Hivatalos tárgyalások Nyugat-Magyarország sorsáról nyilvánvalóan csak a trianoni békeszerződés aláírása után kezdődhettek. Ez természetesen nem jelenti, hogy nem hivatalos érintkezésre és eszmecserékre ezt megelőzően egyáltalán ne került volna sor. A kérdés történetében mégis többé-kevésbé elkülönülnek bizonyos szakaszok. Az első a békeszerződés aláírásáig, a második 1921 tavaszáig tartott, míg a harmadik, a döntő szakasz beindulásának határköve egyrészt a Bethlen-kormány kinevezése, másrészt a békeszerződés nemzetközi ratifikálásának lezárulása és a béke életbelépése volt.
Az első szakaszban a két kormány egyike sem gondolt harmadik hatalom közvetítésére. Ausztria jogát kívánta érvényesíteni, az egymást követő magyar kormányok pedig azon voltak, hogy kibújjanak az igazságtalannak tartott ítélet végrehajtása alól. A nyilvánvaló etnikai viszonyok ellenére Magyarországon erős érzelmi felháborodást váltott ki az a körülmény, hogy ettől az országtól még Ausztria javára is el akarnak venni területeket, holott Magyarország a dualizmus keretében is függésben maradt Ausztriától, a szóban lévő földdarab pedig hagyományosan ehhez az országhoz tartozott. Hozzá tartozott az ország 16. századi feldarabolása előtt, és ismét része lett a török megszállók kiűzése után.
Magyarországon már június elején ismertté vált, hogy az Ausztriának felajánlott béketervezet ugyan nem tartalmazza Nyugat-Magyarország átcsatolását, ám a nagyhatalmak ezt mégis megígérték. Kun Béla, a tanácskormány külügyi népbiztosa e hírre nem-csak negatívan, de a végsőkig irritáltan reagált. Egy négyzetcentimétert sem! - kiáltott fel, bizonyára attól a csalódástól ingerelve fel, amit az elvtársainak tekintett osztrák szociáldemokraták, és közöttük elsősorban Otto Bauer okozott neki.
Az ellenforradalmi fordulatot követően a nemleges álláspont összetevői természetesen megváltoztak. Míg azelőtt az osztrák vezetők használták fel érvként a bolsevizmus veszélye elleni hathatósabb védekezést, most a magyar vezető körök próbáltak élni ezzel a fegyverrel az osztrák szociáldemokrata vezetéssel szemben. A nyugat-magyarországi vezető pozíciókba prominens ellenforradalmárok kerültek, akik egyúttal prominens legitimisták voltak, ami| később súlyos gondokat jelentett a Horthy-rezsimnek. Már említettük, hogy a négy nyugati megye kormánybiztosává Friedrich István miniszterelnök Sigray Antalt nevezte ki, a szombathelyi katonai körlet parancsnoka pedig Lehár Antal ezredes lett.
Noha a két karlista magas beosztása ellen 1920-ban már több oldalon tiltakoztak, a kinevezést a Teleki-kormány megújította.
Magyar részről 1919 augusztusában nagy energiával láttak neki a nyugati országrész megerősítéséhez. Lehár ezredes végrehajtotta az ellenforradalmi tisztogatásokat, amelyek a kommunisták, a szociáldemokraták és más baloldaliak elleni megtorlások mellett olykor esztelen fosztogatásokban és a békés lakosság háborgatásában is kifejezésre jutott. E lépések jelentős kárt okoztak a lakosság körében a magyar uralom ügyének, és a nyomukban keletkezett felháborodás a magyar állam presztízsveszteségére vezetett. Az antantdiplomaták és tisztek ellenőrző munkája alapján mindenesetre kiderült, hogy a magyar közegek számláját terhelő híresztelések, panaszok a valóságnak csak kis százalékban feleltek meg. Lehár Antal egyébként igen gyorsan megszervezte a terület katonai erőit is. A maga részéről arra készülődött, hogy Nyugat-Magyarországot ha kell, katonai eszközökkel is megtartja a magyar állam kereteiben. Erre nézve katonai tervek születtek és a célt a területen működő nem hivatalos szervezetek propagandával is igyekeztek alátámasztani.
