Amikor a háborúnak 1918 őszén vége lett, a szövetséges kormányok egyikének sem volt letisztult és véglegesnek mondható elgondolása az addigi kettős monarchia „maradékáról", Ausztriáról és Magyarországról. Bár később több helyen igyekeztek bebizonyítani - és ez a bizonygatás történetírói körökben olykor-olykor még ma is folytatódik -, hogy az angol és a francia kormány az első perctől kezdve felkent apostola volt e két ország függetlenségének, az igazság távolról sem felelt meg ennek az utólag kialakított képnek.
A nagyhatalmak minden további nélkül útjára engedték azt a folyamatot, amely a hagymának tekintett monarchia külső szeleteinek leválását és részben új államok keletkezését eredményezte, de a belső "mag", az osztrák-magyar egység felbomlásának egyedül Rómában örültek. Nem felelt ez meg az eredeti, 1918 elején kialakított amerikai terveknek, ellentmondott a gazdasági egység fenntartására irányuló angol elképzeléseknek, a francia kormányt pedig egyenesen azzal fenyegette, hogy a magára maradó Ausztria kibontja a Németországhoz való csatlakozás zászlaját. Mondanunk sem kell, hogy a vezető osztrák politikusok ezt valóban azonnal meg is tették.
Ezen az alapon nagyon is érthető, hogy mind az angol, mind a francia kormány heves tiltakozásba kezdett, amikor Wilson elnök október 18-án a monarchia béke-tapogatózására azt a választ adta, hogy a birodalomnak a dolgok adott állapotában saját magának kell népeivel megegyezésre jutnia. Londonban és Párizsban úgy vélekedtek, hogy ez sietteti a monarchia belső egységének szétbomlását, ezt pedig egyelőre nem tekintették érdeküknek.
Néhány évvel ezelőtt francia történész körökből heves tiltakozást váltott ki, amikor egy konferencián ismertettem azt az alternatív gondolkodásmódot, amit a francia külügyek vezetői ebben az időben Ausztriára nézve kialakítottak. Nem akarták elhinni, hogy a francia politikusok ebben az időben még nem voltak az osztrák függetlenség bajnokai. Mivel megállapításaim kizárólag a francia külügyi levéltár anyagain alapultak, akadt, aki azt állította, hogy e kérdések igazi elbírálása és kezelése másutt történt, és az igazi iratokat senki sem ismeri. Ilyen "ismeretlen" iratok azonban azóta sem kerültek felszínre, úgyhogy a magam részéről fenntartom akkori nézeteimet.
Mivel e kérdésben a döntés végeredményben éppen a francia kormányhoz fűződött, érdemes feleleveníteni az eredeti dilemmát. 1918 októberében és november elején a francia külügyminisztérium apparátusának még volt egy szárnya (és más szárny nemigen adott magáról életjelet), amely azon fáradozott, hogy I. Károly császár koronája alatt átmentse a kettős monarchia magját. Ezen dolgozott például Gabriel Puaux (később bécsi követ) és Paul Dutasta berni nagykövet. November legelején maga a külügyminiszter, Etienne Pichon is rendkívül figyelemreméltónak tartotta Károly arra irányuló javaslatát, hogy a szövetségesek a rend biztosítása érdekében küldjenek országa területére megszálló csapatokat. A dinasztia fenntartásának elvét többféleképpen indokolták. Szerepet játszott benne az a pillanatnyi cél, hogy a fegyverszünetet mindenképpen Ausztria-Magyarországgal írhassák alá, de vélhetően ennél is fontosabb volt tartósan megakadályozni, hogy a birodalom széthullása után esetleg egyedül maradó Ausztria Németországhoz csatlakozzék. Az első gondolat tehát az volt, hogy az egyedül maradást elkerülendő, Ausztria lehetőleg maradjon együtt Magyarországgal.
Október végére azonban világossá vált, hogy a szélek leszakadását a "mag" nem éli túl, a "hagymának" - úgy látszik - nem volt szilárd közepe. A szövetségesek egyelőre ugyan jogilag figyelmen kívül hagyták az osztrák és a magyar függetlenedés jeleit, ezt sokáig gyakorlatilag mégsem tehették, különösen miután mindkét országban önálló kormány alakult és a két állam minden tekintetben elvált egymástól.
Nem lehetett mást tenni, mint jó arcot vágni a rossz játékhoz. A francia kormány gyors fordulatot hajtott végre, és külön katonai konvenciót kötött a magyar kormánnyal a háború befejezéséről. Ezt követően viszont azt kellett mérlegelnie, hogy vajon mivel jár jobban: azzal-e, ha útjára engedi az osztrákok Anschluss-vágyát, vagy azzal, ha megpróbál ennek útjába minél több akadályt állítani.
Az az állítás, hogy a francia külügyminisztériumban komolyan foglalkoztak az esetleges Anschluss engedélyezésével, a már említett konferencián kifejezett szentségtörésnek számított. Márpedig ennek az eshetőségnek a latolgatásáról és pozitív megítéléséről alapos tanulmányok találhatóak a francia külügyminisztérium, az úgynevezett Quai d'Orsay irattárában. Az egyik dátuma 1918. október 25.Ez kifejti, hogy amennyiben Franciaország megkapja a Rajna-határt, úgy ott Németország mintegy 6-7 millió embert veszítene. Ezt kompenzálni lehetne számára Ausztriával, aminek meglenne az az előnye, hogy csökkentenék az igazolható német reklamációk számát, az osztrákok jótékonyan ellensúlyozhatnák a porosz militarizmust, és ráadásul valószínűleg a többi Duna menti állam egysége könnyebben helyreállna. 1919 tavaszán Jules La-roche, a külügyminisztérium egyik vezető tisztviselője még mindig választási lehetőséget látott a német és osztrák politikában. Az osztrák kérdést francia szemszögből így látta: „Ha hozzájárulunk ahhoz, hogy Ausztria egyesüljön Németországgal, minden okunk megvan rá, hogy biztonságot követeljünk a Rajnánál és Danzignál; ha engedünk a Rajnánál és Danzignál, világosan állást kell foglalnunk Ausztria Németországgal való egyesülése ellen.
