A Saint Germain-i békét 1919. szeptember 10-én írták alá. Magyarország ekkoriban még mindig nem volt abban a helyzetben, hogy a kérdésről akár csak a hangját is hallassa. Sőt még csak a magyar békeszerződés átnyújtására sem került egy jó ideig sor. A Tanácsköztársaságot ugyan leverték, de a sorra alakuló kormányokat - Peidl Gyuláét, majd az egymást követő három Friedrich István vezette kormányt - az antant nem ismerte el. A magyar delegációt majd csak akkor hívták meg Párizsba, amikor George Clark angol diplomata közreműködésével kialakult a magyar belpolitikai kompromisszum és Huszár Károly vezetésével létrejött az első „elismerésre méltó” magyar kormány.
1919 augusztusában Nyugat-Magyarország a káosz állapotába merült. Ellenforradalmi helyi alakulatok jöttek létre, agitátorok árasztották el a vidéket. Augusztus 12-én a Friedrich-kormány gróf Sigray Antal legitimista nagybirtokos személyében kormánybiztost nevezett ki a négy nyugati megye élére, majd hamarosan kézbe vette a katonai ellenőrzést báró Lehár Antal, mint a terület katonai parancsnoka.
Az osztrák agitátorok - állítólag szabadcsapatok támogatásával - elérték, hogy Nyugat-Magyarország 251 helységében augusztus 17-én gyűléseket rendezzenek. A megjelentek több helyen kinyilvánították Ausztriához való csatlakozási szándékukat. A kísérletnek nem lett folytatása, mert Lehár alakulatai ekkoriban a helyzetet már kézben tartották: az agitátorokat elzavarták, több gyűlést szétkergettek.
A terület tehát egyelőre magyar birtok maradt, és a nagyhatalmak képviselői úgy vélték, hogy azt mindaddig, amíg a két országgal kötött békeszerződéseket nem ratifikálták, senki sem szállhatja meg és nem veheti birtokba.
Ebben az időben a szövetséges missziókat Bécsben és Budapesten egyaránt elárasztották a panaszok. A magyar fővárosban a fő téma a román megszálló csapatok viselkedése volt, de a többi között érkeztek feljelentések az osztrák agitátorok nyugat-magyarországi tevékenysége ellen is. Bécsben viszont elsősorban a magyar rémtettekről, és főként a nyugati megyékben elkövetett galádságokról esett szó. E panaszokban bizonyosan sok igazság volt, és a dolog természeténél fogva sok volt a túlzás is. A missziók nem nagyon tudtak mit kezdeni e papíráradattal, és megítélniük is eléggé nehéz volt azok valóságtartalmát.
A konzervatív magyar rezsim azonban a lakosság jelentős részét távolról sem ijesztette el. E vidék zömében paraszti lakossága apolitikus volt, évszázadok óta élt együtt a magyar közigazgatással, radikális követeléseket csakúgy nem táplált, mint kifejezetten nemzetieket sem. Legfőbb vágya vélhetően az volt, hogy békén hagyják és művelhesse földecskéjét. A „Vörös Bécs" uralma túlzottan nem vonzotta. Másfelől viszont az sem volt várható tőle, hogy erős magyar érzelmeket tápláljon, hiszen nagyrészt német anyanyelvű volt és ha ezt békésen megtehette, bizonyára nem volt komoly oka tiltakozni az ellen, hogy a német nyelvű szomszéd ország keretében éljen.
A felsőbb rétegek és az értelmiség viszont alaposan megoszlott. A gazdasági és politikai érdekek vonzottak ide is, oda is. Így azután komoly memorandumokat, okfejtéseket szép számban találni az egyik megoldásra csakúgy, mint a másikra. Ma már nem sok értelme van e beadványoknak, vizsgálatoknak stb. nagy figyelmet szentelni, mert a lakossági hangulat főtendenciáját nem tükrözik és még kevésbé alkalmasak arra, hogy a helyzetről valós képet kapjunk. Egy dolog biztos csupán: az, hogy a kétoldalú rágalmakból alaposan le kell számítani egy nagy adagot, mielőtt hitelt kölcsönöznénk nekik.
