Biztató jel nem merült fel a keresztényszocialista Michail Mayr kancellár által megalakított új koalíciós osztrák kormány politikájában sem. Bemutatkozó beszédében november 23-án a kancellár kijelentette, hogy Ausztria jogot tart Burgenland azonnali tényleges csatolására Ausztriához, bár hozzátette, hogy ennek megtörténte után kész lenne tárgyalásokba bocsátkozni bizonyos koncessziókról. A bécsi olasz követség az utóbbiakat illetően azonban arról értesült, hogy az osztrák kormány maximum területcserébe menne bele etnikai alapon.
Az értesülés nem volt teljesen pontos, amint azt Mayr és a magyar követ, Gratz tárgyalásai mutatták. Mayr elvben elfogadta a tárgyalás gondolatát, de belpolitikai okokból - érthetően - nem akart annak kezdeményezője lenni. Leszögezte viszont, hogy szerinte Ausztria csupán kisebb határkiigazításokba mehet bele, a terület megosztásáról, amire a magyar kormány szeretett volna kilyukadni, nem lehet szó. Gratz viszont kardoskodott amellett, hogy a terület jelentős részének Magyarország kebelén kell maradnia ahhoz, hogy megvethessék a jövőre nézve a magyar-osztrák együttműködés alapjait. A követ egyelőre nem mondta meg, hogy mit ért „jelentős területen". Nem is mondhatta, mert a jelek szerint ezt egyelőre a külügyminiszter és a miniszterelnök sem fogalmazta meg. Magyar részen még a „minél nagyobb annál jobb" elve alapján álltak.
Mivel e tárgyalások november folyamán zajlottak le, kissé csökkenti az értékét annak az eredménynek, amit decemberben Della Torretta olasz követ oly nagy öntudattal a sajátjaként jelentett. Az történt ugyanis, hogy a kancellár a követtel folytatott beszélgetés során eleinte azzal akarta elhárítani az olasz közvetítési javaslatot, hogy ő minden tárgyalásnak csak a terület átadása után látja értelmét. Ez nyilvánvalóan nem felelt meg a tényeknek, hiszen a kancellár megelőzően is tárgyalt a magyar követtel, bár igaz, hogy közben a terület kiürítését is követelte. A diplomáciában két ilyen lépés általában nem zárja ki egymást. Mayr viszont nyilván továbbra is el akarta kerülni, hogy önkéntes tárgyalópartnernek tűnjék fel, sőt kezdeményezőnek egy olyan kérdésben, amelyben eleve arról lehet csak szó, hogy Ausztria formálisan vesztes marad. Della Torretta hosszú rábeszélésére végül mégis kész volt hozzájárulni ahhoz, hogy az azonnali megegyezés reményével tárgyalások „kezdődjenek". Biztosítékokat kért azonban arra, hogy Olaszország valóban közvetíteni kíván, hogy ezt nem Magyarország javára akarja felhasználni, hanem a megbékélés érdekében, végül arra, hogy a magyar kormány is megegyezésre akar jutni. Miután a követ e pontokat illetően - ki tudja milyen alapon - megnyugtatta a kancellárt, Mayr már csak azt kérte, hogy a tárgyalásokat a magyar kormány kezdeményezze.
Az olasz követ véleményét a következőképpen fogalmazta meg: ,,Az osztrák kormány késznek látszik arra, hogy hozzájáruljon a határ ésszerű módosításához. Ha Magyarország valóban el akar érni a mi felügyeletünk alatt egy megegyezést, úgy szükséges, hogy javaslatai a realitás területén mozogjanak..." Nyilvánvaló - fejtegette Della Torretta -, hogy e kérdésben osztrák áldozatról van szó, amit a béke életbelépése után már nem lehet elérni. A magyarok - tanácsolta ezért - ne kezdjék elölről a magyar uralom alatt megvalósítandó autonómia meséjét, mert azzal semmire sem mennek.
A fent vázolt tények ismeretében nem lehet nagyon meglepő, ha a magyar kormánykörök ajkbiggyesztve fogadták az olasz közvetítési szándékot. Hozzá kell azonban tenni ehhez még azt is, hogy a Mayr kancellárral folytatott tanácskozás napján, december 23-án kelt a Nagykövetek Tanácsának a magyar kormányhoz intézett felszólítása arra nézve, hogy a békeszerződésben Ausztria számára kijelölt területet haladéktalanul adja át a szövetséges katonai missziónak, amely azt azután továbbadja az osztrák hivatalos közegeknek. Noha bizonyos volt, hogy ezt a határozatot az osztrák kormány kérelmei alapján hozták, az sem lehetett kétséges, hogy ahhoz a Nagykövetek Tanácsának olasz tagja, Lelio Bonin Longare párizsi nagykövet is hozzájárult.
