírekkel és cikkekkel.
E hullámzások és sértődések alapjában nem hatottak ki a burgenlandi ügyre, a huzavona azonban továbbtartott. A tábornokok időközben szerényebbek lettek és november 24-én már mindössze 550 szövetséges fegyverest (katonát és csendőrt) kértek, de ugyanakkor elvetették azt a javaslatot, hogy a rendfenntartó erőket a helybeliekből rekrutálják. Hamelin kifejtette, hogy a felhívásra kizárólag magyar fiatalok jelentkeznének, ők pedig irredenták. Az osztrákok félnek, de megoldást különben sem jelentenének. A tábornokok egyébként november vége felé mind idegesebbek lettek az osztrák késleltető manőverektől. Panaszolták, hogy nagyon lassan veszik át a területeket és a tábornokok jelzéseire még csak nem is válaszolnak. Így - írta Hamelin tábornok - „igazolják a magyar kormány vádját, amely szerint a népszavazás késleltetésére irányuló taktikával állunk szemben".
Míg a kölcsönös panaszkodások folytak, a magyar kormány alaposan nekilátott a tisztogatásnak, és ha olykor nehezen is, de vállalt kötelezettségeinek eleget tett. A tábornokok által előzetesen feltételezett határidőkön azonban már jóval túl voltak. Részben azért, mert a magyar kormánynak is akadtak nehézségei, részben mert az osztrákok az óvatosságot eléggé eltúlozták. Robbant közben még egy-két kisebb bomba is. Először az, hogy a magyarok letartóztattak egy Steinacher nevű urat. Az ügyből kisebb nemzetközi botrány keletkezett és ez eltartott egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Steinacher „népszavazási szakértő" volt. Részt vett már a felsősziléziai, azután a memeli, végül a klagenfurti népszavazás előkészítésében, most pedig Sopronban tűnt fel. Steinachert végül a tábornokok kérték fel a mielőbbi távozásra. A következő bombát az elszánt csehszlovákbarát Weygand tábornok robbantotta fel, amikor azt ajánlotta, hogy a népszavazás tisztaságát megóvandó küldjenek az övezetbe 3 csehszlovák hadosztályt. Mivel ez a terület elfoglalására is sok lett volna, a tábornokok előbb elaléltak, majd a francia kollégára, Hamelinre bízták, hogy az ötletet Párizsban elhárítsa.
Miután ezen is túl voltak, továbbra is megoldatlan maradt két probléma. December 3-án a tábornoki bizottság megállapította, hogy a terület megtisztítása és az átadandó rész Ausztriának való átadása megtörtént. Ezáltal beigazolódott, hogy az eredetileg kért nagyobb kontingens katonára nem volt szükség, a felkelőkkel a magyar kormány egyedül is elboldogult. A velencei protokoll azt írta elő, hogy a terület megtisztítását és átadását követően 8 napon belül, azaz legkésőbb december 11-én meg kell tartani a népszavazást. A beígért katonák és csendőrök azonban nem jelentek meg. Ráadásul a Nagykövetek Tanácsa végül november 27-én megszavazott ugyan 450 katonát, de nem szólt a tábornokok által kért csendőrökről. A tábornokok pedig még mindig féltek a konfliktusoktól. Ennek három okát is tudták: a magyar irredentát, az osztrák propagandát és a kommunista agitációt. Állítólag mindhárom tendencia heves és erős volt ez idő szerint a népszavazási övezetben.
Mivel az átadás megtörtént, a tábornokok pedig haboztak a népszavazási nap kiírása körül és azt nem is akarták önhatalmúlag eldönteni, addig amíg a szövetséges fegyveresek nem érkeznek meg a területre, mi sem természetesebb, mint hogy most már a magyar kormány is panaszkodásba fogott, és a velencei szerződés szövegére hivatkozott. Mivel Bánffynak formailag igaza volt, a Nagykövetek Tanácsa sem akarta a dolgot tovább húzni és december 8-án úgy határozott, hogy a népszavazást legkésőbb 13-án le kell bonyolítani Sopronban. Ugyanezen a napon azonban Schober tiltakozott a 8 napos határidő ellen (december 11.), mondván, hogy ez az egész eljárást komolytalanná tenné. Ha a szövetségesek ragaszkodnak elhatározásukhoz - írta -, neki le kell mondania. Bécsben ekkor még arról tudtak, hogy a szavazás napja december 11. lesz, a tábornokok nem kapták még meg a Nagykövetek Tanácsának határozatát a 13-i dátumról, ők maguk pedig kínjukban úgy döntöttek, hogy azt 14-ére kiírják. A kavarodás már nehezen lehetett volna nagyobb. Közben beérkezett némi szövetséges fegyveres erő, de nem mind, és Sopronban nem tudták, hogy vajon időben odaérnek-e a többiek. Végül is a katonák zöme Sziléziából december 9-én toppant be, ami azt jelentette, hogy a magyar erőket csak azt követően tudták kivonni a népszavazási övezetből.