Mivel itt egyébként nem is célunk a helyi vonatkozások tárgyalása és azokra csak a terület sorsa szempontjából döntő, tehát elkerülhetetlen mértékben térünk ki, most visszakanyarodunk a nagypolitikához. E tekintetben egyelőre új vonás csak egy merült fel. Néhány antantdiplomata, miután a sokféle panasz hatására alaposabban körülnézett Nyugat-Magyarországon, és főként annak északi részében, Coolidge teljesen egyértelmű benyomásaitól eltérő és vélhetően pontosabb képet írt le az ottani közvéleményről. Ezek közé tartozott Percy Lorain, a Clerk-bizottság egyik angol tagja, Albert Halstead, Coolidge helyettese és utódja a bécsi misszió élén, valamint Arthur Wood Dubois, a Halstead-misszió tagja. A jelentések megegyeztek abban, hogy a közvéleményt bizonytalannak, az Ausztriához való vonzódást lényegesen kisebb mértékűnek, a hangulatot ingadozónak tekintették. Bár e diplomaták érezték, hogy kései a megállapításuk, mégsem tudtak eltekinteni annak leszögezésétől, hogy bizony megnyugtatóbb lett volna, ha e kérdés eldöntését népszavazásra bízzák.
A magyar delegáció és a kormány pontosan ebben sántikált. Gróf Apponyi Albert vezetésével a 40 tagú magyar delegáció 1920. január 7-én reggel érkezett Krizsba, a Gare de l'Est-re. Apponyi és a neuillyi kastélyban elhelyezett magyarok közül néhányan mások is panaszolták, hogy el voltak szigetelve és még szabad mozgásukat is korlátozták. Ez azonban nem mindenben, vagy legalábbis nem sokáig felelt meg a valóságnak. Tény mindenesetre, hogy a szövetségesek és különösen a franciák számára Apponyi nem volt kívánatos tárgyalópartner. Kiküldését francia részről hivatalosan is ellenezték, mert úgy vélték, hogy túlságosan szorosan kapcsolódott a korábbi vezetőréteghez, amelynek a háború kirobbantásában és vitelében döntő szerepe volt. Mások, így Bethlen István, Teleki Pál és Csáky Imre grófok viszont elég hamar kapcsolatot találtak szövetséges diplomatákhoz, majd utat a Quai d'Orsay-ra.
Miután a magyar delegáció Párizsban átvette a békeszerződés-tervezetet, tagjainak egy része hazatért, míg a helyszínen maradók a dokumentumok egész sorozatát készítették el a területi, gazdasági, pénzügyi, vízügyi stb. stb. kérdésekre vonatkozóan. A terv az volt, hogy a magyar választ az időközben létrehozott Nagykövetek Konferenciája (később Tanácsa) veszi át, és ő hozza meg a végső döntést. Ezt a magyarok nehezményezték, és azt kérték, hogy vigyék a magyar kérdést a szövetséges miniszterelnökök Londonban tervezett konferenciája elé. Ennek nemcsak az volt a célja, hogy a magyar kérdést magasabb szintre emeljék, hanem az is, hogy a kormányfők érdemben foglalkozzanak a kérdéssel. Az utóbbira nem volt esély akkor, ha a magyar ügy a párizsi nagykövetek kezébe kerül. A Nagykövetek Tanácsát abból a célból állították fel ugyanis, hogy a konferencia által hozott döntések végrehajtásáról gondoskodjék, és mint ilyen, nem rendelkezett felhatalmazással alapvető kérdések elbírálására. Amivel a magyar kérdést valóban nem lehetett lezártnak tekinteni, a szövetséges hatalmak elfogadták az Apponyi által benyújtott javaslatot.
Ekkoriban híre járt, hogy van némi remény a korrekcióra. Lloyd George-ot - úgy tűnt - hatása alá vonta Apponyi január 16-án tartott beszéde, valamint a statisztikai adatok, amelyek összegezve mint-egy 3 millió magyar elszakítását mutatták ki az anyaországtól. A márciusban várható döntés elé tehát a magyarok némi reménykedéssel néztek. Elkészült egy beadvány, amely népszavazást javasolt az elszakítani tervezett területek egy részén, így Nyugat-Magyarországon is. „Magyarország területi szétdarabolása úgy történnék - olvasható az egyik dokumentumban -, hogy a legkisebb mértékben sem veszik számításba az érdekelt lakosság akaratát: úgy terelnék őket egyik államból a másikba, ahogyan az akarattalan állatcsordát az istállóba." „Ezeknek az embereknek - folytatódott a beadvány - több mint fele magyar vagy német, és semmi sem jogosít fel arra a következtetésre, hogy a másik fele teljes egészében elvágyik régi hazájától." És a konklúzió: „Egyedül a népszavazás lenne képes vitathatatlaul megállapítani a kérdéses népesség akaratát, és előttünk lehetetlennek tűnik, hogy ezt az akaratot quantité négligeable-nak (elhanyagolható mennyiségnek) tekintsék."
