A mai ember számára talán hihetetlen, de a XVIII. században karácsony ünnepének még nem volt akkora jelentősége, mint húsvétnak. A karácsony a millenniumi időkben kezdet szokássá válni, s túlnőni a húsvéti ünnepen. Ma a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus a Megváltó születésének napja: a szeretet, az öröm, a békeség, a család, az otthon ünnepe.
Ez az ünnep hagyományiban, szellemiségében, hangulatában emberek millióit érinti meg. De igazi örömöt csak az érez, aki nem elégszik meg külsőségekkel, hanem az ünnep igazi tartalmát teszi magáévá. Ezek az érzések felejthetetlenek számunkra. Kevesen tudják, honnan ered az ünnep elnevezése. Legvalószínűbb az, hogy a korciti - fordul, lép szó származéka, és a téli napforduló örömére, az azt megelőző várakozásra utal. Jézus születésének tiszteletére díszítünk karácsonyfát, énekelünk karácsonyi énekeket, kívánunk egymásnak boldog, békés ünnepeket. Évszázadokkal ezelőtt karácsony napján életfát, termőágat vittek a szobákba, ami az évről évre megújuló természet mágikus jelképe. Állítása általános volt hazánkban, de múlt században feltűnő karácsonyfa teljesen kiszorította. A téli ünnepi szokások a századok során sokat változtak, de az ajándékozás szokása megmaradt. Karácsonyi fények gyúlnak a fenyőfákon, és az öröm az ajándékozásban is megnyilvánul. Sohasem az ajándék értéke a fontos, hanem a szándék, a figyelmesség, amellyel adják. Az ajándékozás lényege, hogy gondolunk valakire, örömet akarunk neki szerezni, készülünk rá. Szentestén véget ér karácsony böjtje, és az ünnep fénypontja a karácsonyi lakoma. Az ünnepi asztalnál nem az a lényeg, milyen értékes étkészletet veszünk elő, hanem hogy a hétköznapoktól eltérően az ünnep jellegének megfelelő ételekkel, virággal, gyertyával vidámítsuk az asztalt és magunkat. A szeretet ünnepén elfelejtjük mindazokat a vesződségeket, amelyeket az ünnepre való készülődés okozott. A fenyőillatú meleg szobában örülünk egymásnak, az ünnepnek, az ajándékoknak. A nagy rohanásban megállunk egy percre, és egymásra figyelünk. Jó érzés, hogy békében, szeretetben együtt a család.
Mindenkinek ilyen karácsonyt kívánunk!
A következők a téli ünnepkör jeles napjai:
András napja (november 30.), Borbála a hajadon lányok, a bányászok és tüzérek védőszentje. Ünnepnapja december 4-e. Miklós (december 6.), Luca napja (december 13.), Tamás napja (december 21.), Karácsony, István napja (december 26.), Aprószentek napja (december 28.), Szilveszter (december 31.), Kiskarácsony (január 1.), Vízkereszt (január 6.). December 28-a János napja, még ma is sok helyütt a borszentelés ünnepe.
Valamikor az óév utolsó ünnepe november 11-e, Szent Márton napja volt. Ekkorra már hordókba került az újbor, bezsákolták a kamrákba a lisztet, a betakarított terményeket. Véget ért a mezőgazdasági munka, elszámoltak uraiknak a jobbágyok megfogadták az új pásztorokat. A házasemberek a disznótorokra, A fiatalok a fonókba, a kisgyermekek pedig a tél örömeire készülődtek, mert a népi hagyomány úgy tartja, rendszerint ilyenkor esik le az első hó. Szent Márton, akinek neve napját ünnepeljük e napon, a kora középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Nekünk, magyaroknak pedig különösen kedves, hiszen a legenda szerint itt, az ország nyugati határán született 316-ban vagy 317-ben. Korábban egyesek úgy vélték, a mai pannonhalmi apátság helyén, amit egykor szentmárton-hegyi apátság néven emlegettek, de most már biztosan tudjuk, hogy Saváriában, a mai Szombathelyen. Állítólag pontosan ott, ahol jelenleg is, áll a középkori eredetű Szent Márton-templomba. Pogányként látta meg a napvilágot, s tizenöt éves volt, amikor besorozták a római hadseregbe Nemcsak vitézségével tűnt ki hanem szívjóságával a betegek és a szegények iránti részvétével is: A legenda szerint egyszer Amiens városkapujánál télen megpillantott egy didergő koldust s annyira megszánta hogy köpenyegét levéve kettéhasította s a felét odavetette a szűkölködőnek: Ezután éjjel álmában megjelent neki Jézus
Párnámat rázom, Szent Andrást várom