Az osztrák kérdés rendkívül óvatos kezeléséről, az ajtók nyitva hagyásáról vall az a feltűnő körülmény, hogy bár a békeszerződések előkészítésére hivatott párizsi konferencia 1919. január 18-án megnyílt, Ausztria státusának, csatlakozásának vagy függetlenségének kérdését heteken át senki sem érintette. Elsőként Georges Clemenceau francia miniszterelnök, a konferencia elnöke hozta szóba március 24-én. Ez nem véletlenül azzal kapcsolatban történt, hogy az angol és az amerikai delegáció határozottan elzárkózott a francia követelések teljesítése elől a leendő francia-német határt illetően. Világossá vált, hogy a francia kormány nem érheti el az általa igényelt Rajna-határt, sőt Franciaország még a Saar-vidéket sem kapja meg örökletesen. Ekkor vetette fel Clemenceau, hogy kárpótlásképpen mondják ki a szövetségesek Ausztria függetlenségét, és e függetlenséget tegyék elidegeníthetetlenné.
Az amerikai, angol és olasz tárgyalók - Woodrow Wilson, David Lloyd Geoige és Vittorio Orlando -, további viták után belenyugodtak ebbe a megoldásba, de egyúttal megteremtették a maguk számára annak a gondját, hogy miként tudják körülbástyázni és valamelyest szilárd alapokra helyezni az osztrák függetlenséget. E kérdés azért váltott ki aggályokat, mert a legtöbb politikus osztotta az osztrák Anschluss-párti politikusoknak azt a nézetét, hogy az 52 milliós birodalomból visszamaradt, nem egészen 7 milliós Ausztria voltaképpen életképtelen. Ettől kezdve a nagyhatalmak osztrák vonatkozásban legfőbb feladataik egyikének tekintették, hogy kedvet csináljanak ennek a népnek és vezetőinek az önálló léthez.
E kérdésnél egy pillanatra megállunk, mert azt hiszem, hogy az osztrák elesettség, a nemzeti tudat oly sokszor hangoztatott hiánya, az életképtelenség kérdése megér egy kis kitérőt. El kell fogadnunk, hogy Ausztriában ebben az időben sokan gondolkodtak ezen a módon, és egy közösség közmegegyezését, mint gondolati tényt még akkor is valóságnak kellene elfogadnunk, ha nem lenne benne egy szemernyi igazság sem. Márpedig ebben a gondolkodásmódban reális nehézségek csapódtak le. Ausztria valóban elveszítette természetes piacait és nyersanyagforrásainak jó részét. Sokan gondolhatták tehát, hogy célszerű lenne, ha egy másik nagy piachoz csatlakozna. Ez még azzal a nehézséggel sem járt volna, hogy az új közösség nyelvét meg kell tanulni, hiszen az is a német volt. Sokakat fűthetett a régi, a nagynémet egységre irányuló vágy is, aminek akadálya annak idején éppen a kettős monarchia fennállása volt. Most, hogy e birodalom nincs többé, miért ne valósuljon meg a valódi német egység? Politikai érveket is lehetett emellett felsorakoztatni, amint tette azt például az imént idézett francia külpolitikai vezető, Jules Laroche is. Végül is nem volt nehéz belátni, hogy - amint azt utóbb Bibó István is fejtegette -, a németeknek sokkal kevesebb okuk marad az elégedetlenségre és Európa felgyújtására, ha megkapják Ausztriát. Végül ott voltak a kulturális indokok is, hiszen közös volt a nyelv, és a bajor, porosz, osztrák stb. kultúrkör magától értetődően mindig is hatást gyakorolt egymásra.
Mindez jogosan előszámlálható érv volt a német-osztrák egység mellett. Mégis nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy a vezető pártok politikusai, a gazdasági élet hangadói és a közemberek egy része sem hitte el igazán, amit a fent megfogalmazott érdekekről minduntalan hangoztatott.
Először is a beavatottak nagyon jól tudták, hogy a német piacon elsősorban mezőgazdasági termékekre és részben nyersanyagokra van szükség, amit Ausztria nem szolgáltathat. Emellett a német ipar elhelyezési piacot keres, és Ausztria - relatíve fej-lett iparával - egyáltalán nem óhajt ilyenné átalakulni. Azt is tudták, hogy védelem nélkül maradva az osztrák ipar számára a német óriás egyelőre túlságosan nagy kihívást jelent. Nem mutatkozott kézzelfogható jele annak sem, hogy a német külpolitika nagyon kapkodott volna Ausztria után. Otto Bauer és gróf Ulrich Brockdorff-Rantzau német külügyminiszter 1919. március 2-án aláírt ugyan egy meg-egyezést a két ország közös vámhatárának felállításáról, de a német fél a szerződés titokban tartását kérte, ami automatikusan magába foglalta a megvalósítás elhalasztását is. A titkos, de gyorsan ismertté váló szerződés egyébként élénk kritikát váltott ki mind Ausztriában, mint Németországban. A német külügyminiszter arra hivatkozott, hogy a béke-szerződési tilalom miatt kénytelen erre az álláspontra helyezkedni. Ez igaz volt a hivatalos német politikára, de nem érvényesíthető a közvéleményre. Németországban, ahol oly sok, a békeszerződés által tilalmazott mozgalom keletkezett, nem alakult ki jelentős áramlat az Anschluss jelszavával. A hivatalos politika vezetői viszont jól tudták, hogy Németország nem képes segíteni Ausztria egyetlen baján sem. Ilyen körülmények között pedig az osztrákok alighanem sokkal gyorsabban ábrándulnának ki a közösködésből, mintha elérhetetlenül vágyódnak utána.