A magyar reményeknek természetesen mindenütt híre járt, és az esetleges érdekeltek, a Magyarországgal szomszédos országok kormányai igyekeztek megtenni, ami csak módjukban állt, hogy e remény valóra válását megakadályozzák. Nemcsak arról volt szó, hogy beadvánnyal fordultak maguk is a Nagykövetek Tanácsához, hanem arról is, hogy diplomáciai csatornákon át kerestek mindenfelé támogatást, sőt - egyes hírek szerint - katonai előkészületeket is tettek. A csehszlovák kormány elsősorban Párizs támogatására számított, a franciabarát Alexandru Vajda-Voeved-kormánnyal szemben az éppen ellenzéki Ionel Bratianu olasz segítséget kért, az osztrák szociáldemokrata kancellár, Karl Renner titkos egyezményt kötött Edvard Benes csehszlovák külügyminiszterrel. Az utóbbi előírta a kölcsönös segítségnyújtást (a katonait is) a két állam egyikének megtámadása esetére, és garanciát nyújtott Ausztrianak Burgenland birtoklásának elismerésére. Az egyezményt január 12-én szignálták Prágában és egy magyar lap (Az Újság) még ezen a napon jelezte annak tényét és tartalmát.
Londonban a legnagyobb valószínűséggel a burgenlandi kérdés újratárgyalása merülhetett fel, mivel ebben a vonatkozásban két vesztes ország problémájáról volt szó. Az esélyt csökkentette azonban az ottani lakosság etnikai megoszlása, valamint az a körülmény, hogy a magyar delegáció eljárásában a „legnagyobb esély" elve helyett „globális" stratégiát követett.
Ennek ellenére az osztrák-csehszlovák titkos egyezmény híre, ami bejárta Európát, nagy megrökönyödést keltett azokon a helyeken, ahol féltek a korridortól. Márpedig mindenütt féltek, Prágát és Belgrádot leszámítva. Az olasz katonai felderítés ráadásul arról szerzett értesüléseket, hogy Pozsony környékén csehszlovák csapatösszevonások figyelhetők meg. Így a Nagykövetek Tanácsa 1920. február 2-án két Magyarországgal kapcsolatban álló kérdést tárgyalt meg: a Habsburgok restaurációjának tilalmát és egy katonai misszió kiküldését Burgenlandba. Erről már korábban is született határozat, de azt nem hajtották végre. Az első kérdésre a párizsi angol nagykövet tett javaslatot, és ez szoros kapcsolatban állt a Magyarországon vitatott, forrongást előidéző államfői problémával. Mivel e téma nem tartozik vizsgálódásunk körébe, csupán annyit jegyzünk meg a végül is elfogadott nyilatkozattal kapcsolatban, hogy annak célja Horthy Miklós támogatása volt esetleges más jelöltekkel szemben, és az adott szituációban a leginkább esélyes ellenlábas, József főherceg ellen irányult. Ez a február 2-i nagyköveti határozat nyújtotta Horthy számára a legnagyobb támogatást ahhoz, hogy egy hónap múlva kormányzóként lépjen be a magyar történelembe.
A burgenlandi katonai bizottság felállítására az olasz nagykövet tett javaslatot, azzal a hírrel támasztva azt alá, hogy ,,az osztrák kormány szerződést kötött volna a csehszlovák kormánnyal arról, hogy a Saint Germain-i békeszerződés által Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területeket cseh-szlovák csapatok szállják meg".