A határozatot Budapesten magától értetődően nagy elkeseredés fogadta, a sajtó egyenesen árulásról beszélt. Castagneto követ nem is mert azonnal megmozdulni, hanem a külügyminisztériumtól kért valami biztatást a magyarok számára, mielőtt a közvetítési javaslattal újra megkeresi a magyar miniszterelnököt. Szerencséjére a biztatás Sforzától meg-érkezett, legalábbis annyiban, hogy az olasz külügyminiszter késznek mutatkozott az „érdektelen" közvetítésre. Sforza hozzátette ehhez: „Egyáltalán nem akarunk halasztgató és kétértelmű vitákba bocsátkozni, amelyek a tárgyalások megszakadása esetén azt a hitet kelthetnék, hogy a magunk részéről intrikákba bocsátkoztunk, felkeltve a többi utódállam bizalmatlanságát."
Castagneto minden bizonnyal nem tárta fel Teleki előtt e távirat hangnemét, ám az olasz biztatással így sem aratott sikert. A miniszterelnök megköszönte az olasz jó szándékot, de közölte az igazságot, amit Mayr kancellár elhallgatott, hogy ti. a tárgyalások már közvetítés nélkül is folynak. Teleki hozzátette ehhez, hogy illúziói nincsenek, mert az osztrák kormány valójában az egész területet akarja.
Teleki 1921 elején több jel szerint nem számított olasz segítségre. Legfőbb célja abban állt, hogy a hatalmak lehetővé tegyék a magyar kormány mozgásszabadságát és így az kivárhassa az osztrák belső fordulatot, amely biztosítja Nyugat-Magyarország egészének, vagy nagy részének megtartását. A türelmi idő alatt Teleki láthatóan önállóan kívánta a kérdést kezelni. Erre mutatott többek között az a feljegyzés, amit a Castagneto által tolmácsolt közvetítési javaslatra válaszul Kánya Kálmán az olasz követnek átadott. Ez szó szerint így hangzott: „Mi-után Mayr kancellár egy beszélgetés során, amelyet Della Torretta márkival folytatott, kifejezésre juttatta nézetét, miszerint Nyugat-Magyarország kérdését meg lehetne oldani a határ ésszerű módosítása által, a magyar kormány elfogadja e nézőpontot és késznek jelenti ki magát arra, hogy hozzájáruljon a jelenlegi határ ésszerű kiigazításához Ausztria javára."
Ezt nyilvánvalóan nem lehetett másként felfogni, mint minden kompromisszum visszautasításaként. Jóllehet magába foglalta az olasz közvetítés elhárítását is, Della Torretta e következtetést nem vonta le belőle. A jegyzéket mindenesetre nem mutatta meg Mayr kancellárnak, hanem tovább reménykedett a közvetítési lehetőségben, mivel Mayr megerősítette előtte tárgyalási szándékát.
A magyar kormány viszont ilyeneket továbbra sem melengetett. Az 1921. január 4-i minisztertanács úgy határozott, hogy Burgenlandot nem adja át a szövetségesek kezébe. Ehelyett jegyzékben tiltakozik a december 23-i határozat ellen, hivatkozva arra, hogy a békeszerződést a nagyhatalmak még nem ratifikálták, valamint arra, hogy a határkijelölő bizottságok sem jelentek meg. Kánya Kálmán felvetette, hogy junktimot lehetne teremteni a burgenlandi és a baranyai kérdés között; ezzel az érvvel azonban nagyhatalmi támogatás híján a kormány egyelőre nem élt.
A január 13-án átnyújtott magyar jegyzék végül a békeszerződéshez csatolt úgynevezett Millerand-levélre hivatkozva tette kétségessé a decemberi nagyköveti határozat jogalapját. A nagyhatalmak valóban meginogtak abban, hogy saját határozatukat megkíséreljék valóra váltani. Az átadást nehéz volt megkövetelni addig, amíg a trianoni békét a hatalmak nem ratifikálták. Világos volt továbbá, hogy Burgenland átadásának követelése megkívánja, hogy a békeszerződés előírásainak Jugoszlávia is eleget tegyen. Jóllehet e két témát a magyar jegyzék nem érintette, azok a következő hónapokban mégis a Burgenlanddal kapcsolatos lépések kísérői lettek. A megváltozott párizsi hangulat titkának nyitja abban állt, hogy időközben a budapesti francia főmegbízott, Maurice Fouchet odahaza járt és sikerült egy-két kérdésben meggyőznie feletteseit.