Az advent varázsos hangulatát nemcsak a karácsonyi várakozás keresztény mitológiája alakította ki, hanem a téli sötétben a melegre, a fényre, a megújuló életre vágyódás ősi izgalma is. A pogány hiedelmek még századunk sem haltak ki teljesen, fennmaradtak a népszokásokban. Dömötör Tekla és Bálint Sándor néprajz tudósok beszámolója szerint számos erdélyi településen megszokott volt, hogy a rotáte alatt bezárták az ajtókat, ablakokat, nehogy a hajnali harangozás elöl menekülő boszorkányok otthoniakat megrontsák. Másutt a fiatal lányok a harangkötél apró darabját fonták a hajukba, hogy farsang idején sok kérő látogasson el hozzájuk. Az Alföldön mézet vagy cukrot ettek a harangozás alatt a legények magukhoz édesgetésre. A karácsonyig tartó négy hét alatt számos szent ünnepét találhatjuk a naptárban, akiknek a népi gondolkodás nemcsak közbenjáró szerepet, de mágikus hatalmat is tulajdonít. Itt van mindenekelőtt András napja november 30-án. András apostol Jézus tizenkét tanítványának volt az egyike, Simon Péter testvére. Életéről igen keveset tudunk, a hagyomány szerint a Volgáig terjedő keleti területeken hirdette az evangéliumot, ezért vált Oroszország védőszentjévé. Mikor térítőútjáról visszatért, megalapította a bizánci egyházat, s nem sokkal ezután vértanúságot szenvedett. Ferdén állított keresztre feszítették, ez ún. Andráskereszt. András a középkorban, főleg Oroszországban a különösen kedvelt szentek közé tartozott, innen terjedt el a tisztelete az egykori Magyarországon. Számos helynév őrzi ezt, pl. Békésszentandrás, Garamszentandrás, Lipótszentandrás, Mosonszentandrás, Temesszentandrás, Andrásfalva és mások. Három magyarkirály is viselte a nevét. I. András(1047-1060) Vazul fia volt, s apja megvakíttatása után Jaroszláv kijevi fejedelemhez menekült, akinek lányát feleségül is vette. A trónharcok idején hívei visszahívták az országba, s 1047-ban meg is koronázták. Alakjához fűződik a korona és a kard legendája-hogy kipróbálja, öccse nem tör-e trónjára, koronával és karddal kínálta meg Béla herceget, aki - szerencséjére - a kardot választotta.
A szó latin eredetű, jelentése: megérkezés, az Úr érkezése. A karácsonyra való előkészület ideje, kezdete András naphoz (nov.30) legközelebb eső vasárnap. Bod Péter ref. lelkész, egyházi és történetíró ezt írta a 18. század közepén:
"így neveztetnek a mostani rendtartás szerént a karácson előtt való négy hetek. Régen voltanak hat hetek a Szent Márton napjától fogva, aholott kezdi most is a görög eklézsiában négy hetekre szoríttatott ilyen fundamentomon, mert a Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Midőn a szívbe beszáll és az embert megtéríti. Midőn halála óráján elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre. Rendszerint kezdődni szokott Szent András napján." Régen éjféli harangzúgók jelezték kezdetét, egyben az egyházi év megnyitását is. Egykoron a vallásos emberek szigorú böjtöt tartottak, ezen idő alatt, falun hajnali misére jártak, amit a középkorból eredeztetett kifejezésekkel angyali vagy aranyos misének is hívtak, és Szűz Mária tiszteletére ajánlottak.
Általában az egyházi ünnepekhez különféle hiedelmek, babonák társulnak. Advent időszakához is kötődik néhány ilyen. Pl.: - az eladósorban levő lány a hajnali misére való első harangozáskor a harang köteléből három darabot tépett, amit aztán a hajfonó pántlikájában hordott, hogy farsangkor sok kísérője legyen. - az Alföldön volt szokás, hogy a hajnali misére való harangozáskor a lányok mézet vagy cukrot ettek, hogy ettől édes legyen a nyelvük, s mielőbb férjet "édesgessenek" magukhoz. - Erdélyben volt szokás, hogy a hajnali mise ideje alatt az összes ajtót, ablakot zárva kellett tartani, mivel ilyenkor a boszorkányok állati alakot öltenek, házakba, ólakba próbálnak jutni, s ott rontást okozni. - az Ipoly mentén járta az a hiedelem, hogy az elázott pénz Advent idején tisztul.
- Salgótarján környékén azt tartották, hogy ilyenkor tüzes emberek jártak, kiknek a szájukból tűz áradt. Az ilyen tüzes emberek ellen a néphit szerint olvasóval (rózsafüzér) lehetett védekezni. Advent idején a leghosszabbak az éjszakák, meglehetősen jó alkalmat adva a varázslásra. Az Egyház ajánlja ezen időszak szentjeinek segítségül hívását. (András, Borbála, Luca, stb.) A néphit kapcsolatba hozza saját mágikus várakozásait az említett szentekkel, de nem csupán a vallás tanítása alapján, hanem mágikus hatalmat is tulajdonít neki.
Modern rohanó életünkben a szívük, lelkük mélyén mi is várakozunk valamire, valakire. Ez a négy hét a "szent várakozás" időszaka. Várjuk a Messiást, mert tudjuk " eljő és nem késik".
"Ó szent magány, szép csönd, ó szűz nemesség,
Szívem adventje, hófehér roráte,
Ó áldott angelusz, ó tiszta áve!"
/Juhász Gyula/
Szent Borbála (idegen nyelveken Barbara) ünnepe már a második adventi hétre, december 4-re esik. Védőszentje bányászoknak, tüzéreknek, váraknak. A legenda szerint Kisázsiában élt és kereszténységéért lefejezték Szent-Borbálát. Hajdan a lányok pártfogójuknak tekintették, ezen a napon a cseresznyefa ágát vízbe tették, az ha karácsonyra kivirágzott, az házasságot jelentett. Délnyugat-Magyarországon e napon tilos volt mindenféle női munka. Egyes helyeken a férfi vendég nem volt szívesen látott, mert elvitte a ház szerencséjét.