A burgenlandi bizottság azonnal meg is alakult, mint a budapesti tábornoki misszió fiókja, és a vezetője az olasz Frederico Vigna ezredes lett. Feltétlen és elfogult magyarbarátságával Vigna sok kellemetlenséget okozott feletteseinek és az olasz külügyi vezetőknek, úgyhogy rövidesen leváltották. Szerinte népszavazás esetén a lakosság 70-80%-a Magyarországra szavazott volna.
Ugyanakkor az olasz diplomaták igyekeztek kitapogatni, hogy milyen irányban lehetne enyhítést elérni a tervezett magyar békeszerződésen. Magától értetődően jutottak arra az eredményre, hogy javasolni lehetne ilyesmit Jugoszlávia rovására, amely országgal Olaszország egyelőre feszült viszonyban állt. Eredetileg Burgenland kérdése is felmerült, arra az esetre, ha az osztrák kormánynál kompromisszumkészség mutatkozik. Renner kancellár azonban, zsebében a nemrég aláirt titkos szerződéssel, elutasító maradt, és leszögezte, hogy Burgenland ügyében Ausztria nem enged, és a népszavazáshoz nem járul hozzá.
Mivel az olasz külpolitika alapjában véve nem akarta elrontani kapcsolatát Béccsel, az engedményt nem erőltette, hanem csak az esetleges csehszlovák fellépés ellen tiltakozott. A bécsi olasz követ kategorikusan leszögezte Renner előtt, hogy ha már az olasz kormány támogatta a konferencián „három Magyarországhoz tartozó megye Ausztriának való átadását", most nem akarja, hogy oda bárki más bevonuljon. Még kevésbé jöhetett ezután szóba egy Burgenlanddal kapcsolatos olasz javaslat azt követően, hogy az olasz kormány hozzákezdett egy titkos olasz-osztrák szerződés előkészítéséhez. Elsősorban arra akarták kötelezni az osztrák kormányt, hogy lemond az egykori monarchia és minden hozzá hasonló alakulat feltámasztásának kísérletéről. Kézenfekvő volt, hogy ennek az ígéretnek Burgenland lehet az ára. Ugyanekkor merült fel első ízben az a lehetőség, hogy a burgenlandi ügyben a magyar kormány megpróbálja igénybe venni az olaszok segítségét, mintegy közvetítését. Gróf Sommsich József külügyminiszter hivatalosan felkérte a budapesti olasz főmegbízottat, Vittorio Cerrutit, hogy Olaszország támogassa ebben az övezetben a népszavazást. Kije-lentette egyébként, neki úgy tűnik, hogy Olaszország javasolta Burgenland átadását Ausztriának, kárpótolva így „Dél-Tirol elvesztéséért". Az olasz kormány - mondta Sommsich - nem gondolt arra a veszélyre, amit a korridor számára jelenthet. A külügyminiszter tévedett, mert az olaszok a „kisebbik rossz" elve értelmében pontosan a korridor elkerülése érdekében egyeztek bele végül Burgenland osztrák birtoklásába. Jóllehet a bécsi olasz követ ismételten jelezte a várható osztrák elutasítást, külügyminisztériuma utasítására minden bizonnyal hivatalos lépést is tett, mert február 22-én ugyancsak hivatalos elutasító osztrák választ kapott. Csakúgy, mint a magyar követ, aki február 15-én nyújtott be egy jegyzéket a népszavazási javaslatról az osztrák kormánynak. A magyar felfogást olasz részről természetesen azonnal cáfolták, hivatkozva arra, hogy a konferencián Burgenland átadását az olasz képviselő energikusan ellenezte és csak az egységes francia-angol-amerikai nyomás alatt engedett. Mivel a magyar vád természetesen az olasz kormány pillanatnyi felfogásának kipuhatolására irányult, a magyar külügyminiszter boldogan fogadta a cáfolatot. Hamarosan tapasztalnia kellett azonban, hogy azzal messzire nem jut.