A magyar kormány egyidejűen, már a Trianon előtti időszakban kinyitotta a tárgyalási dossziékat. Felvette a kapcsolatot az osztrák kormánnyal és mivel arra számított, hogy a szociáldemokraták Ausztriában hamarosan megbuknak, közeledést keresett a keresztényszocialisták vezető csoportjához. Emellett szélsőséges, nacionalista, kormányon kívüli magyar tényezők kapcsolatba léptek ugyancsak szélsőséges osztrák és bajor körökkel, többek között azzal a céllal, hogy Ausztriában jobboldali fordulatot idézzenek elő. E titkos terv hátterében szintén ott állt Nyugat-Magyarország megtartása azoknak a szívességeknek fejében, amelyeket a tervezett osztrák puccs sikere érdekében a magyar csoport, illetve annak tervei szerint a kormány nyújt majd. Mivel a tervezgetéstől a magyar kormánykörök elhatárolták magukat, és azok végül nem vezettek következményekhez, a továbbiakban e szálat nem fogjuk aprólékosan követni.
A magyar ajánlatok sokat változtak az idők folyamán, abban azonban egyelőre megegyeztek, hogy ilyen vagy olyan módon, kisebb vagy nagyobb ellenszolgáltatások fejében az egész terület megtartását tartalmazták. Pozitívnak tekinthető osztrák javaslat, amely a közvetlen tárgyalások eredményére reményt nyújtott volna, ebben az első szakaszban szintén nem hangzott el.
A Friedrich-kormány 1919 őszén Gratz Gusztáv személyében nevezte ki az új bécsi magyar követet, akit felkészültsége, kapcsolatai az egykori birodalmi fővárosban alkalmasnak látszottak tenni e kényes feladat ellátására. Gratz azonban 1920 derekáig leküzdhetetlen nehézségek elé került minden vonalon. Az 1920 elején kötött, már említett csehszlovák-osztrák szerződés helyzetét nagyon megnehezítette és reményeit rombolta.
Már az előző fejezetben szó volt arról, hogy az első magyar kísérlet az eredeti osztrák javaslatnak megfelelően a népszavazás gondolatának felújítására irányult. Gratz 1920 februárjában jegyzéket nyújtott át, amely szerint a magyar kormány széles körű autonómiát biztosítana a német lakosságnak, csökkentené a vitatott területen állomásoztatott fegyveres erőt és gazdasági kedvezményeket nyújtana Ausztriának abban az esetben, ha a terület magyar birtok marad.
E javaslat nem sok sikerrel kecsegtetett, hiszen az osztrák kormány véleményét már augusztusban módosította, Renner kancellár pedig a bécsi olasz követ előtt néhány nappal a magyar jegyzék vételét megelőzve kijelentette, hogy Ausztria a burgenlandi kérdésben nem engedhet és népszavazáshoz sem járul-hat hozzá.
Gratz ebben az időben azzal vigasztalódott és kormányát is azzal bátorította, hogy a következő választásokon esélyesnek tartott keresztényszocialistákkal könnyebb lesz megegyezni. Gratz tett is ez irányú lépéseket, kezdeményezését azonban nem kísérte siker. A keresztényszocialisták attól féltek, hogy Ausztria egyetlen békeszerződésbeli nyereségének a legcsekélyebb kérdésessé tétele is árthat választási esélyeiknek.
Ezt követően két esemény súlyosan megrontotta a magyar-osztrák viszonyt, és átmenetileg lehetetlenné tett minden diskurzust. Az egyik abban állt, hogy az osztrák kormány nemcsak nem adta ki az ellenforradalmi magyar államnak az Ausztria területére menekült magyar kommunistákat, de a menedékjog biztosításán túl, a nagyhatalmak egyetértésével hozzájárult ahhoz, hogy Szovjet-Oroszországba távozzanak. Az egyetértés több esetben ahhoz a feltételhez fűződött, hogy Kun Béla és társai kiengedése fejében hazabocsátják az amerikai, francia stb. tiszteket és katonákat, akik a háború alatt valamilyen okból ott maradtak, vagy a háború utáni intervenció idején hadifogságba estek és még nem tértek haza. Az olasz kormány erre nem tartott igényt, a két kérdés között nem állított fel összefüggést, és a Bécsbe emigrált kommunistákkal kapcsolatban csupán egy óhaja volt, az, hogy Olaszországba ne menjen egyikük sem.