Borbála-ág vágása
A magyar középkor egyik legismertebb szentje és vértanúja, aki Nikodémiában élt az i. sz. 4 században. Előkelő pogány úrnak, Dioscurosnak volt a lánya. Legendáját az Érdy-kódex rögzítette. E szerint Dioscuros nagyon féltette szép és okos leányát a keresztény vallástól, ezért egy félreeső, magányos toronyba záratta. Borbála azonban fogságában hírt kapott Origenes alexandriai bölcsről, és írt neki, kérve, hogy ismertesse meg Krisztus tanításával. Origenes elküldte hozzá Bálint nevű papját, aki azután titokban megkeresztelte. Apja, hogy kedvébe járjon leányának, fürdőházat épített neki. Borbála azonban az ott álló bálvány szobrát összetörte, és a falba még egy harmadik ablakot is vágott, hogy az a Szentháromságra emlékeztesse. Dioscuros erre féktelen haragra gerjedt, és meg akarta ölni a lányát aki a pusztába menekül előle, de két pász tor visszahurcolta. Erre a pogány férfi apához méltatlan kegyetlenséggel megkínoztatta Borbálát, majd elküldte a császárhoz, hogy ítélje halálra. Miximianus felszólította a szüzet, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek s mikor azt megtagadta újra megkínoztatta, majd börtönbe vetette. A fogságban Jézus megjelent a szenvedőnek mennyei vőlegényeként, vigasztalta, erősítette. Erre a lány testéről eltűntek a kínzások nyomai. Másnap a császár ezt a pogány istenek segítségének tulajdonította, s amikor feltevése ellen Borbála tiltakozott, égő fáklyát dobott az arcába, majd meztelenül kergettette végig a város utcáin. Imádságra Isten angyala ruhával borította be az ártatlan szűz testét. Maximianus dühe emiatt csak fokozódott, halálára ítélte, és a kivégzést a lány apjára bízta, aki lefejezte. Hazatértében azonban a "mennyből tűz szálla reá és megemészté őtet". Legendája alapján Borbála a jó halál, a bányászok, a tüzérség, várak, erődök védőszentje, akit pálmaággal, toronnyal, kehellyel, könyvvel szoktak megörökíteni. A brassói Fekete-templomban található egyik legszebb ábrázolása: Szűz Mária Jézussal, Katalin és Borbála között. Selmecbányán fején koronával, kezében bányászfáklyával áll a szobra. Híres a csehországi Kutná Hora bányászváros Borbálának szentelt gótikus temploma is. De Dorogon, Salgótarjánban, Pécsett is igen tisztelték. Legendáját több középkori freskó is bemutatja. A felvidéki jekelfalusi és a székelyföldi bögözi templomban úgy ábrázolták, hogy fejére Krisztus menyegzői virágkoszorút helyez, a vele való misztikus egyesülés jelképeként, mire sebei begyógyulnak. A Borbála-nap legfontosabb népi hagyománya, a Borbála-ág vágása is erre az eseményre utal. A lányok ilyenkor cseresznye- vagy orgonaágat törnek, vízbe helyezik, s ha kizöldül, hamarosan férjhez mennek. A zöld ág az élet jelképe, ősi szimbólum. De vallásos tartalma is van: az ártatlanság, a szüzesség, a kegyelmi állapot jelképe. Tannhauser ismert történetében is a megtisztulást, a bűnbocsánatot jelenti.
Ünnepe december 6. Szent Miklós püspök emléknapja. A keleti egyház legjelentősebb szentje, a görög katolikusoknál ma is kötelező ünnep. Szent Miklós püspök a 4. században élt a kisázsiai Myrában. Segítette a szegényeket, nincsteleneket. A legenda szerint egyszer egy nyitott ablakon dobott be aranyakat három hajadonnak, kik ezáltal tisztességgel férjhez mehettek. Innen ered a szokás, hogy gyermekek a mai napig kiteszik az ablakokba kitisztított cipőiket, s várják a jóságos Mikulás bácsit, aki piros ruhába öltözve, fején püspöksüveggel, hátán puttonnyal járja az országot-világot, megajándékozza a "jó gyermekeket".A történetet Péchy Ferenc 1529-ben versben örökítette meg, Anthonius Manicellus Veliternus humnuszának fordításában:
Légy most segítség Szent Miklós minekünk,
Kik idnepedet és téged tisztelünk,
Légy te Szent Miklós tanuló ifjaknak
Mi segedelmünk.
Az kik tanóságra nevedbe adatnak
És tanóságot nagyon gyakorolnak,
Bűnt te nevedben eltávoztassanak
szent Miklós püspök.
Szegény embernek három szűz leánya,
Kiket akar vala gonosz bűnre adni,
Ő szüzességek megmaradott vala
Te kencsed mia.
Nagyon téged kiáltanak és téged tisztelnek,
Kiket vizeknek habjai fenyegetnek,
Kik drágaságba hozzád evöltenek:
Segítség leszel nekik.
