A mai Mikulás-nap szokásai, bár bizonyos korábbi népi hagyományokat is magukba olvasztottak, valójában a polgárság megjelenésével alakultak ki, s valószínűleg Ausztriából kerültek hozzánk, noha maga a Mikulás szó cseh. Stájerországban a Mikulás Szent Miklós ünnepének előestéjén - már igen régóta - ajándékot tesz az ablakba tett cipőkbe - persze a jó gyermekekébe. Másutt személyesen tér be a házakba, megajándékozni őket. Néha a Krampusz is vele tart, aki tulajdonképpen a téli napforduló pogány mitológiájának maradványa, az ártó, rossz szellemek megtestesítője. Weissenbach faluban például ősi hagyomány, hogy minden december 5-én éjjel nagy krampusz-felvonulást rendeznek, ahol a fiatalok mesealakoknak: Vadásznak, Koldusnak, Halálnak, Mikulásnak és persze krampuszoknak öltöznek - álarcot húzva, feketére kormozva testüket, s láncot csörgetve látogatják sorra a település házait. A kereszténység hatására a krampusz az ördöggel azonosult, s napjainkra már igazán megszelidült, gondoljunk csak például a bécsi cukrászdák bájos fekete-piros marcipánsüteményeire, a játéküzletek bumfordi ördögöcskéire.
Bár a Mikulás ünneplése elsősorban a polgárság körében terjedt el, az e napon való ajándékozásnak a magyar parasztság körében is voltak hagyományai. A pogány babonákat, a népi játékokat némileg átmentve, a diákok aprószentek napi püspökválasztásának szokásaival ötvözve alakult ki a hazai ún. Mikulás-járás, főleg a Dunántúlon, Csallóközben és az Ipoly mentén. E rituálé szerint láncos, álarcos, olykor szalmába burkolt Mikulás és a kíséretében lévő ördög ijesztgette az utcán a kisgyermekeket, de a fonóházban a fiatalokat is. A színes, kavargó menet számára a tél örömeit köszöntő felvonulássá változott, a fiatalság találkozásának ünnepi alkalmává.