Még nagyobb súrlódásokhoz vezetett a nemzetközi szállítómunkás-bojkott kimondása Magyarországgal szemben a fehérterror megnyilvánulásai miatt. Budapesten joggal feltételezték, hogy ennek sikere vagy kudarca nem kis mértékben Ausztria magatartásán múlik. Az ország élén szociáldemokrata vezette koalíciós kormány állt, márpedig - vélték Budapesten - a szociáldemokrata pátnak módja volt hatást gyakorolni a szakszervezetek tevékenységére. Jóllehet az osztrák vezetők váltig hangoztatták, hogy nincs befolyásuk a nemzetközi mozgalomra, ezt jószerint a nagyhatalmi képviselők egyike sem hitte el nekik. Sok rábeszélésre azután Renner kancellár végül vállalta a közvetítést. Az 1920. június 20-án kimondott bojkott hivatalosan augusztus elején ért véget, de közben sem volt teljes.
Közben a Trianon-kastélyban aláírták a békeszerződést, július 19-én pedig Teleki Pál gróf alakított Magyarországon kormányt. A két kormányfő röviddel ezután lezárta a bojkottügyet, úgyhogy a nyugat-magyarországi kérdés újratárgyalása előtt megnyílt az út.
Ebben a szakaszban merült fel először az a gondolat, hogy a sikert előmozdíthatná a nagyhatalmi közvetítés, és gyorsan kiderült, hogy a gondolat az olasz külügyi szervek számára nem lenne idegen. Mivel ettől kezdve a nyugat-magyarországi kérdés bizonyos fokig olasz kérdés is volt, nem véletlen, hogy először éppen olasz történészek kezdtek érdeklődni e téma iránt. Ezért köszönhetünk néhány tartalmas, vagy érdekes munkát olasz szerzőknek. Így például A. Tamarónak, Carlo Antonio Ferrario tábornoknak és különösképpen Rodólfo Moscának. Az említettek közös sajátossága, hogy levéltári anyagként kizárólag magyar forrásokat használhattak, és valamennyien előszeretettel viseltettek Magyarország iránt. Mosca gazdag tartalmú írását jellemzi egyébként, hogy a dolgok kifejletében az olasz diplomáciának túlságosan nagy szerepet tulajdonít.
Látni fogjuk a továbbiakban, hogy a valóságban az említett olasz külpolitikai vezetők egyikét sem érheti a magyarbarátság „vádja", de elvi magyarellenesség sem mutatható ki náluk. Cerruti nem kevésbé lépett fel magyar érdekek mellett, mint utóda, Castagneto; Della Torretta pedig egy átmeneti időszakban több kárt tett a magyar érdekeknek, mint Sforza bármikor. Kettejük tevékenységében sokkal inkább a helyzetek tértek el egymástól, mintsem a személyes habitus vagy a politikai meggyőződés okozott volna eltéréseket a magyar politikában. Emellett azonban egynéhány nem lényegtelen eltérő vonatkozásra mégis rá kell mutatnunk. Magából a különböző helyzetből fakadt, hogy Sforza, aki az olasz érdekeknek megfelelően megcsinálta - és meg kellett hogy csinálja - a jugoszláv-olasz paktumot, a magyar és az osztrák kérdés iránt kevésbé érdeklődött, sőt bizonyos szempontból az utóbbiakat alá is rendelte a jugoszláv kérdésnek. Az viszont már nem helyzeti, hanem sokkal inkább személyes vonatkozás, hogy Sforza Ausztriát és Magyarországot, pontosabban szólva ezeknek az országoknak a problematikáját nem ismerte jól, a magyar javaslatokat szinte automatikusan hárította el, kezdeményező lépése egyik állam irányában sem volt és ami Magyarországot illette, még csak egy verbális gesztust sem engedett meg magának vele szemben. Della Torretta viszont ha lassan és nagyon nehezen is, de mégiscsak átlátta a helyzetet, elsősorban azért, mert bécsi követként közelről és alaposan megismerkedett a problémával. A későbbi külügyminisztert néhány kollégája diplomatakorában tétovának és határozatlannak ismerte, amit a következő lapokon nem lesz módunk megcáfolni. Meg kell azonban cáfolnunk - és ezt nem is mi, hanem az események és az iratok teszik meg - azt a legendát, amely szerint Della Torrettát magyarbarátság vezérelte volna, amikor vállalkozott a burgenlandi vita lezárásának elősegítésére. Igazi motívumaival lesz alkalmunk bőven megismerkedni.