Ünnepe: december 13, az év legrövidebb napja. "Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja." Ehhez a naphoz az ország minden részében sok-sok hagyomány, babona társul. Nógrád megye falvaiban is különböző hiedelmek maradtak fönn még a mai napig is. Például: Mihálygerge: december 13-án nem volt szabad fonni, kenyeret sütni, lúgozni. Ipolytarnóc: ott azt tartották, hogy csak a Luca nevűeknek nem szabad fonni, minden egyéb munka véhezhető. E napon kezdték faragni a Luca-székét, melyet karácsonyra kellett elkészíteni, úgy, hogy minden nap csupán egy-egy műveletet lehetett rajta elvégezni. Innen ered: "Sokáig készül, mint a Luca széke." Karácsony este aztán elvitték a templomba, éjféli misére, készítője ráállva megláthatta kik a falu boszorkányai. E napon a fonóban mulatságot is tartottak, ott volt a falu fiatalsága; ettek-ittak, mulattak. sötétedéskor fehér lepedőben, kormos arccal mentek a fiúk a lányokat riogatni. A lányok előszeretettel jósoltak, az egri Tréfás jóslás a gombócba gyúrt papírdarab, melyre egy-egy fiú nevet írtak. A gombócot kifőzték, amelyik legelőbb jött a víz tetejére, azt kimerték, s megnézték milyen nevű lesz a férjük. A kisfiúk "lucázni" jártak, házakhoz betérve tréfás köszöntőket mondtak. dejtáron például a következőt:
Lucát jöttem köszönteni,
adjanak egy kicsit hörpinteni,
vagy egy pohár pálinkát,
vagy egy pohár borocskát,
mind a kettőt meginnám.
Tyúkok, ludak tojjanak,
malacos legyen a disznójuk,
borjas legyen a tehén.
Amennyi szekér széna, szalma,
annyi legyen a lányuk kérője.
A gyerekek a köszöntőért diót, almát vagy néhány fillért kaptak. Mindazoknak, akik többet szeretnének tudni a Luca-napi hagyományokról, ajánljuk a következő könyvet: Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén.
Az egyébként is eseménydús adventi (karácsonyváró) ünnepkörben talán december 13-ához, Luca napjához fűződött. Ez a nap sok-sok helyen a gonosz, ártó szellemek elűzésére kínált alkalmat. Egyes falvakban - Kazár, Rimóc, Mátraszőlős, Nőtincs - ekkor kezdték el készíteni a lucaszéket, hogy a karácsonyi misén azon ülve meglássák a boszorkányokat. Ekkor többféle asszonyi munkát (fonás, mosás, fosztás, kenyérsütés) tilos volt végezni. Luca napja a szerelmi jóslások időpontja is. Az Ipoly mentén ekkor szoktak a leányok ólmot önteni, hogy megtudják milyen foglalkozású lesz a párjuk.
A Magyar karácsonyi ünnepkör egyik legkedvesebb szokása a betlehemezés. Karácsony előtt jártak házról-házra és némi harapnivaló, koccintanivaló kíséretében mutatták be játékukat a betlehemes fiúk, legények. Ebben a hagyományos játékban Jézus születésének eseményei elevenednek meg, ma már inkább csak a Szent Család szálláskeresése, a pásztorok imádása, esetleg a háromkirályok látogatása, többnyire gyermekek előadásában. A középkorban azonban az egész karácsonyi eseménysort felnőtt férfiak mutatták be misztériumjátékok keretében a templomban. Ezek egyikének sem ismerjük a szövegét, de a 17-18. századtól a laikus társaságok előadásairól már maradtak fenn tudósítások. A 19. századtól a betlehemezés két formáját láthatjuk: a bábokkal és az elő szereplőkkel megjelenített karácsonyi játékokat. Az előbbit főleg a Dunántúl és a Felső-Tisza vidékén gyakorolták, míg Erdélyben inkább az utóbbi hódított. A bábtáncoltatást a középkorban az oltáron mutatták be, s mivel később világi elemek is szövődtek az előadásban, kitiltották a templomból. Csupán a betlehemi istálló és a Szent Család kicsinyített mása maradhatott meg a szentelek falak között. Az élőképszerű, ma is látható betlehemek tehát az egykori bábjátszás. Betlehemes játékainak a legarchaikusabb rétege Erdélyből származik, ezek egyes részletei, motívumai egész a 17. századig vezethető vissza. Ecsegről, a 17. századból származik a betlehemes játék első magyar nyelvű emléke. Számos hagyományőrző csoport (például a rimóci ) élteti tovább a Palócföldön oly sajátos szép szokást.
Különösen Őrhalomra volt jellemző a pásztorok karácsonyi vesszôhordása, amellyel az állatok szaporodását vélték elősegíteni. A karácsonyi ünnepi asztalra több helyütt szénát, szalmát tettek, hogy ott szülessen újra a kis Jézus. Ilyenkor a család halottait is odavárták. A terített abrosz morzsáit a földeken szórták szét, hogy jó legyen a termés.
A karácsonyfára aggatott gyümölcs ugyancsak a következő évi gazdag termés ígéretét jelentette. Manapság a feldíszített útszéli keresztek, a sírokon megjelent földi javakkal teleaggatott karácsonyfák ugyanezen gondolatot éltetik tovább.
A karácsonyfa jelképrendszerét a kutatás máig nem tisztázta végérvényesen. Hazánkban Brunszvik Teréz állított először karácsonyfát 1824-ben. De hasonlószokás más vidékeken is volt, csak nem fenyőágat, hanem termő ágat használtak erre a célra.