Ott volt mindemellett a jóvátételi kérdés is. Előre lehetett látni, hogy a győztesek hatalmas összegeket akarnak számlájukra jóváírni német jóvátétel címén, míg alapos remény volt másfelől arra, hogy Ausztriát (és a többi kisebb „bűnöst" is) ez a teher sokkal kevésbé érinti majd. Minek vegye a hátára Ausztria 7 milliós lakosának mindegyike a németekre kirovandó jóvátétel ráeső hányadát, ha kevesebbel megúszhatja?
Ezek, és hasonló hétköznapi, földhöztapadt meg-fontolások akkor is megjelentek az osztrák közgondolkodásban, amikor a leghevesebben jutott felszín-re a csatlakozás követelése. Sokszor a nagy, tetszetős és logikusnak tűnő ideák elhalványodnak a gyakorlati tevékenység során a kicsinyes, hétköznapi szükségletekkel szemben. Ez történt Ausztriában is. Bécs lakossága éhezett, és gondoskodni kellett élelmezéséről. Az Anschluss ideális voltáról meggyőződött kormánytényezők sem tehettek egyebet, mint hogy fenntartották hosszú távra a stratégiai célt, gyakorlatilag pedig elmentek Párizsba és vállalták az „elidegeníthetetlen függetlenséget", mert így megkaphatták az antanthatalmaktól azt a gazdasági segítséget, amelyre múlhatatlanul szükségük volt.Ezt nevezik a politika szükségszerű pragmatizmusának.
Ez a lépés viszont egyúttal azt mutatta, hogy az Anschluss kérdése politikai eszköz is lehet a kormány kezében, ha jól forgatja. Nem lehet az osztrák politikusok szemére hányni, hogy valahányszor el akartak érni valamit a nagyhatalmaknál, gondoskodtak róla, hogy ez a veszély az eszükbe jusson. Az Anschluss-mozgalom és az életképtelenség hangoztatása tehát sokak számára egyúttal politikai fegyver is volt, amelynek reális tartalmában jóval kevésbé hittek.
Kételyek merülhetnek fel a valóságban a német nemzeti és kulturális egységtudattal kapcsolatban is. Mindenekelőtt történelembe ágyazott egységes nemzettudatról magától értetődően nem lehetett szó, hiszen a két német nyelvű terület nemcsak eltérő történelmi utat tett meg, de rendszeresen rivalizált egymással és ez nemegyszer ellenségeskedésbe is átcsapott. Többek között ennek is betudható, hogy az átlag osztrákot nemcsak egy világ választotta el az egyáltalán nem gemütlich, száraz, református poroszoktól, de viszonyára hozzájuk inkább az idegenkedés vagy egyenesen az ellenszenv volt a jellemző. Más volt a helyzet természetesen bajor-osztrák vonathozásban, ám ha ez a népinek tekinthető mentalitási forma ennyire különbözhetett tartományok szerint, úgy nehéz általában német-osztrák vonzalomról beszélni. (Az idegenkedés természetesen nem volt kisebb bajorok és poroszok között sem, és valószínű, hogy amennyiben összekényszerülnek, úgy a poroszok és osztrákok ugyanúgy összeszoktak volna, mint a többiek. Ám nem kényszerültek, és most a kényszermentes vonzalom kérdését vetettük fel.) Hozzá kell tennünk ehhez, hogy sokan mar ekkor sem voltak tévedésben afelől, hogy a német és az oszt-rák kultúrfejlődés közé nem lehetséges minden további nélkül egyenlőségjelet tenni. Igaz, hogy az osztrák kultúra elsősorban bécsi kultúra volt, mégis a bécsi kultúra osztrák kultúra volt, és ennek a német fejlődési vonalaktól nagyon is eltért a színe, jellege, tematikája és mondandója is.
A német-osztrák egység, mint a német probléma megoldásának kérdéséhez a kételyek és ellenérvek oldalán azt kell még megjegyezni, hogy a náci propagandában az Anschluss - néhány hullámot leszámítva - viszonylag kis helyet foglalt el. Ennek oka elsősorban abban kereshető, hogy Hitler már a 20-as évektől kezdve komolyan számításba vette a leendő német-olasz szövetséget, és tudta, hogy az olaszok számára Ausztria rendkívül érzékenypont.
De térjünk vissza 1919-hez. Sőt, hogy a nyugat-magyar területekre irányuló aspirációkkal tisztában legyünk, egy kicsit még előbbre kell visszamennünk. Ami az osztrákokat illeti, köreikben már
1918 őszén kezdődött bizonyos szervezkedés a határ-széli németakta terület erőszakos megszerzésére. Mi több, fegyveres betörésre, néhány falu ideiglenes elfoglalására, egy másik alkalommal pedig egy önálló állam (Heanzenland) kikiáltására is sor került.