E kitérő után nézzük, hogyan alakultak a tárgyalási esélyek Ausztria és Magyarország között, amikor Budapesten már Teleki volt kormányon, Bécsben viszont még mindig Renner volt a kancellár. Több okból meglehetősen rosszul. Mindenekelőtt a magyar kormány ekkor már az év vége felé esedékes osztrák választásokra számított, ezért a hivatalos érintkezésben hűvös maradt és a keresztényszocialistákkal erőltette a megegyezést. Richard Weisskirchner volt bécsi polgármesterrel a bécsi követ fel is vette az érintkezést, majd Budapesten fogadták őt a külügyminisztériumban. Weisskirchnert elsősorban a gazdasági forgalom és a dunai hajózás kérdése érdekelte, és kilátásba helyezte a népszavazás meghirdetését Nyugat-Magyarországon. A tárgyalások megállapodásig nem vezettek, annál is kevésbé, mert a képlékeny és - osztrák szempontból - eléggé irreális ajánlatot a keresztényszocialista vezetőség aligha fogadhatta el választási kampánya idején.
A kormánytárgyalások esélyét gyengítette az is, hogy ebben az időben váltak intenzívvé a tárgyalások a bajor és osztrák nacionalistákkal, amelyekben egyelőre a magyar kormány is részt vett. Mivel sok reményt sem az egyik, sem a másik vonalhoz nem lehetett fűzni, a két kormány egyelőre leginkább a szövetséges nagyhatalmakat ostromolta. A magyarok a tárgyalási szándék jóváhagyását és ennek megfelelően időhúzást akartak elérni, az osztrákok viszont a békeszerződésekben kijelölt övezet azonnali megszállására kértek engedélyt. A magyar kormány leszögezte, hogy amíg a trianoni béke teljes körű ratifikálása által nem lép érvénybe, Nyugat-Magyarországra semmiféle csapatot nem enged be. Ezzel kapcsolatban angol részről jelezték, hogy kifejezett örömmel nyugtáznák, ha a magyar kormány ellenállást tanúsítana az oda esetleg benyomuló csehszlovák csapatokkal szemben. Az olasz külügyminisztérium csatlakozott az angol állásponthoz.
Renner kancellár helyzete kezdett kényelmetlenné válni. Az angol külügyminisztérium kifejezetten ellenezte Nyugat-Magyarország birtokbavételét, mondván, hogy annak még hiányzik a jogi alapja, hiszen a békeszerződést egyelőre nem ratifikálták. A franciák ugyan nem lettek volna ez ellen, de szívesebben látták, ha a két kormány tárgyalások útján egyezik meg. Egészében véve Bécsre súlyos nyomásként nehezedett a Csehszlovákiával kötött titkos szerződés, mert miatta meggyengült az Ausztriának nyújtott nagyhatalmi támogatás. Renner kancellár e körülménnyel tisztában volt ugyan, de amikor a kormány június 10-én a burgenlandi kérdést megtárgyalta, osztrák támaszként mégis hivatkozott a csehszlovák „morális és esetleg katonai" együttműködésre. Ausztria nagyhatalmi hátterét a szállítómunkás-bojkott tovább bomlasztotta. A nagyhatalmak politikai vezetői ugyanis egyetértettek abban, hogy a bojkott megszervezésében és fenntartásában az osztrák szociáldemokráciának benne volt a keze és hogy annak hivatkozási alapja meglehetősen gyenge volt.
Ebben a helyzetben gyúlt fel a remény első fénysugara a magyar-osztrák megegyezést illetően. Renner kancellár belátta, hogy a csehszlovák morális és katonai segítség országát csak nagyobb veszedelembe sodorhatná, tekintettel a nagy averzióra, amivel nagyhatalmi, de főként angol és olasz körökben magát az egyezményt és még inkább a csehszlovák erők esetleges ausztriai megjelenésének eshetőségét fogadták.