Az ünnepi este hangulatához hozzátartozik a szépen feldíszített fenyőfa. A díszítésnél ügyeljünk arra, hogy a díszek - ha már elhatároztuk, hogy "színben tartjuk" az ünnepi öltözetet - egymással harmonizáljanak. A hajdani szép szokás - amikor aranyra festett diókat tettek a fára - ma sem elvetendő. Van, aki fényes, van aki a matt díszeket részesíti előnyben. Másoknak a szalmával, mézeskalács figurákkal díszített fa tetszik. Újdonságnak számít a terrakotta-szín, amelyhez égetettagyag figurák valók. Gyermekes családok a macis, szalagos karácsonyfának örülnek. Különféle üvegből készült gömböket, figurákat is elhelyezhetünk a fenyőfán. A karácsonyfa legszebb dísze a gyertyák fénye.
A legtöbb családban szentestén, amikor a karácsonyfát körülállják, minden lámpát eloltanak,
csak a karácsonyfa fényei világítanak.
Gyertyaégetés helyett egyre többen részesítik előnyben a villanyégőket, elkerülve ezzel az esetleges baleseteket.
A karácsonyfa tetején elhelyezett csúcs vagy más dísz az est hangulatát fokozza.
Az aranydíszes fenyő soha nem megy ki a divatból, legfeljebb díszei változnak. A szalmadíszek újabban igen kedvelt díszítőelemek. Csillag, harang, szív, toboz angyalka formái jól néznek ki a szalmafüzéres, piros szalagos fán. Piros masnikkal és piros gyertyákkal egészíthetjük ki.
December 21-én van Tamás napja. Jézus tanítványának, Tamás apostolnak, a galileai ácsmesternek az emlékünnepe. A legenda szerint ő volt az, aki nem hitt Mestere feltámadásában, ezért Krisztus megengedte neki, hogy megérintse sebeit, miközben azt mondta: “Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. " E bibliai jelenet nyomán született a " hitetlen Tamás" és a "tamáskodik" szólás az oktalan kételkedés kifejezésére. A hagyomány úgy tartja, Tamás Egyiptomban és Indiában térített és hirdette a keresztény tanoknak. Ez utóbbi területen halt vértanúhalált is. Holttestét később Olaszországba vitték. Az ácsok és az építészek védőszentje. A magyarok régóta tisztelik, nevét több település is őrzi, például Csíkszenttamás, Székelyszenttamás és Rába- szenttamás, Szenttamási, Szenttamás. Több magyar főpap és főúr is viselte a nevét, így például: Könyves Kálmán nápolyi követe, IV. István udvari orvosa, az Aranybulla egyik kieszközölője- Tamás, egri püspök, Anjou Károly Róbert megkoronázója- Tamás esztergomi érsek. Egyik legrégibb festőnket is e névre keresztelték, míg vezetéknevét, a Kolozsvárit, szülővárosáról kapta. Ő csinálta a garamszentbenedeki főoltár híres táblaképeit. A karácsonyi képeket Tamás napján szokták megszentelni. Ez az időszak már felidézi a hagyományos karácsonyi ételek gyermekkori ízeit és illatát, ahogy azt Magyar Elek, az "Ínyes-mester", a Pesti Napló egykori gasztronómiai tudósítója oly érzékletesen megfogalmazta. Szent Tamás apostol
Az egész világ számára a béke, a szeretet ünnepe. Jézus születésének napja, az egyház egyik legnagyobb ünnepe. Hazánkban számos népszokás, hiedelem kapcsolódik Ádám-Éva napjához (december 24.), valamint Karácsony napjaihoz (december 25,26). December 24-ét karácsony böjtjének is nevezzük, ez a nap az ünnep kezdete. Dologtiltó napnak tartották, csupán a takarítás és a sütés-főzés volt e napon engedélyezett. A férfiak a ház körül tettek rendet, s az állatokat látták el, az asszonyok, lányok pedig a házban, főleg a konyhában tevékenykedtek. A karácsonyi asztalt ünnepélyesen megterítették, az abroszt csak ezen a napon használták, melynek mágikus erőt tulajdonította. A következő évben ezt az asztalkendőt használták a gabona vetésénél, valamint ezzel takarták le a beteget. A karácsonyi vacsora rangját jellemzi az alábbi szólás: "Karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor, ahogy lehet." Az ünnepi vacsorának szigorú rendje volt. Többhelyütt fokhagyma volt az étkezés "első fogása", melynek egészségmegóvó hatást tulajdonítottak. Népszerűek voltak a babból, lencséből, mákból készült ételek, ezek a gazdagságot voltak hivatottak jelképezni. Az ünnepi vacsorához tartozott még az alma is, melyet a gazda annyi részre vágott, ahányan az asztalt körülülték. mindenki kapott egy gerezdet, s miközben elfogyasztották egymásra gondoltak, ezáltal az elkövetkezendő évben sem feledkeznek meg egymásról. A vacsora közben keletkezett morzsát megőrizték; használták orvosságként, szerelem felkeltésére, rontás ellen. Szokás volt Szentestén a kántálás. gyermekek csapatostul járták a falut, köszöntőket mondtak, énekeltek, amelyért diót, almát, esetleg pénzt kaptak. A pásztorok vesszővel jártak köszönteni, a házaknál elmondott jókívánságok után a gazdasszony kihúzott egy vesszőt a csomóból, azzal jelképesen "megvesszőzte" a pásztorokat s ajándékokkal viszonozta a köszöntést. ez a szokás a termékenység-varázslás része volt. Az est további részét általában kártyázással töltötték, mégnem eljött az idő, hogy az éjféli misére menjenek. Oda magukkal vitték a Luca-széket, melyre ha felálltak meglátatták a falu boszorkányait.