Míg a fegyveres és puccsszerű kísérletek eredménytelenek maradtak, többek között a magyar kormány katonai fellépése miatt, több sikerrel kecsegtetett a diplomáciai út. Az osztrák államférfiak
1919 tavaszán már joggal feltételezhették, hogy a szövetséges táborban némi kímélettel, sőt engedményekkel számolhatnak. Milyen okokra gondolhattak? Gyakorlatilag támaszkodhattak arra a segítség-re, amit a szövetségesek által Bécsbe küldött missziók nyújtottak általában véve az osztrák érdekek védelmezésében és különösen a nyugat-magyarországi kérdésben. Az első, aki e kérdést - láthatóan minden osztrák kérés nélkül - felvetette és rendszeresen napirenden tartotta, Archibald C. Coolidge volt, akit az amerikai békedelegáció tagjaként küldtek ki az osztrák fővárosba. Coolidge január végétől rendszeresen küldözgette az amerikai békedelegációnak az átcsatolás jogosságát alátámasztó jelentéseit. Így azután nem csoda, hogy a békekonferencián Wilson elnök már az osztrák békedelegáció megérkezése előtt jelezte, hogy Karl Renner kancellár fel akarja vetni e kérdést.
Hasonló értesülésekkel valójában az angol delegáció is rendelkezhetett, mert az osztrák igényt a bécsi politikai vezetők már az angol misszióvezetővel is megtárgyalták. Thomas Cuninghame tetszését az el-gondolás elnyerte. A maga részéről szintén ajánlotta kormányának, hogy Ausztria megbékítése, életképességének alátámasztása és Anschluss-vágyának csökkentése érdekében tegyenek eleget e kérésnek. Az olasz misszió viszont csakúgy, mint a békekonferencián részt vevő delegáció, egyelőre erősen tartózkodó, vagy inkább ellenző maradt. Henri Allizé, a francia főmegbízott, aki csak nemrégiben érkezett meg az osztrák fővárosba, egyelőre nem foglalt állást e kérdésben, noha egyébként elszántan támogatta az új köztársaságot.
Amikor Karl Renner kancellár vezetésével az osztrák delegáció 1919 májusában elindult Párizsba, az iratok között ott lapult a nyugat-magyarországi megyékre vonatkozó memorandum. Ez tartalmazta az összes történelmi, társadalmi, etnikai, gazdasági és politikai érvet, ami csak Ausztriát e kérésre feljogosíthatta. Érveket találni igazán nem volt nehéz. Az etnikai összetétel önmagáért beszélt, és azt sem volt nehéz kimutatni, hogy e terület hagyományosan részt vett Bécs élelmezésében, tehát, hogy többé-kevésbé az osztrák főváros gazdasági vonzáskörébe tartozik. A delegáció számára fogalmazott instrukció nem csinált titkot belőle, hogy a javaslat legfőbb célja végeredményben az, hogy Ausztria ellenszolgáltatáshoz jusson a Dél-Tirolban Olaszország javára elszenvedett veszteségért. Márpedig erre egyedül ebben az övezetben volt remény - hangsúlyozta az irat - az etnikai feltételeken kívül elsősorban azért, mert Magyarország Ausztriához hasonlóan a vesztes államok közé tartozott. Ráadásul március 21. -e óta uralmi formája a proletárdiktatúra volt, ami pedig a nyugati államférfiak szempontjából nem számíthatott kíméletre. Az osztrák politikusok nem is mulasztották el, hogy a bolsevizmus veszélyére hivatkozzanak, és Burgenland elcsatolását mintegy a Nyugat védekezési eszközének tüntessék fel. Ugyanakkor azt is tudták, hogy Ausztriának nem áll érdekében a magyar tanácshatalom gyors eltűnése, mert ezt az érvet Ausztria csak addig használhatja fel, amíg Budapesten a tanácsköztársaság fennáll.
Párizsban tehát a bolsevizmus és az Anschluss ügyét volt hasznos jól adagolni ahhoz, hogy Ausztria sikerre számíthasson. E két tényezőhöz azonban hozzájött még egy harmadik közép-európai motívum, amely a párizsi tárgyalókat a nyugat-magyarországi kérdésben befolyásolta. Ez a sokkal kevésbé ismert „korridor ügy" volt. A korridor egy, a jelenlegi Burgenlandnál valamivel szélesebb folyosót jelentett, amely az elgondolás értelmében összekötötte volna Csehszlovákiát és Jugoszláviát, biztosítva így Csehszlovákia kijutását a tengerre, a másik oldalon pedig megszüntetve a magyar-osztrák területi érintkezést és vele együtt minden szorosabb magyar-osztrák kapcsolat lehetőségét. Politikai szempontból ellenszernek vélték a Habsburg-restauráció és a szoros gazdasági együtt-működés, Bécs és Budapest gazdasági hatalmának feltámadása ellen. A korridor azt jelentette volna, hogy Magyarország körös-körül Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia ölelő karjaiba szorul, Ausztria hátországa pedig Keleten egy folyosó lesz. Nem volt nehéz belátni, hogy az utóbbi eshetőség rendkívül megnövelné az Anschluss felvetésének jogosságát.
A korridorterv csehszlovák politikusoktól származott, és ehhez hozzá kell tennünk, hogy a dél-szláv vezetők csak ímmel-ámmal foglalkoztak vele, vagy legalábbis többnyire gyorsan hagyták lebeszélni magukat róla. Thomas Masaryk és Edvard Benes már 1914-ben felvetették a gondolatot, majd megjelent a folyosó a Masaryk által készített térképen, amely a csehszlovák igényeket tüntette fel. Tartalmazta a kórridor-igényt az angol külügyminiszternek 1915-ben átnyújtott csehszlovák memorandum, végül pedig a hivatalos csehszlovák dokumentum is, amely a békekonferencián a delegáció munkájának alapjául szolgált.