Ha a népszavazás elősegítésében az olasz kormány többre láthatóan nem is akart vállalkozni, azt mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Burgenlandba csehszlovák csapatok vonuljanak be. Mivel csehszlovák-osztrák titkos szerződés létét és a Pozsonynál észlelt csapatmozgások hírét a prágai olasz követ többször is megerősítette, február 18-án a párizsi olasz nagykövet új határozati javaslatot tett Burgenland ügyében. Ennek az volt a lényege, hogy oda idegen csapatok nem tehetik be a lábukat. A Nagykövetek Tanácsa felkérte a prágai nagyhatalmi képviselőket, hogy hozzák e határozatot a csehszlovák kormány tudtára. Az utóbbiak azonban felvilágosítást kértek saját kormányaiktól a fellépés megalapozottságáról, mivel a csehszlovák bevonulási szándékról és magáról az osztrákokkal megkötött egyezményről is csak híresztelések alapján volt tudomásuk. A Nagykövetek Tanácsa értelmezése szerint a követeknek végül is azt kellett kijelenteniük, hogy Magyarország nyugati részének a megszállása ellentétes lenne a békeszerződéssel.
Ezek után az esetleges olasz támogatás már csak a déli határszakaszra korlátozódhatott. Csehszlovákiától ugyanis a Habsburg-kérdésben fennálló egyetértés miatt Olaszország nem akart végleg elszakadni, és mivel a dunai övezetben a legfontosabb szövetségesének Romániát tekintette, ezzel az országgal semmiképpen sem kívánt szembekerülni.
A miniszterelnökök londoni konferenciája 1920. március 3-án kezdte tárgyalni a magyar kérdést. Tudjuk, hogy Lloyd George egészében véve védelmébe vette Magyarországot és követelte a béketervezet felülvizsgálatát, Francesco Saverio Nitti olasz miniszterelnök pedig elsősorban az ellen tiltakozott, hogy 400000 magyart átadjanak Jugoszláviának.Ezen a napon az erőviszonyok kétségkívül a békeszerződés módosításának kedveztek, mert a Franciaországot képviselő Philippe Berthelot egyedül próbálta azt megakadályozni. Március 7-éig azonban a helyzet megváltozott. George Nathaniel Curzon angol külügyminiszter közölte Berthelot-val, hogy többé nem kell aggódnia a magyar kérdés miatt, számíthat a határok változatlanságára.
Március 9-én már csak a külügyminiszterek ülése tért vissza a magyar békeszerződésre. Curzon 32 ülést azzal nyitotta meg, hogy semmilyen radikális változtatásról nem lehet szó. Ezt követően a külügyminiszterek elvetettek minden egyes változtatási javaslatot (Székely-vidék, Csallóköz, Pozsony). A furcsa az, hogy Burgenland ügyét senki még csak nem is említette, holott az iratok között ott feküdt a népszavazásra irányuló magyar javaslat. Ez a csend az olasz óvatosságról vallott. A külügyminiszterek egyhangúan hozták határozataikat és egyhangúan egyeztek meg abban is, hogy a Határkijelölő Bizottságot viszont megbízzák majd apróbb jelentőségű helyi kérdések elbírálásával. Ez a határozat szolgált alapul a békeszerződéshez csatolt kísérőlevélhez, amelyet Alexandre Millerand francia miniszterelnök a békekonferencia elnöki minőségében írt alá. Ekkor futott be Rómából Nitti miniszterelnök telefonja. Az erről elterjedt hírek szerint Vittorio Scialoja külügyminisztert arra utasította volna, hogy tagadja meg a békeszerződés aláírását, ha azon nem visznek végbe módosításokat. A valóságban azonban csak inszisztálnia kellett a változtatás mellett, amit Scialoja minden jel szerint meg is tett. Előbb Cambon londoni francia nagykövettel beszélt, majd az ő tanácsára felkereste Lloyd George-ot. Az angol miniszterelnök azt állította, hogy bár szíve szerint Nittivel ért egyet, be kellett látnia, hogy nem követelheti egy olyan tervezet átdolgozását, amelyet a békekonferencia minden szinten elfogadott és amelyet ö is aláírt. Vajon egy héttel korábban erre a miniszterelnök nem gondolt, és csak azóta juttatták az eszébe, vagy a pálfordulásra egyéb okai voltak, azt ma nem lehetséges megmondani. Bizonyos azonban, hogy ebben a külügyminiszternek, Lord Curzonnak nagy szerepe volt. Vélhetően ő volt, aki megmagyarázta a miniszterelnöknek egy ilyen módosítási kísérlet várható következményeit (újabb felfordulás a Duna mentén, az angol-francia ellentétek fokozódása, hosszú tárgyalási folyamat a végletekig kiélezett közép-európai atmoszférában, ami háborúval fenyegethet, Anglia képtelensége arra, hogy a nyugalomért garanciát vállaljon stb.). Az sincs kizárva, hogy a közép-európai angol-francia együttműködés fejében az angol külügyminisztérium francia engedményt várt, vagy esetleg nyert az olajkutak körül zajló közel-keleti viaskodásban.