A kancellár szeptember 4-én tanácskozott Pietro Tomasi della Torretta bécsi olasz követtel, és felvetette előtte az olasz közvetítés gondolatát. A közvetítés célja a burgenlandi ügy elrendezése mellett a két ország közötti általános közeledés elősegítése lett volna. A kancellár feltételként azt jelölte meg, hogy a magyar kormány adjon biztosítékot a Habsburg-ház visszatérésének megakadályozására, és adja át Burgenland egésze erre megjelölt területét, mielőtt Ausztria megtenné még megvizsgálandó javaslatait bizonyos engedményekre. A kancellár lépése magyarázataként hozzátette ehhez, hogy országát nemi kívánja bevonni a kisantantba, ahelyett jobban szeretné, ha módot találna Magyarországgal a megegyezésre.
E nagy horderejű hír gyorsan eljutott Budapestre, és ott ki is váltotta a kívánt hatást. Nem csoda, hiszen az első hivatalos osztrák ajánlatról volt szó. Ugyanakkor a magyar fővárosban a javaslatot némi iróniával kezelték. Már maga Cerruti is szarkasztikusan válaszolt az ajánlat ama részére, amely szerint még meg kell keresni, hogy milyen engedményeket ajánlanak majd fel a magyar kormánynak. Ő úgy vélte ugyanis, hogy egyáltalán nem nehéz találni olyan területet, amit Ausztria átadhat Magyarországnak. Az olasz képviselő ráadásul úgy vélekedett, hogy a Habsburg-ház kérdésében tett megkötés a kisantanttól származik, ez magyar-osztrák viszonylatban felesleges téma és Ausztria szempontjából a gyengeség jele.
Mindazonáltal Cerruti a kezdeményezést elég fontosnak tartotta ahhoz, hogy magánál a miniszterelnöknél kérjen meghallgatást. Teleki az azonnali választ elhalasztotta, mondván, hogy az ügy fontossága megkívánja a konzultálást a kormányzóval. Ennek megtörténte után szeptember 18-án Cerruti azt a választ kapta, hogy a magyar kormány kész felújítani az osztrák kormánnyal a tanácskozást az olasz követek útján, és hozzátette, hogy a magyar választ a bécsi olasz követ Renner tudomására hozhatja, Teleki mindenesetre leszögezte, hogy a magyar kormány a Habsburg-kérdésben garanciát csak arra tud vállalni, hogy a leendő magyar király más államnak nem lehet az uralkodója.
E hír vétele után Renner kancellár megbízott egy bizottságot a lehetséges koncessziók kidolgozásával. 1920 szeptemberében úgy tűnt tehát, hogy olasz közvetítéssel megkezdődhet az érdemleges magyar-osztrák párbeszéd.
Közben Budapesten változás történt az olasz követ személyében. Szeptember 23-án a magyar fővárosba érkezett Carlucciolo Castagneto. Nem sokkal beiktatása után a magyar magatartás gyökeresen megváltozott. Az udvarias és kevésbé udvarias kitérő nyilatkozatokból nagy biztonsággal lehet arra következtetni, hogy 1920 októberétől kezdve a magyar kormány többé nem tartott igényt a felajánlott olasz közvetítésre. A dolog hátterében nyilvánvalóan az állt, hogy a Külügyminisztérium értesülést szerzett a jugoszláv-olasz tárgyalásokról, amiből rövid úton arra a következtetésre jutott, hogy az olasz közvetítés Magyarországra nézve aligha lenne hasznos. Castagnetót a magyar külügyminiszter, gróf Csáky Imre október elején már csupán arra kérte, hogy az olasz kormány biztosítsa számára a tárgyalásokhoz szükséges időt, amelyeket majd az osztrák választás után kíván újra felvenni. Ezt a szívességet az olasz diplomáciának elsősorban a Nagykövetek Tanácsában kellett volna megtennie, megakadályozva, hogy e testület követelni kezdje Burgenland kiürítését. Mellesleg a magyar politikusok azt is szerették volna elérni, hogy az olaszok fellépjenek Baranya és Pécs jugoszláv kiürítése érdekében. Ez a kérés kínos helyzetbe hozta az olasz külügyminisztert, Carlo Sforzát, aki éppen azon fáradozott, hogy rendezze az olasz-jugoszláv kapcsolatokat egy kompromisszumon alapuló egyezmény keretében. Ezért az olasz közvetítés ügyében ő is gyorsan visszakozót fújt és maximális óvatosságot tanácsolt a két olasz követnek. Csáky október 25-én hivatalosan felkérte az olasz külügyminisztert arra, hogy jószolgálatait függessze fel és majd csak valamivel később térjenek vissza e lehetőségre. Majd amikor Luigi Horazio Da Vinci olasz ügyvivő felkereste Kánya Kálmánt, aki a magyar külügyminisztériumban a politikai osztályt vezette, alig győzte hallgatni a keserű szemrehányásokat. Kánya kifogásolta a nagyhatalmak magatartását, amennyiben semmit, még csak szimbolikusan sem javítottak Magyarország helyzetén a béketárgyalások során. Nem titkolta elégedetlenségét az olasz politikával szemben sem, mondván, hogy magyar részről többször tettek javaslatokat az együttműködés területeire és formáira, konkrét választ azonban sohasem kaptak. A helyzet a Jugoszláviával való olasz megbékélés miatt tovább romlott. A Nagykövetek Tanácsát Benes csehszlovák, Ante Trumbic jugoszláv és Take Ionescu román külügyminiszter befolyásolja - mondta Kánya -, míg Magyarországnak ott még csak pártfogója sincs.