A csehszlovák irat arra hivatkozott, hogy az általa számításba vett négy megye, Moson, Sopron, Vas és Zala területén 200 000 szláv él, így tehát minden alap megvan arra, hogy az övezet északi részét (Moson és Sopron) Csehszlovákia, a délit pedig (Vas és Zala) Jugoszlávia megkaphassa. Nagyjából e tervet követve készült egy előzetes jugoszláv formula is, ez azonban még „nagyvonalúbb" volt annyiban, hogy a Dunántúl déli feléből is Jugoszláviának juttatott volna egy jókora sávot. A jugoszláv delegáció azonban e tervezetet hivatalosan nem nyújtotta be, mert az előzetes informális megbeszéléseken meggyőződött arról, hogy keresztülvitelére nincs esély.
Valóban nem volt, mert a nagyhatalmak egyike sem karolta fel a korridor ügyét. Az amerikai delegáció erélyesen fellépett e gondolat ellen. Nemcsak Coolidge, aki a tervet „erkölcstelennek" nevezte, de személyes ellenfele volt maga az amerikai elnök is. Wilsont nagypolitikai elgondolások vezérelték. Az elnök meg akarta akadályozni, hogy a közép-európai szláv népek Oroszország felé forduljanak, vele együtt Nyugat-Európától elszakadjanak és annak ellenségévé váljanak. Ezért tartotta fontosnak, hogy kielégítsék a lengyel, csehszlovák és délszláv követeléseket. Különösen erőteljes harcot folytatott a jugoszláv érdekekért, amelyeket az angolok és a franciák Olaszországgal szemben vállalt kötelezettségeik miatt nem tudtak keményen védelmezni. Wilson világpolitikai elgondolása jegyében vállalta az összeütközést az olaszokkal, amivel mellesleg elég nagy szívességet tett egy Benito Mussolini nevű embernek.
De térjünk vissza témánkhoz. Wilson nemcsak Európa kettészakadását akarta megakadályozni, de egyúttal azt is, hogy az úgynevezett északi és déli szlávok egyesülhessenek és így egy nagy szláv birodalom alapjait vethessék meg. Ezt ugyanis a jövőre nézve ugyanolyan veszedelemnek tartotta, mint az Oroszországra támaszkodó szláv tömböt. A wilsoni eszmefuttatásban valószínűleg a régi pánszláv gondolatokra adott amerikai válasz csengett vissza. Bárhogyan is volt, az elnök félelmei elegendőeknek mutatkoztak ahhoz, hogy a közép-európai stabilizálás érdekében - elégedett Ausztria, korridormentes Közép-Európa - Wilson és az amerikai delegáció elvesse a korridor gondolatát és egyúttal melegen támogassa Nyugat-Magyarország átcsatolását Ausztriához.
Ellenszenvvel fogadták a korridort az angol politikusok is. Szerintük e terv „igazolhatatlan" (Harold Nicolson), illetve „szégyentelen és képviselhetetlen" volt (David Lloyd George). Az angolok erkölcsi kifogásai mögött azonban minden bizonnyal realisztikusabb megfontolások is megbújtak. Ebben az időben még nem adták fel azt az elgondolásukat - amit egyébként a francia politikusok is támogattak -, hogy a monarchia politikai szétdarabolását nem kellene kövesse annak gazdasági szétesése. Kedves elképzelésük volt a közép-európai gazdasági unió és ennek esélyét semmiképpen sem akarták eleve feladni egy indokolhatatlan és minden vonatkozásban megalapozatlan folyosó kedvéért.
Külön kérdés volt e szempontból az olasz kormány magatartása. A nagyhatalmak közül közvetlenül éppen Olaszország volt egyedül érdekelt e kérdésben. Pontosabban szólva: markánsan ellen-érdekelt volt. Valójában Olaszország volt az antanthatalmak körében az egyetlen hatalom, amelynek a monarchia széteséséhez közvetlen érdeke fűződött. Egy másik ilyen hatalom, tulajdonképpen Németország volt, az azonban egyelőre csak a győztesek rossz álmaiban merült fel, hogy a dunai kisállamok létesítésével valójában az ő előnyomulása előtt nyitották meg az utat. Maradjunk mi is Olasz-országnál. Egyelőre az olasz politikusok joggal gondolhatták, hogy a közép-európai birodalom el-tűnése megnyitotta számukra a gazdasági és politikai expanzió útját mind a Balkánon, mind attól északra. A maguk részéről élni kívántak a lehetőségekkel, és ezért felléptek egyrészt a túlságosan nagynak vélt jugoszláv balkáni előnyomulás ellen, más részt pedig minden olyan törekvés ellen, amely alkalmasnak látszott arra, hogy a monarchia helyén újra valami életképes hatalmi koncentrációt teremtsenek. E szempontból az olaszok számára mindegy volt, hogy a kísérletet vámuniónak, korridornak, vagy Habsburg-restaurációnak „álcázzák". A korridor azonban e rémek között kitüntetett szerephez jutott, mert egyszerre érintette Olaszország balkáni, valamint magyar és osztrák politikáját.
Ezért volt nagy jelentősége annak az epizódnak, hogy az olasz titkos szolgálat megszerzett egy csehszlovák-jugoszláv egyezményszöveget, amelyet 1919. május 24-én írtak alá a két állam vezetői. Mivel az irat szövegkörnyezete egyelőre ismeretlen, csehszlovák és jugoszláv forrásból sem a dokumentum, sem a rávonatkozó diplomáciai előkészítés nem ismeretes, nem lehet mérget venni arra, hogy az előkerült két olasz másolat valóban hiteles. Szövegezéséből ítélve annak látszik, az pedig biztos, hogy az olasz politikusok nagy jelentőséget tulajdonítottak neki. Az egyezmény a két ország általános együttműködésén túl kimondta együttes fellépésük kötelezettségét Olaszország ellen, ha Jugoszlávia érdekei ezt megkívánják, az érintkezés biztosítása és a segítségnyújtás lehetővé tétele érdekében pedig leszögezte a korridor létrehozásának szükségességét.