Másik, a diplomáciai lépésnél lényegesen messzebbmenő magyar önállósulási törekvés jelent meg azokban a tárgyalásokban, amelyeket a Horthy közvetlen környezetéhez tartozó körök kezdeményeztek. Ezekre nem térünk ki részletesen, mivel egészük tárgyunkat jóval túlhaladja. A burgenlandi kérdés szempontjából ez a bolsevik- és baloldal-ellenes nemzetközi szervezkedés annyiban érdekes, hogy egyik célkitűzése az osztrák belpolitika „puccsszerű jobbrafordítása" volt, és ehhez az a magyar remény fűződött, hogy a magyar segítséggel uralomra segített osztrák jobboldal megfizeti majd a támogatás árát. Végül mind a külügyminisztérium, mind a hadügyminisztérium elzárkózott e tervek támogatásától, de 1921 januárjától kezdve a fent említett kalandos tervek is jelezték a magyar türelmetlenséget és önállósulási törekvéseket.
A harmadik elem, amely arról árulkodott, hogy a magyar kormány saját útját próbálja követni a burgenlandi ügyben, a nem hivatalos tárgyalások felújításában rejlett. Budapesten továbbra is számítottak arra, hogy a keresztényszocialista párt többségi kormányt alakít, ezért a Weisskirchennel elszenvedett kudarc után most megkörnyékezték a párt vezetőjét, Ignaz Seipelt. A tárgyalásokat a volt kettős monarchia külügyminisztere, Ottokar Czernin kezdeményezte. Az osztrák keresztényszocialisták egyezménytervezetet juttattak el Budapestre, amelynek lényege abban állt, hogy Magyarország támogatni fogja a keresztényszocialista hatalomátvételt (ha kell, katonai erővel is), míg a leendő keresztényszocialista kormány nevében a párt kötelezi magát egy olyan egyezmény létesítésére, amelynek értelmében Burgenland 10 évig magyar fennhatóság alatt marad, 10 év múlva pedig népszavazás dönt e kérdésről. A megállapodást katonai egyezmény egészítette volna ki az osztrák Heimwehr (Honvédelem) nevű félkatonai szervezetek egyik parancsnokával, Metzger József ezredessel. Eszerint a magyar kormány 50 millió koronát „előlegez" e szervezet felszerelésére, átmenetileg vállalja Bécs élelmezését és kisebb-nagyobb szívességeket tesz a csapatok mozgásának biztosítására.
A keresztényszocialistákkal folytatott nem hivatalos tárgyalások nyomai március közepéig követhetők, utána megtorpantak és többé nem újították fel őket. Minden bizonnyal helyes az a nézet, amely ennek okait a március végi restaurációs kísérletben keresi. Nagy valószínűség szerint azonban Károly excsászár és király puccskísérletének kudarca nem-csak az osztrák legitimista köröket és mérsékelt legitimistákat bátortalanította el, de ellenkező értelemben hatást gyakorolt a Heimwehr egyelőre többséginek mondható nagynémet szárnyára is. Mindemellett a nem hivatalos tárgyalások félbeszakításában döntő szerepe lehetett annak, hogy Magyarországon kormányváltozás zajlott le, és mind Bethlen István miniszterelnök, mind Bánffy Miklós külügyminiszter azon fáradoztak, hogy a burgenlandi kérdést újra nagyhatalmi szintre emeljék.
Ugyancsak az önálló magyar megoldás keresésére mutatott, hogy a magyar minisztertanácsban 1921 elején megszületett a „spontán" népi felkelés lehetőségének gondolata, amit Teleki szerint hibás lett volna, ,megakadályozni''.