Da Vincinek sok érve nem lehetett a válaszadásra. A beszélgetés november 12-én zajlott le és ezen a napon írták alá a rapallói szerződést. Da Vinci is jól tudta, hogy ezáltal megszűnik az egyetlen terület, amelyen magyar-olasz együttműködés kialakulhat. Azon sem csodálkozhatott, hogy a magyar kormány nem fektet bizalmat egy olyan közvetítésbe, amelynek jóindulatáról nincs meggyőződve. Mint diplomata, vélhetően azt is tudta azonban, hogy a magyar kormány saját jól felfogott érdekében majd lecsillapodik és a kérdésről újra lehet majd beszélni.
Ehhez azonban az olasz magatartás egyelőre kevés alapot nyújtott. A Nagykövetek Tanácsának olasz tagja, Lelio Bonin Longare Párizsban a békeszerződés gyors ratifikálásának követelésével állt elő és azt kívánta, hogy a hatalmak gyakoroljanak nyomást Magyarországra Burgenland haladéktalan átadása érdekében. Mivel e hírek előbb vagy utóbb Budapestre is befutottak, nem csoda, ha a megújított olasz közvetítési javaslat a magyar fővárosban nem találkozott megértéssel. Az olasz ajánlkozást 1920 novemberében a magyar kormány szívélyes köszönetek társaságában elhárította. Csáky Imre, a Teleki-kormány első külügyminisztere kijelentette, hogy hivatalos közvetítésre nincs is szükség, hanem sokkal inkább arra, hogy az olaszok a magyar-osztrák tárgyalások során nyújtsanak segítséget. Teleki viszont azt mondta, hogy sem a közvetítés, sem a tárgyalás nem aktuális az új osztrák kormány megalakulásáig.
Az olasz közvetítő javaslat 1920 novemberében vélhetően nemcsak az osztrák választások miatt, de sokkal inkább a rapallói szerződés miatt találkozott Budapesten hűvös fogadtatással. A szerződés Fiumét szabad várossá tette és kárpótlásként egy kis kikötőt átadott Jugoszláviának. Ez magyar szempontból azt jelentette, hogy a jövőben sokkal kevésbé várható olasz segítség Baranya kiürítéséhez és egyáltalán minden olyan kérdés megoldásához, amely Jugoszláviához fűződött. Nem csoda, ha a szerződés hírére Budapest valósággal gyászba öltözött. A sajtó és a Külügyminisztérium azt is kifogásolta, hogy az olasz külügyminiszter a szerződés aláírása alkalmából mondott beszédében egyetlen szót sem szentelt a magyar-olasz kapcsolatoknak. Jóllehet Sforza cáfolt minden olyan feltevést, mintha az olasz kormány nem viseltetnék a legmelegebb érzelmekkel Magyarország iránt, ettől a tény még tény maradt: a külügyminiszter Magyarországot beszédében még csak meg sem említette.
1920 vége felé a magyarok ügye Burgenlandot illetően igencsak rosszul állt, a magyar kormány pedig pillanatnyilag mindent kívánt, csak olasz közvetítést nem.