A kérdés az, hogy míg a jugoszláv delegáció - mint mondottuk - a békekonferencián nem lépett fel a korridor követelményével, hogyan írhatott alá másfelől egy okmányt, amely többek között ezt is tartalmazta. A titkot nem tudjuk megfejteni addig, amíg a jugoszláv levéltárak meg nem szólalnak. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy ezt követően az olasz magatartást a korridor gondolata erősen befolyásolta. Az olaszok ugyanis azt kellett hogy tapasztalják: a konferencia bizottságai hiába vetették el sorra a korridort, a mumus - íme - titokban visszatért.
A konferencián a Csehszlovák Bizottság, majd a Területi Központi Bizottság foglalkozott e kérdéssel. Az első egyhangúan elvetette a területi „folyosó" elvét, a másodikban március 25-én Tárdieu megpróbálta azt a bolsevizmus veszélyére utalva alá-támasztani, a merev amerikai és olasz ellenzés előtt azonban gyorsan kapitulált.
1919 áprilisában a konferencián lényeges módosulás kezdődött az osztrák kérdésben. A hatalmak Anschluss elleni orvosságot kerestek és kompenzációt az osztrák veszteségekért. E gondolati rendszer-be illeszkedett Nyugat-Magyarország.
Az igazságnak megfelelően meg kell mondanunk, hogy az olasz diplomaták voltak az egyedüliek, akik Nyugat-Magyarország átcsatolását ellenezték és emellett júliusig kitartottak. Ők másutt keresték Ausztria kompenzálásának lehetőségét. Keményen harcoltak azért, hogy népszavazással megkaphassa Klagenfurtot és környékét és a népszavazási övezetet szerették volna kiterjeszteni Marburg (Maribor) városára és környezetére is. E kérdésről a konferencia Legfelső Tanácsában is heves viták zajlottak. Az osztrák kérdésnek itt, a „nagyok" körében a következő szakaszait különíthetjük el. Először közel három hónapig Ausztria kérdését senki sem vetette fel, mert a vele kapcsolatban követendő politika teljesen alárendelődött a német kérdésnek, az utóbbi kimenetele viszont akkor még kétséges maradt. A második szakasz március végétől április végéig tartott. Az jellemezte, hogy a francia politikusok a terveiktől, a Rajna-határtól számukra kedvezőtlenül el-térő német megoldás fejében harcot folytattak az Anschluss-tilalom kimondásáért. Az utóbbi elérése után lépett e kérdés a harmadik szakaszba, midőn a nagyhatalmak egyöntetűen az osztrák kompenzációk után kutattak.
Ekkor vált jelentőssé a bécsi missziók vezetőinek álláspontja, ami mint említettük, Coolidge és Cuninghame esetében egyaránt osztrákbarát volt és magába foglalta a nyugat-magyarországi kompenzációs lehetőséget is. Ebben a szakaszban már a vezető francia politikusok is kezdték újragombolni a mellényüket. Sem őket, sem angol kollégáikat nem vonzotta viszont az olasz kompenzációs ajánlat Klagenfurt osztrák fennhatóság alatt maradására, mert ez a jugoszláv érdekeket sértette. E javaslatot csak Wilson elnök karolta fel. Úgy tűnik, hogy a Legfelső Tanács május 27-i ülésén dőlt el elvileg ez a kérdés, jóllehet a sorsdöntő vitáról ezúttal - minden szokástól eltérően - nem vettek fel jegyzőkönyvet. A következő ülésen, május 29-én azonban az elnök be-jelentette, hogy a megegyezés Dél-Ausztriára vonatkozóan létrejött. A jegyzőkönyvből azonban itt sem olvasható ki, hogy a megegyezés miben állt. Tény viszont, hogy ezt követően francia-amerikai vonatkozásban két kérdésről többé nem volt vita: az egyik, hogy a klagenfurti népszavazási körlet kisebb lesz, mint amekkorát amerikai és olasz részen korábban kívántak, a másik, hogy Ausztria Nyugat-Magyarországon is ellenszolgáltatáshoz juthat. Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy a megegyezés éppen ebben állt. A francia irányváltozást mindennél jobban jelezte Georges Clemenceau javaslata: adják az osztrák kancellár tudtára, hogy amennyiben bizalmas javaslatot szeretne tenni a Tanácsnak, úgy azt nyugodtan megteheti. Ezt követően az olasz delegáció a nyugat-magyarországi kérdésben egy ideig még utóvédharcot folytatott, ezt azonban nemsokára feladta. Az utóbbi oka lehetett, hogy - mint látni fogjuk - magára maradt, a másik pedig az a gondolatsor, amit a korridorra vonatkozó csehszlovák-jugoszláv titkos egyezmény indított el az olasz politikusok fejében.
Midőn e döntő viták zajlottak, az osztrák delegáció már javában Párizsban tartózkodott. Már csak a fentiekből is következtetni lehet arra, hogy a neki szánt békeszöveg-tervezet siralmas állapotban leledzett. Gyakorlatilag Ausztria egész kezelése éppen e napokban alakult át, míg a béketervezet elkészült részei a korábbi, messzemenően ellenséges felfogásnak feleltek meg. Ez nemcsak a területi, hanem a gazdasági, pénzügyi és egyéb kérdésekre is kiterjedt. A május 12-én érkezett osztrák delegáció június 2-áig volt kénytelen várakozni arra, hogy a szöveget egyáltalán átnyújtsák neki, akkor viszont egy sebtiben összekapkodott és véglegesnek semmiképpen nem tekinthető tervezet jutott a kezébe. Ennek volt kellemetlen, de egyúttal volt jó oldala is. Tág te-re nyílt a változtatásoknak és ezekre maga az osztrák J delegáció is tehetett javaslatokat. Ezt természetesen nem is mulasztotta el.