Nem lehet állítani, hogy túlzottan sok idő maradt a népszavazás előkészítésére, és ezért csodálkozni sem azon, hogy Schober kancellár az eljárás ellen minden korábbinál hevesebben tiltakozott. Orsini bécsi olasz követnek kifejtette, hogy amennyiben a népszavazást 14-én Sopronban tényleg megrendezik, ő nem tud megállni a nagynémetek és a szociáldemokraták támadásaival szemben. Ezért Párizsban halasztó határozatot kért és abban reménykedett, hogy a Nagykövetek Tanácsa biztosítja a plusz négy napot, és kérésének megfelelően 18-ára módosítja a határnapot. Schober - amint a követ jelentette -„Újból biztosított, hogy a népszavazás eredményéről nem ringatja és nem is akarja magát illúziókba ringatni, de meg akarja menteni az arcát az ország előtt és meg akarja menteni a velencei protokoll tekintélyét... és bemutatni, hogy nem tévedett, amikor megbízott Olaszország és különösképpen Excelnciád művében".
Midőn Schober azt látta, hogy a tábornokok hajthatatlanok, a párizsi válasz pedig késlekedik, december 13-án, egy nappal a népszavazás előtt kifejezett kéréssel fordult az olasz külügyminiszterhez, hogy akadályozza meg e ballépést. Kijelentette, hogy amennyiben a népszavazás december 14-én végbemegy, úgy ő elhárít magától minden felelősséget... Ausztria visszavonul a népszavazástól és nem fogja elismerni a velencei protokollt".
Mi sem természetesebb, minthogy a magyar kormány viszont tiltakozott minden további halogatás ellen és rámutatott, hogy a Nagykövetek Tanácsa határozatának szellemében a népszavazást már 13-án le kellett volna bonyolítani, amihez képest a tábornokok döntése a 14-i határnapról már eleve halasztást tartalmaz. Schober kancelláron volt ismét a válasz sora, amivel nem is késlekedett. 13-án bejelentette a nagyhatalmi képviselőknek, hogy „A federatív kormány, egyetértésben az egész Nemzeti Tanáccsal, semmiképpen sem vesz részt... abban a népszavazásban, amelyet holnap Sopronban talán megrendeznek és amely kimenetele által semmiképpen sem gyakorolhat befolyást Ausztria azon jogaira, amelyek a saint-germain-i békeszerződésből erednek."
A szerencsétlen tábornokok ilyen körülmények között nem nagyon tudták, hogy melyik lábukra álljanak. A dolgokat sürgetni szerették volna, mert a halogatásnak semmilyen komoly értelmét nem látták, ám ugyanakkor a kért és megígért katonaságnak csak egy része érkezett meg december 9-10-én. Ennek ellenére, miután a népszavazás napját már kitűzték, meg voltak győződve arról, hogy minden módosítás csak zavarokra vezethetne. Hamelin ezt december 11-én már jelezte feletteseinek. Még tovább ment Ferrario, amikor értesült Schober halasztási kérelméről és arról a reményéről, hogy a Nagykövetek Tanácsa e haladékot biztosítani fogja. A tábornok ekkor kijelentette, hogy egy új utasításhoz már nem tudna alkalmazkodni.
Párizsban is nagy volt az izgalom. A nagyhatalmak képviselői szerették volna elkerülni, hogy Ausztria kivonuljon az eljárásból, miután Velencében hozzájárult a rendezés érdemi részéhez. Ezért, amikor 13-án a Nagykövetek Tanácsa megkapta Schober drámai bejelentését, Bonin Longare felhívta Budapestet és megkérdezte, hogy a magyar kormány hozzájárulna-e a halasztáshoz. A magyar fővárosban működő antantképviselők egyetértettek abban, hogy a halasztás az utolsó pillanatban abszurdum. Mégis felkeresték Bánffy külügyminisztert, ő pedig a maga részéről Bethlent, aki parlamenti okokra hivatkozva nemet mondott. Hamelin tábornok azonban elárulta, hogy a tábornokok az időpontot akkor sem változtatták volna meg, ha Bethlen ahhoz hozzájárul.
Ugyanezen a napon a késő délutáni órákban kapták meg a tábornokok a Nagykövetek Tanácsának táviratát, amelyben szabad kezet biztosítottak nekik a népszavazási dátum fenntartására vagy elhalasztására. Mire a budapesti és a soproni antantképviselők - civilek és katonák - tisztázták egymás között, amit előzetesen is tudtak, hogy ti. a szavazás megkezdése előtt néhány órával azt elhalasztani már technikai lehetetlenség és politikai baklövés lenne, már késő este volt. A népszavazás Sopronban 1921. december 14-én reggel kezdetét vette.