Minden titkos tárgyalás és önállósodás ellenére a Teleki-kormány természetesen ebben a szakaszban, 1921 január-márciusban sem engedhette meg magának, hogy a hivatalos csatornákat figyelmen kívül hagyja. Fouchet francia főmegbízott, a karácsonyi ünnepekre hazautazott és terjedelmes dossziét vitt magával azokról a lehetőségekről, amelyek szerinte még nyitva álltak a francia kormány számára a magyar igények támogatására. A főmegbízott azon volt, hogy ha már az 1920 folyamán kialakított széles körű tervek meg is buktak, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a francia befolyás ne szoruljon ki teljesen ebből az országból. Visszatérte után felkereste Teleki miniszterelnököt, és elmondta, hogy két kérdésben ért el eredményt. Először is a francia kormány mindent megtesz azért, hogy Pécs és környéke minél előbb visszakerüljön Magyarországhoz, másodszor pedig nem fogja akadályozni a magyar-osztrák tárgyalásokat a burgenlandi kérdés kompromisszumos megoldására. Ha a francia külügyminisztérium szó szerint nem is mondta ki, hogy a kompromisszumot magát támogatja, ezt a biztatást nehéz volt másként értelmezni. A találkozás során Teleki megerősítette, hogy más úton már eljutott hozzá a francia kormány álláspontja, ami megnyugtatóan hatott a decemberi jegyzék által Budapesten kiváltott sokk után.
Más okokra hivatkozva optimista nyilatkozatot tett Fouchet előtt Gratz Gusztáv is, aki mint külügyminiszter Csáky helyére lépett. Ő azt állította, hogy a tárgyalások az osztrákokkal jó úton vannak, a területet meg fogják osztani, és kilátásban van egy jelentős kereskedelmi szerződés megkötése a két ország között. Most - mondta a külügyminiszter - arra lenne szükség, hogy egy nagyhatalom segítséget nyújtson e tárgyalások bevégzéséhez.
Amire alapította Gratz optimizmusát, az teljességgel megfoghatatlan, mivel 1921. januárig a terület felosztása hivatalos osztrák részről nem merült fel. Mindenesetre az optimizmus és az önálló ügyintézés jegyében a kormány a nem hivatalos tárgyalásokkal párhuzamosan felújította a hivatalos tanácskozásokat is. Említettük, hogy a kormány 1921. január 13-án tiltakozott a Nagykövetek Tanácsának felszólítása ellen Nyugat-Magyarország azonnali átadása ügyében. Erre rendkívül engedékeny választ kapott, amiben alighanem Fouchet fellépésének volt döntő szerepe. Az elnök, Jules Cambon aláírásával az új szöveg arról szólt, hogy a hatalmak éppenséggel azt látnák szívesen, ha a két kormány között megegyezés létesülne, még mielőtt a békeszerződés hatályossá válnék. Ezen az alapon újultak fel a hivatalos tárgyalások, amelyek ezúttal nagy apparátussal és népes delegációkkal zajlottak. Eredményre azonban nem jutottak. Nem is juthattak, mivel e periódusban a két fél egyike sem kereste a tényleges megegyezést, hanem csupán jó szándékát akarta igazolni, miközben mindegyikük intrikált a másik ellen. A magyar fél továbbra is a terület nagy részének megtartásából indult ki, majd a már idézett Kánya-féle felfogás szellemében, némi „rektifikációval" szerette volna az ügyet lezárni. Ez nyilvánvalóan nem vallott realitásérzékre. Az osztrák delegáció viszont minduntalan a békeszerződésre és a kísérőlevélre hivatkozott és azt hajtogatta, hogy csupán a részletkérdésekben hajlandó korrekciókra. Mayr még csak arra sem mutatott hajlamot, hogy a megbékélés érdekében valami szépségflastromot ajánljon fel a magyar kormánynak.
A háttérben mindkét kormány igyekezett befeketíteni a másikat és támaszt szerezni saját törekvéseihez. A magyar kormány panaszaival árasztotta el a hatalmakat. Ismét elkövette azt a baklövést, hogy tapogatózó körútra Apponyi Albertet küldte el az európai fővárosokba, akinek a szerepeltetése ellen a franciák már 1920-ban is tiltakoztak. Ennek ellenére Apponyit Párizsban most fogadta nemcsak Peretti de la Rocca, de Millerand miniszterelnök, sőt Poincaré is. Magánemberként tárgyalt Paléologue-gal. Apponyi ismételten fellépett a békeszerződés egésze ellen, de ezúttal - nyilván a külügyminisztérium hangsúlyozott kérésére - nagy súlyt helyezett beszélgetései során a nyugat-magyarországi kérdésre.
Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány minden sérelme és minden az országgal szemben elkövetett igazságtalanság ellenére békepolitikát kíván folytatni. A hatalmak segítségét ahhoz kéri, hogy egyes korrekciókhoz, így például a burgenlandi kérdésben kialakítandó megegyezéshez segítsék hozzá, Úgy tűnik, Párizsban a gróf ígéretet kapott arra, hogy a francia kormány türelemmel kivárja a tárgyalásokat, de többre (például közvetítésre) nem vállalkozott.