A június 2-i szöveg nem tartalmazza a keleti határ módosítását, és ha feltevésünk helytáll arról, hogy ennek elfogadására a felső szinten május végén került sor, úgy könnyű belátni, hogy nem is tartalmazhatta. Renner kancellár és más osztrák személyiségek azonban félhivatalosan értesültek arról, hogy Nyugat-Magyarország átcsatolásáról lehet szó.
A békeszerződés-tervezetre benyújtott osztrák válasz megvizsgálására a konferencia André Tardieu vezetésével kiküldött egy bizottságot, amely július 3-án kezdte el tevékenységét. A bizottságban egyedül az olasz Vannutelli Rey gróf próbálta megvédeni a magyar érdekeket. Július 3-án a nyugat-magyarországi kérdést Coolidge exponálta, majd véleményéhez csatlakozott Harold Nicolson. Őt követve az olasz delegátus így kezdte felszólalását:
„Elvi okokból az olasz delegáció úgy vélekedik, hogy Magyarországtól, amelyet már minden oldalon megcsonkítottak, nem lenne szabad újabb területeket elvenni. Magyarországra óriási áldozatokat kényszerítettek rá. Törökország után ez talán a legjobban megcsonkított ország e háború vesztesei, legyőzöttjei között. Az Ausztriára kényszerített békeszerződés megállapítja, hogy az Ausztria és Magyarország közötti határ marad az 1867-es. Nem hiszem, hogy a határozatot módosítani kellene és új áldozattal kellene sújtani Magyarországot." Ehelyett Vannutelli Rey javasolta, hogy tegyék szabaddá e területről az áru beáramlását Ausztriába, katonailag semlegesítsék az övezetet és a magyarok adjanak autonómiát a német ajkú lakosoknak. A vita további részében a grófjelezte, hogy amennyiben a Legfelső Tanács másként határoz, a maga részéről elejti javaslatát. Ezt követően a bizottság az Ausztriához csatolandó övezet határát vitatta meg. Az alapot az amerikai javaslat képezte, amihez képest az angolok nyújtottak be módosítási indítványt. Ez az osztrák javaslatra épült és alapul vette, hogy ennek megfelelően a határ északon Rajkától keletre hagyja el a Dunát, majd merészen kelet felé hajlott és beszögellett egészen Mosonig, e városkát Ausztriának juttatva. Az angol delegáció nevében A. W. A. Leeper ajánlotta e beszögellés megszüntetését és határként a megyehatárt javasolta. A határ déli szakaszán Szentgotthárdot akarta még átadni Ausztriának. A határt a bizottság e kiegészítésekkel ideiglenesen elfogadta.
Két nappal később, július 5-én azonban Tardieu felolvasta Edvard Benes és Karol Kramar levelét, amelyet e tárgyban a konferencia elnökéhez, Clemenceau-hoz intéztek. Ebben a két csehszlovák politikus emlékeztetett a korábbi korridorjavaslatra, de most már főként amellett lépett fel, hogy e terület ne legyen sem Ausztriáé, sem Magyarországé. Előtérbe állították azt az esetleges megoldást, hogy kerüljön a Népszövetség fennhatósága alá. Nyugat-Magyarország átadását Ausztriának elsősorban azért nehezményezték, mert így - írták - mindkét vasút-vonal, amely Csehszlovákiát összeköti az Adriával, osztrák ellenőrzés alá kerül.
E szempontot Jules Laroche messzemenően méltánylandónak tartotta, azért, hogy konfliktus esetén Csehszlovákiának módja legyen a másik állam vas-útvonalának használatára. Emellett Laroche továbbra is tartott attól, hogy a távolabbi jövőben Ausztria önállóságát nem fogják tudni megvédeni. Így érvelt: „Létrehozzuk Ausztriát és mindent megteszünk, amit csak tudunk azért, hogy életképessé tegyük, de azt hiszem, hogy senki itt és senki Európában nem lehet biztos abban, hogy ez az Ausztria valóban életképes lesz. Nem tudhatjuk, egy napon nem társul-e egy egységes vagy egy felbomlott Németországhoz. E napon talán lehetséges lesz feltételeket szabni neki, de nem lehet majd visszatérni egy olyan határmegállapításra, amely az etnikai adatokon nyugszik és ami a Csehszlovák Köztársaság teljes bekerítését fogja biztosítani Németország számára; a csehek ezt talán jelenleg nem is veszik észre elegendő mértékben, de hamar rá fognak jönni." Ezért Laroche azt kérte, hogy a tervezett határt két vonatkozásban módosítsák: adjanak Csehszlovákiának Pozsony alatt egy hídfőt a Duna jobb partján és igazítsák ki Magyarország javára a vonalat úgy, hogy biztosítható legyen a csehszlovákok számára a közvetlen vasúti összeköttetés magyar területen.
Laroche-t követve Le Rond francia tábornok etnikai szempontból is kifogásolta Szentjános, Moson és Magyaróvár átadását Ausztriának. A vonal újraigazítását senki sem kifogásolta, a pozsonyi hídfőröl azonban heves vita kezdődött és napokon át tartott. Vannutelli Rey oroszlánként harcolt ez ellen az újabb engedmény ellen Csehszlovákia javára, és érvei között történeti, politikai, gazdasági és morális indokokat sorakoztatott fel. Az olasz delegáció abba már beletörődött, hogy a nyugatmagyar övezetet Ausztria megkapja, körömszakadtig ellenállt viszont a Duna-jobbparton kialakítandó csehszlovák bázis követelményének. Vannutelli Rey gróf legfőbb érve az volt, hogy Csehszlovákia már enélkül is a legjobban favorizált állam, míg Magyarország szenvedi el a legtöbbet. Hibás politika tehát ezt az utat még tovább folytatni és tetézni amúgy jelentéktelen, de izgató és az ellenségeskedés magvát elvető újabb intézkedésekkel. Aligha lehet kétséges, hogy az olaszok szeme előtt e kérdésben a korridor veszedelme lebegett. Tudták, hogy Magyarország déli szomszédja a magyar-osztrák határ mentén északra törekszik és látták, hogy a csehszlovák kormány pedig délre iparkodik pontokat nyerni. Nem esett messze a feltevés, hogy a korridorgondolat latensen továbbél.