Tény, hogy a békeszerződés változatlan fenntartá-sa Berthelot makacssága mellett, ami önmagában semmiképpen sem lett volna ehhez elegendő, döntő mértékben az angol pálforduláson múlt. Ezt látva, az olasz miniszterelnök is leszerelt.
Hozzá kell ehhez tennünk, hogy Nitti lépése még az idézett szerény, a déli határra kiélezett formájában is óriási felháborodást váltott ki nemcsak Jugoszláviában, de a vele már szoros kapcsolatban álló Csehszlovákiában is. Háborogtak miatta Bukarestben, Bécsben, sőt Párizs külügyi köreiben, és magában az olasz diplomáciai karban is. Az olasz külügyminisztérium nem győzte cáfolni a túlzó híreszteléseket és csökkenteni a tényleg történtek jelentőségét. Cáfolt azonnal Scialoja, majd az olasz külügy akkori erős embere, Carlo Sforza gróf. A bukaresti olasz követ pedig a miniszterelnökhöz írt személyes levélben tiltakozott egy olyan politika ellen, amely veszélyezteti a legfontosabb szövetséges, a román kormány bizalmát Olaszországgal szemben.
Noha a burgenlandi kérdést nem érintette, e ponton mégis érdemes kitérni egy magyar szempontból tragikus epizódra. Az amerikai delegáció eltávozott, a békekonferencia örökébe a Nagykövetek Konferenciája lépett. Említettük, hogy magyar kérésre a békeszerződéssel mégis a kormányfők, majd a külügyminiszterek foglalkoztak. E körülményről azonban az amerikaiak nem értesültek. Technikai tévedésről volt-e csupán szó, vagy megfontolt, céltudatos mulasztásról, ezt nem lehet megmondani. Tény viszont, hogy a párizsi nagykövet, aki pontos utasításokat kapott a magyar békeszerződés lezárására, e mulasztás miatt nem vett részt a tárgyalásokon. Hugh C. Wallace párizsi nagykövet utasítása arról szól, hogy a burgenlandi kérdést, amelynek elintézése megfelel az etnikai és a gazdasági követelményeknek, ne bolygassa, a többi övezetben azonban kérjen népszavazást azokon a pontokon, ahol az amerikai békedelegáció eredetileg csak erős nyomás alatt engedett. Az utóbbiak között az utasítás ezeket sorolta fel: Csallóköz, Kárpát-Ukrajna, és a Bánát egy része. Wallace azonban nem volt abban a helyzetben, hogy instrukcióinak eleget tehessen és amikor utólag szemrehányást tett amiatt, hogy a tárgyalásokra nem kapott meghívást, választ lényegében véve nem kapott.
Budapesten vélhetően jól értékelték a londoni eseményeket, és felfogták, hogy ha Lloyd George erős szavakat ejtett is a magyar érdekek mellett, mégis az visszavonulásán múlt, hogy minden módosítás elmaradt. Bizonyára úgy gondolták, hogy az olasz miniszterelnök viszont csak a kényszerhelyzet miatt vonult vissza, hiszen - íme - még a vesztésre álló érdekében is fellépett. Nem sajnálta a fáradságot és elnyúlt a telefonkagylóért. Így azután az angoloknak is kijárt a köszönő szó, de az olasz miniszterelnököt a magyar sajtó, a hazafias és irredenta szervezetek valósággal üldözőbe vették köszöneteikkel és ünneplésükkel. Külügyi körökben egyébként azt is tudták, hogy a magyar etnikai térképeket a párizsi olasz nagykövet megküldte személy szerint a miniszterelnöknek.