Karácsony (december 24.) estéje számos hiedelmet vonz maga köré. Ezek többnyire még a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza, vagyis a téli napfordulóval kapcsolatos mágikus eljárások, de mára már keveredtek az ünnep keresztény elemeivel.
Ezen a napon tilos volt erdőn, mezőn tevékenykedni, mindenki csak a ház körül dolgozott. Tilos volt kölcsönadni és kölcsönkérni, mert az elvitte a gazda hasznát. Ugyanígy nem volt tanácsos varrni, foltozni, nehogy hályog legyen a gazdasszony szemén. A jó szaporulatot segítette, ha lencsét főztek a jószágnak, vagy ha megveregették őket. Ha az állatok ezen a napon bal oldalukon feküdtek, hosszú, hideg télre lehetett számítani.
Ha karácsony “böjtjén” kukorékol a kakas, számítani lehetett arra, hogy valaki meghal a házból. “Szerencsés” volt, aki éppen karácsonykor halt meg, mert akkor bűnbocsánatot nyert.
Az esti vacsoránál mindennek meg volt a maga előírása és jelentése. Például jelentősége volt a szépen hímzett karácsonyi abrosznak is, amelyet kizárólag erre az alkalomra használtak. Az ünnep fontos kelléke volt az asztalon a kenyér, s valahol a kalács. Jelentősége volt annak is, hogy az asztalra kerülő kenyér egész legyen, hogy a teljes esztendőre bőven legyen. Az asztal alá szénát, szalmát tettek, hogy a gazda majd azt tegye az állatok alá, ezáltal biztosítva egészségüket a következő esztendőre.
Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. A palócoknál például egy almát annyi felé vágtak, ahányan voltak a családban, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család vagy ha valaki eltévedne hazataláljon. A karácsonyi dióevés széles e hazában elterjedt szokás volt. Az egészséges dió egészséget, a rossz betegséget jelentett. Szokás volt a diódobálás. Jelentősége, jelentése tájanként különbözött. Nyitragerencséren ezt mondták:
“Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel, egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval.”
Népszerű karácsonyi szokás volt magyar nyelvterületen a kántálás és a betlehemezés. Amikor 24-én az ifjak kántálni mentek, az annyit jelentett, hogy körbejárták a falut, köszöntőket mondva, s énekelve. Mind-ezért általában jutalmat kértek és kaptak. Ilyen számunkra is jól ismert kántáló ének a Csordapásztorok vagy a Betlehem, betlehem a te határidba kezdetű.
Barcaság falvaiban szokás volt, hogy négy-öt kisfiúból álló csoport felkeresse a rokonokat, szomszédokat, a szülők jóbarátait, s az ajtó előtt köszöntőt énekeljen. Az alábbi éneket a gyűjtők már cigányoktól hallották, akik azonban ezt ré-gebben a csángóktól tanulhatták:
Felkelék, felkelék szép piros hajnalba,
Azon emelkedik egy kerek dombocska,
Édes az almája, cukros a levele,
Hogyne sírnék, rínék, hogy kapjak belőle.
Az ének elhangzása után általában valamilyen tréfás, ajándékkérő köszöntőt mondtak:
A nagy óriásnál
Kilenc évet laktam,
A Vörös tengerbe
Nagy halakat láttam.
Láttam, az erdőből
Kifutott egy róka,
Olyan vót a farka,
A vers után a gazda a gyermekeket házba hívta, vagy a küszöbön osztotta szét az előkészített diót, almát, kalácsot.
Én kicsike vagyok,
A betlehemezés nagyobb előkészületet igénylő dramatikus játék. Több tájanként változó elemből áll, amelyek külön-külön is megállják a helyüket. Ilyen a bábtáncoltató betlehemezés, a szálláskeresés, vagy a Heródes-játék.
... Jóreggelt bölcs kovács!
Ha én tuttam volna
Az ostyahordás többnyire karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte történt. A kántortanító az iskolás gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejébe a családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. adtak. Az ostya a karácsonyi vacsora fontos részét képezte, amelyet sok helyen mézzel, borssal, fokhagy-mával együtt ettek, sőt az állatoknak is adták egészségvarázsló céllal.
Mikor az Úr Jézus világra született,
Hozzták a pásztorok sajtot, báránykákot,
Az éjféli misére általában együtt ment a család. Ekkor kellett magukkal vigyék Luca óta készített széket, vagy inget. Ugyancsak e napon kellett megnézni, vajon kivirágzott-e a Borbála-ág. A karácsony éjféli időjárásból jósoltak a követ-kező évi termésre. Jászdózsán például úgy tartották, ha csillagos az ég az éjféli misekor, akkor sok kukorica lesz. Legkedvesebb azaz elképzelés, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok és kibeszélik a gazdájukat
A karácsonyfa állítás szokása mai formájában újabb keletű. Német protestáns szokásnak tartják, amely hazánkba a Monarchia idején került be, s az 1920-as, 30-as években terjedt el. Osztrák néprajzkutatók szerint elterjedésében nagy szerepe lehetett az első világháborúnak, amikor a katonáknak közös karácsonyfát állítottak. Nem véletlen, hogy a már meglévő hagyományokba ez az új elem olyan hamar be tudott illeszkedni. A magyar nép körében létezett hasonló szokás. Az úgynevezett termőág a téli napforduló ünnepére kiakasztott, termékenységet jelképező zöld ág volt, majd a kereszténység elterjedése után új tartalommal telítődött, s a teremtésre emlékező paradicsomjáték életfáját jelképezte. A díszek ugyanígy kettős eredetűek: a rajta csüngő dió és alma a termékenység, a lánc pedig egyes föltevések szerint a paradicsomi életfán tekergő kígyó jelképe.