Július 8-án a bizottság meghallgatta Benest és Kramart, akik minden részletében védték hazájuk ügyét. Benes kijelentette, hogy véleménye szerint a korridor semleges, nemzetközi ellenőrzés alá helyezésének elvetése a konferencia által elkövetett legnagyobb hiba volt, de miután ez megtörtént, most már csak a pozsonyi hídfőhöz ragaszkodik. Másnap az olasz delegáció módosította álláspontját és azt javasolta, hogy a kérdéses hídfőt helyezzék nemzetközi ellenőrzés alá. Az angolok és amerikaiak ezzel szemben azt kívánták, hogy e területet csehszlovák fenn-hatóság alatt semlegesítsék. Megegyezni nem sikerült, így a döntés a konferencia magasabb szerveire várt.
Furcsa módon a delegációvezetők július 10-i tanácskozásán azonban az olasz képviselő, Silvio Crespi nem vette fel a kesztyűt, és kollégája napokig folytatott harcát e magasabb szinten egyetlen szó erejéig sem folytatta. Tardieu és Lansing amerikai külügyminiszter szólalkozott össze. Végeredményben a kompromisszum úgy alakult ki, hogy a csehszlovák közlekedési érdekeknek hála, a magyar határ északon, egy új angol javaslat következtében pedig Szentgotthárd térségében valamelyest nyugatra tolódott, Csehszlovákia viszont megkapta az annyira áhított dunai hídfőt. Más kérdés, amire itt részletesen nem térünk ki, mert Burgenland ügyét nem érintette, hogy a Klagenfurt térségében Ausztriának tett engedményt viszont a konferencia nagyjából ugyanebben az időben Jugoszláviának azzal ellensúlyozta, hogy a magyar-jugoszláv határt az eredeti elgondolástól eltérően nem a Mura folyásánál húzta meg, hanem Magyarországtól attól északra még el-szakított egy háromszög alakú területet Alsólendvával és Muraszombattal együtt.
Az átdolgozott békeszerződés-tervezetet az osztrák kormány július 20-án kapta meg és Renner kancellár hamarosan válaszolt rá. Burgenland ügyében mindenekelőtt azt kérte, hogy eljárásként alkalmazzanak népszavazást. Az eredeti osztrák kérésnek megfelelően szorgalmazta, hogy a népszavazási övezetbe tartozzon bele a Hegyeshalom-Moson-Magyaróvár körzet, továbbá Kőszeg és Szentgotthárd. A népszavazás kívánságában több szempont összegeződhetett. Részben ez tűnt a szociáldemokrata vezetők szemében a legtisztességesebbnek és országvilág előtt a legvédhetőbbnek. Másrészt azonban arról is szó lehetett, hogy ezen az alapon a még fennálló Tanácsköztársasággal szemben szavazatokat reméltek nemcsak etnikai, de politikai alapon is egy, a konfercncia végzéséhez képest nagyobb, jelentékeny magyar etnikumot is magába foglaló területen.
A tanácskormány lemondása után azonban minden megváltozott. A magyar kormány katonai erőt rendelt az övezetbe és megjelentek helyi paramilitáris szervezetek. Néhány nap múlva a Budapestet i megszálló román erők megindultak a Dunántúlra éssenki sem tudta, hol akarnak megállni. Az osztrák Nemzetgyűlés Külpolitikai Bizottsága felülvizsgálta a népszavazás kérdését és gyorsan elejtette, Renner kancellár pedig új kérelemmel fordult a konferencia elnökéhez. A magyar fegyveres erő vandalizmusára és a román megszállás veszélyére hivatkozva kérte, hogy Ausztria katonailag birtokba vehesse e területet. A konferencia érthető módon nem adta ehhez hozzájárulását. A békeszerződést még alá sem írták, Magyarországgal tárgyalását sem kezdték el, nem volt tehát jogi alap ahhoz, hogy osztrák erők bevonuljanak e térségbe.
Kivételes esetnek tekinthetjük, hogy a jogi alap ezúttal bárkit is érdekelt, hiszen az egykori Magyarország közel kétharmadát a román, cseh, szerb hadsereg szintén minden jogi alap nélkül foglalta el. Valójában az osztrák kormány nagy alkalmat mulasztott el, hogy augusztus első napjaiban a senki földjévé vált területet nem foglalta el. Ebben bizonyára az játszotta a döntő szerepet, hogy mint vesztes államnak, nem volt ehhez elegendő önbizalma, mert tudta, hogy magyar ellenállás esetén a szövetségeseknek nemcsak katonai, de diplomáciai és erkölcsi támogatására sem számíthat.
Így jutott el a kérdés a Saint Germain-i békeszerződésig, amely népszavazás nélkül Ausztriának ítélte azt a mintegy 300 000 fő lakosú területet, amelyet utóbb Burgenlandnak kereszteltek el az érintett megyék német nevében szereplő Burg szónak a felhasználásával (Wieselburg-Moson, Ödenburg-Sopron, Eisenburg-Vas megye).