Körülbelül két évtizeddel ezelőtt egyszer már megpróbálkoztam azzal, hogy megjelentessek egy írást a soproni népszavazásról. Nem volt vele szerencsém. Nálamnál bölcsebb barátaim látatlanban eltanácsoltak egy ilyen, akkoriban igen kevéssé népszerű téma megpendítésétől, a szakfolyóiratok pedig hallani sem akartak róla.
A téma azután a megírt tanulmánnyal együtt parlagon, illetve a fiókban hevert, egészen addig, amíg a római külügyi levéltárban járva Enrico Serra professzor segítségével nem találtam olyan iratokat, amelyek új színbe állították az ügy nemzetközi hátterét. Egy olasz történész, Marta Petricioli önzetlen segítőkészségének hála, megkaptam - hogy csak egyet említsek -, a kérdést eldöntő velencei konferencia jegyzőkönyvét. A konferencia lezajlásáról eddig csak hallomásból és feltevések alapján tudtunk. Ekkor már bizonyos voltam benne, hogy Sopronról és a burgenlandi kérdésről most már másképpen, de mindenképpen írnom kell.
Szerencsésnek mondhatom tehát magam, hogy írásom e kérdésről nem jelent meg annak idején, hiszen 20 évvel ezelőtt a dolgoknak csak egy kis szeletét lett volna módom feltárni. Ez is mutatja, hogy az embernek olykor a balszerencsével szemben kell hálásnak lennie.
Külön szerencsének mondható, hogy ma már annyi mással együtt ez a téma is megszűnt forrónak vagy tabunak lenni. Szerző és olvasó egyaránt megengedheti magának, hogy örüljön egy szép város megtartásának az országhatárok között, még akkor is, ha ez a tény a Horthy-rendszerhez fűződött, és ha az érdekében alkalmazott módszerek nem is voltak előkelőbbek, mint a hozzá hasonló esetekben más államok által választott metódusok.
Az ország és a külpolitika szempontjából nézve a magyar államnak az volt a kötelessége - bármilyen volt is ez a magyar állam -, hogy mindent elkövessen az etnikailag, vagy egy vegyes lakta vidék lakosságának véleménye szerint jogos terület megtartásáért. Ha kifogásoljuk is, sőt bűnös tevékenységnek tekinthetjük azokat a törekvéseket, amelyek a Magyarországtól elvágyódó nemzeti kisebbségek által lakott területek visszaszerzésére, az integer Magyar-ország helyreállítására irányultak -, és tudjuk, hogy ilyen törekvések felmerültek a két világháború között, nem vonhatjuk azonos elbírálás alá a magyar kormányok azon többször megfogalmazott kérelmét, hogy vegyék újabb vizsgálat alá a zömmel vagy tisztán magyarok által lakott területek kérdését, illetve, hogy tartsanak népszavazást néhány vitatható övezetben.
A soproni kérdés az utóbbi kategóriába tartozott. Különleges helyét a magyar történelemben az jelöli ki, hogy ez volt az egyetlen eset, amikor Magyarország javára megegyezés alapján revíziót hajtottak végre a békeszerződés előírásain, a győztes nagyhatalmak egyetértésével. Az európai külpolitikai kapcsolatrendszerben a soproni övezetben követett eljárás azért kivételes, mert ebben az esetben magának a népszavazásnak a ténye is szemben állt mindkét békeszerződés szövegével.
A burgenlandi és a soproni kérdés mindemellett azért is megérdemli figyelmünket, mert - az 1919-1921-ben mutatkozó magyar-osztrák súrlódások ellenére - végeredményben mindkét állam elegendő higgadtságot tanúsított ahhoz, hogy az alku megvesse a megnyugvás alapját és lehetővé tegye a két ország tartós együttműködését különböző kérdésekben. Sikerült tehát egy mindkét fél számára elfogadható megegyezést elérni, ami alapul szolgált ahhoz, hogy utóbb komoly formában egyik állam se vessen fel igényeket a másikkal szemben, és ne kérdőjelezze meg a maga szignálta megállapodást. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy a burgenlandi határ-megállapítás módja a szilárd, következésképpen az őrzés szempontjából problémamentes határkialakítás mintájául szolgál.
Mint mindennek az emberek, csoportok és országok életében, a soproni kérdésnek is története van, és a történet ismerete nélkül nemigen érthetjük meg a végkifejletet. Ezért Burgenland és Sopron történetét az elején, 1919 tavaszán kezdjük el. Ebben a munkában szerencsére támaszkodhatunk számos külföldi és magyar szerző eddigi munkásságára. Az osztrák és a magyar dokumentumokat a tudósok kimerítően feltárták, sőt néhányan publikáltak az olasz és az amerikai iratok alapján is. Több írás született a belső történésekről; az úgynevezett nyugat-magyarországi felkelésről, a határincidensekről, a kétoldalú propagandáról. Most az lesz a feladatunk, hogy a szétszórt tudásanyagot összegezzük és kiegészítsük azokkal az információkkal, amelyek az eddig ismeretlen olasz és francia dokumentumokból származnak. A hangsúly itt érthetően áttevődik majd a magyar és osztrák lépésekről, a helyi eseményekről a nemzetközi diplomáciai tevékenységre. Mivel a diplomácia útjai ugyan éppen kifürkészhetőek, ámde mindig szerfelett tekervényesek, csak remélni tudom, hogy a t. Olvasó megőrzi türelmét abban a labirintusban, amelyet végigjárunk.