Noha a burgenlandi kérdésben nagyobb bonyodalmak veszélye nélkül is keresni lehetett volna a kompromisszum útját, ebbe a hatalmak nem bocsátkoztak bele. Amint a magyar kormány igényeit és ellenjavaslatait globálisan tette meg, szintén globálisan vetették el azokat. A magyar magatartás feltehetően kapcsolatban állt azzal a reménnyel, hogy egy Magyarországgal szemben megértőbb osztrák kormánnyal a megegyezést bilaterális úton is el lehet érni, azért okosabb az erőket más vonalakra összpontosítani. A korabeli elképzelés abban összegezhető, hogy Magyarország a revíziót északon, Csehszlovákia rovására eröszakolja ki, megegyezést keresve ehhez Lengyelországgal és Romániával, míg Burgenlandot illetően megvárja a kívánatos osztrák belpolitikai fordulatot.
A tervezett megoldáshoz március közepe táján, néhány nappal a londoni miniszterelnöki, illetve külügyminiszteri tanácskozás után váratlan segítség érkezett onnan, ahonnan a magyar politikusok a legkevésbé várták, Párizsból. Berthelot vezértitkár utolsó nagy akcióját Londonban hajtotta végre, amikor megvédte a tervezett magyar békeszerződést minden változtatástól. Röviddel ezt követően helyét át kellett hogy adja Maurice Páléologue-nak. Az utóbbi első dolga volt, hogy felvegye a kapcsolatot a magyar békedelegáció Neuilly-ben tartózkodó több tagjával, és elkezdjen egy tárgyalási sorozatot, amelynek végső értelme a lengyel-magyar-román blokk kialakítása volt. Ez megtűrte, sőt megkövetelte, hogy változtatást eszközöljenek a csehszlovák-magyar határon, a magyar-lengyel érintkezés biztosítása érdekében. A külügyi vezértitkár elég óvatos volt ahhoz, hogy írásban csak a francia jószolgálatot ajánlja fel a békeszerződésben elkövetett esetleges igazságtalanságok tárgyalásos alapon történő kiküszöböléséhez. Mégis minden jel arról vall, hogy a magyar képviselőkkel (Bethlen, Teleki és Csáky grófok, valamint Halmos Károly, aki a közvetítésben játszott nagy szerepet) tárgyalva, szóbelileg ennél többet ígért. Ismeretes, hogy a tárgyalási anyagnak része volt a nagy összegű francia beruházás a magyar gazdasági életbe, valamint a Magyar Államvasutak bérbevétele.
Paléologue politikája néhány hónapra alapjaiban felkavarta az éppen csak körvonalazódó közép-európai új rend alapjait és elveit. A magyar békeszerződést még nem írták alá, amikor annak korabeli legfőbb védelmezője, a francia külügyminisztérium azt megkérdőjelezte. Ez megváltoztatta Franciaország viszonyát Csehszlovákiához és Ausztriához, Romániában erős belpolitikai hullámzásokhoz vezetett a franciabarát és az olaszbarát szárny között, Magyarország esetében pedig erős adut jelentett a békeszerződés aláírása mellett.
Ezzel is kapcsolatban állt, hogy április derekán a magyar politikai vezetők felhagytak a béke aláírásának megtagadására irányuló fenyegetőzéssel. Ehelyett az új külügyminiszter, Teleki Pál április közepén hivatalosan is közölte, hogy a magyar kormány a békét alá fogja írni, de egyúttal jelezte azt a kört is, amelyben a továbbiakban revízióra törekszik: vissza akarja szerezni Kárpát-Ukrajnát és így közös határt létesíteni Lengyelországgal, igényt tart a határmenti tisztán magyarlakta területsávokra, és ami Erdélyt illeti, ott autonómiát kér a magyar kisebbség számára. Teleki megemlítette az olasz követnek, hogy Pozsony esetleg csere tárgya is lehetne. Ami a közelesen visszaszerzendő magyarlakta területsávokat illeti, Teleki később konkretizálta, hogy Szlovákia egy részéről van szó. Amikor tájékoztatta a budapesti olasz követet a francia külügyminisztériummal folytatott tárgyalásokról, többek között kijelentette, „komolyan remélheti, hogy közös határhoz jutunk Lengyelországgal és újra birtokba vehetjük Szlovákia egy részét".