Advent utolsó hetén már valamennyien kijárunk a piacra, hogy megvásároljuk azt a luc-, ezüst- vagy erdei fenyőt, amely szépen feldíszítve dec. 24-én este karácsonyfa lesz otthonunkba. Mintha a természet egy kicsit beköltözött volna a városba, a havas vagy latyakos utcákon mindenütt ott zöldellnek a fenyők: ablakok alá rejtve, a balkonokon felállítva, autók csomagtartóján, kirakatok üvegei mentén, kicsik és nagyok, dúsak és ösztövérek. Mind megannyi üzenet: az öröm, a béke, a szeretet ünnepének eljöttéről, de egyszersmind a természet, a világosság, az élet megújulásáról is. A fenyő már az emberiség őskorában is mágikus jelkép volt. Örökzöld ágai hirdették a téli napforduló ígérete: a meleg, a fény visszatértét a földre a fák kizöldülését, a rontó szellemek elváltozását, az élet újjászületését. Ezért az emberek már igen korán borókát , fagyöngyöt, fenyőágakat akasztottak fel otthoniakban a mestergerendákra. Már a rómaiak is ajándékoztak zöld ágacskákat, az ún. strenaét, újesztendő napján. Az ősgermánok pedig a fény tiszteletére mécsesekkel díszítették fenyőágaikat. Hazánkban a Borbála napi zöldág hajtatása, a Luca-búza keltetése is e szokással rokon, éppúgy, mint a briteknél a fagyöngy koszorú mennyezetre függesztése. A fenyőágakat, fákat idővel piros almával, dióval, mogyoróval, tojással-termékenység szimbólumokkal- feldíszítették. A pogány hagyományokra épült rá a keresztény vallás liturgiája. A fenyőfaállítása jelképe már korán összefonódott az élet, illetve a tudás fájának képzetkörével. Erre utal az is, hogy a legtöbb német területen a karácsonyfának paradicsom (Paradies) volt a neve, hozzátartozott a középkori paradicsomjátékok kellékeihez. Ki gondolná, hogy még ma is szimbolikus értelme van azoknak a díszeknek, amiket fenyőfánk ágaira aggatunk? Bizonyára kevesen tudják, hogy az angyalhaj, a fémgyöngy- és papírlánc a bibliai kígyót idézi a bűnbeesés idejéből, a narancs és az alma a tudás fájának gyümölcsét, s egyben a megígért megváltás kegyelmét. A fa alá tett ajándékokat pedig ételek formájában egykor a család eltávozott tagjainak ajánlották.
December 25-e a család ünnepe. Ez is, mint minden nagy ünnep munkatilalommal járt. Leszpéden így mondták: “Ha ettünk, akkor a tányérokat sem mostuk el, akkor azt félreraktuk és másnap mostuk el.” Pereszlényben a hamut, a szemetet nem vitték ki, mert úgy vélték, ezzel kivinnék a szerencsét a házból. Jászdózsán karácsony napján nem fésülködtek.
István napja (december 26.): Szent Istvánt a keresztények első vértanújaként tartják számon. E naphoz kötődik a regölés szokása, amelyet a kutatók a legarchaikusabb szokásnak, a téli napfordulóra utaló varázsszövegnek tartanak. A déldunántúli regölők sorra járták a házakat köcsögdudával, csörgősbottal, s énekeltek. A regösénekek hosszúak voltak, amelyeket azonban részekre bonthatunk. Tartalmaz egy Beköszöntőt: pl:
Kejj föl gazda, kejj föl, szállott Isten házodra
Aztán következtek a jókívánságok, a legények, leányok összeéneklése,
... itten tudunk egy legényt, kinek Jancsi,
amott tudunk egy leányt kinek neve Tercsi ...,
majd az adománykérés.
Állandó rész a dalban, amely az egyes részeket is elválasztja:
“Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.”
(december 28.):
Heródes tömeges gyermekgyilkolásának az emléknapja. Mivel akkor a kisfiúk estek a szenvedés áldozatául, most a lányokon volt a sor. Aprószentek hajnalán a legények alig várták, hogy korbácsolni mehessenek. A korbácsot 8 szál fűzfavesszőből fonták és ezzel verték meg azt, akinek jót kívántak. Azt tartották, hogy akit aprószentek napján nem korbácsolnak meg, a jövő évben beteges lesz, s ha legény nem fog megházasodni, ha leány nem fog férjhez menni. Lányos házakhoz a legények gyakran olyan korán mentek, hogy a leányt még ágyban találják, s nem egyszer úgy megverték, hogy orvosi beavatkozásra volt szükség. A szokás elfajulása magyarázza annak elhalását, de “finomított változatban” a legénynép még ma is szívesen kiveri az asszonynépet ágyából. Voltak ugyan leleményesek, akik elbújtak a megpróbáltatás elől, de mindhiába, mert őket később titkon kilesték, s úgy adták meg a nekik járó verést.