Apponyi nem mulasztotta el, hogy Fouchet előtt panaszkodjék a párizsi klíma lehűlésére a magyarokkal szemben. Kánya azonban még sokkal messzebb ment, amikor Da Vinci olasz ügyvivőnek egyenesen olasz rosszindulatot hányt a szemére. Csak úgy záporoztak Da Vinci fejére a vádak egy római konferenciára későn érkező meghívás, a rossz fogadtatás, a barátságtalan olasz sajtó, a Kamarában elhangzott ellenséges megnyilatkozások, valamint a rapallói szerződés miatt. Burgenlanddal kapcsolatban Kánya megismételte a már egyszer elhangzott vádat. Rennertől többször is hallotta - jelentette ki -, hogy Ausztria Olaszországnak köszönheti Burgenlandot, „mert Olaszország meg akarta akadályozni a cseh-jugoszláv korridor-tervet".
Budapesten a nagyhatalmak ebben az időben főmegbízottakat tartottak a kormányközi kapcsolatok biztosítására. Angliát Sir Thomas Beamont Hohler, Franciaországot Maurice Fouchet, Olaszországot pedig a már jól ismert Vittorio Cerruti, majd Carlucciolo Castagneto képviselte. A három nagyhatalmi képviselő konferenciajelleggel működött, amennyiben minden Magyarországgal kapcsolatos kérdést megvitattak egymás között, lépéseiket a magyar kormánynál minden jelentősebb kérdésben együtt tették meg, és javaslataikkal is közösen fordultak kormányaikhoz, illetve a Nagykövetek Tanácsához. Hasonló szisztémában működött az 1919 őszén kiküldött budapesti katonai antantmisszió, amelynek tagjai Reginald Gorton angol, Jean César Graziani francia és Emesto Mombelli olasz tábornok voltak. Ennek a bizottságnak rendelték alá a burgenlandi kérdésben illetékes soproni szövetséges katonai missziót, amelynek az élén, mint mondtuk, eleinte Vigna ezredes állt. Elmozdítását egy átmeneti helyettesítési időszak, majd Ivaldi ezredes kinevezése követte, hogy végül ez a misszió is tábornoki bizottsággá alakuljon át. Valójában a Budapest misszió helyén keletkezett a soproni, amelyben folytatólagosan helyet foglalt Gorton, mellette azonban Franciaországot már Jules Camille Hamelin, Olaszországot pedig Carlo Antonio Ferrario tábornok képviselte. A misszió mellé mind a magyar, mind az osztrák kormány megbízottakat küldhetett ki. Közülük osztrák részről báró Stefan Neugebauer udvaritanácsos, a magyar kormány megbízásából pedig Villani Frigyes báró töltött be jelentős szerepet.
A főmegbízottak budapesti konferenciája legfontosabb feladatának 1921 elején azt tekintette, hogy előmozdítsa a magyar békeszerződés végrehajtását és nyugvópontra juttatását. Ennek előfeltételét tagjai abban látták, hogy a békeszerződést végre a nagyhatalmak is ratifikálják. Belátható volt ugyanis, hogy addig nem lehet elérni a jugoszláv csapatok kivonulását a déli megszállt övezetből. Abban pedig valamennyien egyetértettek, hogy amíg ez meg nem történik, Magyarországot nem lehet, de nem is szabad arra kötelezni, hogy Burgenlandot átadja. Február 28-án egyhangúan elhatározták, hogy erre a kormányaikat felszólítják. A sürgetés eredménye nem maradt el, mivel a Nagykövetek Tanácsa a maga részéről hamarosan hasonló álláspontra helyezkedett, és ennek hatására a külügyminisztériumok felléptek az illetékes parlamenti bizottságoknál.
Fouchet, francia főmegbízott néhány nap múlva saját szempontjait is hozzátette a közös állásfoglaláshoz. Ezek között szerepelt a súlyos igazságtalanságok elkerülése, amelyeket a Magyarországgal szomszédos államok büntetlenül elkövethetnek magyar állampolgárok ellen, továbbá Pécs és környékének visszatérése Magyarországhoz és végül a magyar képviselet biztosításának a lehetősége az őt is érintő nemzetközi konferenciákon.
Lassanként a ratifikálási folyamat meg is indult. Március végén azonban minden megszakadt, amikor Európában elterjedt a hír, hogy Károly volt magyar király (és osztrak-magyar császár) megjelent Budapesten.