Mint látható, a magyar kormány csakúgy, mint márciusban, ekkor is elkerülte a burgenlandi kérdés feszegetését. Ennek ez idő szerint abban lehet látni az okát, hogy a tervezett magyar-osztrák bilaterális tárgyaláshoz Párizsban szabad kezet kapott. Mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a konvencionális állami keretekben gondolkodó Paléologue nagy jövőt jósolt az önálló Ausztriának. Az osztrák kormánynak tapasztalnia kellett, hogy az Ausztriával szemben 1919 tavaszától Párizsban mutatkozó jó szándék csökkenőben van. Az osztrák törekvéseket támogató francia főbiztost, Henri Allizét a francia külügyminisztérium felváltotta Hubert Lefévre Pontalis-szal, aki sem a szociáldemokrata vezetéssel, sem a minduntalan megújuló Anschluss-mozgalommal nem volt elégedett, és jelentéseiben lépten-nyomon befeketítette a kormányt.
Ausztria egy lépéssel sem jutott közelebb a már régebben kilátásba helyezett helyreállítási kölcsönhöz. Másfelől megromlottak a kapcsolatai az olasz kormánnyal is az említett csehszlovák-osztrák titkos egyezmény miatt. Ennek ellenére az osztrák kormány mégis jónak látta, ha a burgenlandi kérdés tényleges megoldását sürgetni kezdi és ahhoz eleve nagyhatalmi támogatást kér. A trianoni békeszerződést még nem írták alá, amikor 1920. április közepén szorgalmazni kezdte, hogy a béke aláírása után Magyarország azonnal adja át e területet. Jóllehet Sforza ezt olasz érdekből is tanácsosnak vélte, a bécsi és a budapesti olasz követ szigorúan „objektív magatartásban" egyezett meg, vagyis abban, hogy a maguk részéről Bécsben is, Budapesten is azt fogják mondani, „ők a maguk részéről indifferensek abban, hogy vajon a szóban lévő régió Magyarországnál marad-e, vagy az osztrák területek részét fogja-e képezni". Olasz szempontból az egyetlen fontos fel-|adat abban állt a két követ nézete szerint, hogy éberen őrködjenek az idegen megszállás elkerülése felett. A fenti szavakat a budapesti olasz megbízott 1920. június 4-én írta le, vagyis azon a napon, ami-kor a versailles-i Trianon-kastélyban Bernolák Nándor és Drasche Lázár Alfréd aláírta a Magyarországgal kötött békeszerződés szövegét.
E szöveg tartalmazta a nyugat-magyarországi három megye nyugati részének átcsatolását Ausztriához. De mit is gondoljunk erről a klauzuláról, amellyel kapcsolatban Párizsban már kijelentették, hogy szabad kezet adnak a kompromisszumos tárgyalásokhoz, a két érintett olasz követ pedig leszögezte, hogy „érdek nélkül" figyelik az alkudozást?
Már többször utaltunk arra, hogy a magyar kormány a burgenlandi kérdést tárgyalásaiban nem helyezte előtérbe, és azon volt, hogy azt előbb vagy utóbb egy kompromisszumra hajló osztrák kormánnyal intézze el. E magatartásban vélhetően több szempont összegeződött. Először is minden bizonnyal éppen az, hogy a nagyhatalmak érdekei felől nézve végeredményben közömbös volt, hogy a két állam miként egyezik meg. Egyiküknek sem feküdt a szívén, hogy Ausztria feltétlenül hozzájusson az egész kijelölt területhez. Egyikük sem érezte magára nézve abszolút kötelezőnek, hogy Ausztriát -kerül amibe kerül - az egész területhez hozzásegítse. Továbbá a magyar kormány annak is tudatában volt, hogy Ausztria nem képes a terület erőszakkal való birtokbavételére. Olyan befejezett helyzet te-hát, mint amilyen a fegyverszünet időszakában a többi határvonalakon kialakult, nyugaton nem képzelhető el, hiszen a területet a magyar hatóságok tartják a kezükben. Szerepet játszhatott végül egy, a hagyományokból táplálkozó érzelmi motívum is:
Budapesten senki, szó szerint senki sem tudta és akarta elképzelni, hogy területi engedményt tegyen azon állam örökösének, amellyel hosszú ideig egy ország kereteiben élt együtt, és amelynek politikai vezetése véleménye szerint nagyobb felelősséget viselt a történtekért - a háborúért és az összeomlásáért -, mint a magyar vezető rétegek.