A kisgyermekektől megkérdezték, hogy hányan vannak az aprószentek, s addig paskolták őket, míg meg nem adták a helyes választ. Ha semmiképp nem tudták végül megmondták, hogy 144 000-n.
Maga a vesszőzés pogány eredetű termékenység- és egészségvarázsló szokás volt, amelyet az egyház is átvett. A gyermekeket e napon mustármagért küldték a szomszédba.
Mustármagot jöttem kérni,
Szigetközben ezen a napon volt a legényavatás. Jelentős esemény ez az ifjúk életében, mivel a még be nem avatottak nem mehettek ki nyolc után, s nem mehettek kocsmába sem. Az erőpróba alkalmával meg kellett mutatniuk, hogy helyt tud-e állni, hogyan tud dolgozni.
Remélem kedves perceket okoz e néhány sor végig-olvasása. Mialatt nagyanyáinkat, nagyapáinkat, esetleg vidéki rokonainkat képzeljük az események közepébe, ne feledjük el, hogy a népi hagyományok nem ősleletek, nem egy tőlünk távol álló, zárt világ; hanem ez a kultúra egy olyan szervesen fejlődő valóság, amelynek mi is részesei vagyunk.
Vízkereszt napjának (január 6.) hiedelmei a templomban megszentelt vízhez kötődnek. Ipolytarnócon, Litkén, Mihálygergén a házigazda üvegben hazavitte a megszentelt vizet, a ház apraja-nagyja kortyolt belőle, hogy megóvja őket a torokfájástól. Megszentelték vele a házat, az ólakat. Öntöttek a kútba, hogy a víz meg ne romoljon. A szentelt víz az embert születésétől haláláig kísérte: ebből a vízből hintettek a bölcsőre, a menyasszony koszorújára, a halott koporsójára. januártól januárig a vizet üvegben vagy nagy korsóban tartották, s ami megmarad a következő vízkeresztre, azt a kútba öntötték. A vízkeresztkor megszentelt vízhez hasonló szerepe volt a gyertyaszentelőkor (febr.2) megszentelt gyertyának. Ipolytarnócon 2-3 gyertyát vittek a templomba megszentelni, s azokat a ház első szobájában tartották. Kettőt az esetleges halott számára tettek félre, egyet égzengés ellen. amennyiben az év folyamán nem volt szükség a gyertyákra, úgy azokat a következő évben újra megszentelték. A már kétszer szentelt gyertyát a hosszan haldokló kezébe adták, hogy könnyítsen rajta. Mihálygergén a kétszer szentelt gyertyát az égiháború alkalmával gyújtották meg, úgy tartották, ahol ezt a gyertyát égetik, oda nem üt a villám. Volt rá eset, hogy a férjétől elszökött menyecske fölött égették a szentelt gyertyát, hogy az ördögöt kiűzzék belőle.
Ostorpattogás, wotan, karácsony
Az alábbiakban részleteket mutatunk be Nitsch Mátyás: A dunántúli németség c. kötetéből, amely a Dr. Szabó Oreszt szerkesztésében napvilágot látó Nemzetiségi Ismertető Könyvtár sorozatban, 1913-ban jelent meg.
Az egyházi ünnepnek keresztény buzgósággal adja oda magát a nyugat-magyarországi német, anélkül, hogy gondolna arra, hogy ez ünnepi szokásaiban is a pogány kultusz számos maradványa él tovább keresztény köntösben.
Így némely vidéken a kereszténység legnagyobb ünnepét, a karácsonyi ünnepet, heteken át minden este sűrű ostorpattogás, az u. n. "Weihnochtseinklesch" előzi meg, melynek a fiuk és legények a házak mögött versenyezve állnak neki. Ez állítólag azt jelenti, hogy Krisztus születése először pásztoroknak adatott tudtára. Első jelentésében azonban e szokás régebbi származású. A régi germánok a szellemeket csendes nyári időben a földben nyugvóknak, télen pedig, midőn a természet elhalt és viharok zúgása szeli a levegőt, a föld fölött fel és alá száguldozóknak képzelték. A vad sereg, a vad vadász, Wotannal mint vezérrel, azonban az embereknek árthatott is, úgy, hogy az ostorhoz nyúltak, hogy a gonosz szellemeket csattogással és ütéssel távol tartsák. Ameddig a csattogás hangzott, abban a körben a szellemek és boszorkányok tehetetlenek voltak, sőt ha olyan közel jöttek, hogy a csattogást hallhatták, az ütést is érezték. A vad sereg parallelképzete volt a Holden vagy Hollen, azaz földalattiak raja, kiknek vezetője Frau Holle volt. A vad vadász valamint Frau Holle és seregének képzete a nyugat-magyarországi németség gondolatköréből teljesen eltűnt, de az ostorpattogtatás újonnan felvett jelentéssel megmaradt.
Sajátságos és megemlítésre méltó, hogy a Budához közel fekvő solymári német nép képzeletében él a wilder Jäger alakja, de teljesen modernizálva, zöld vadászruhában, magas szárú csizmában és puskával a kezében, lobogó szakálla a térdéig ér és szemei mint tüzes golyók forognak üregeikben. Közeledtét erős szélroham és éles kürtszó jelzi, ha pedig közel jön az emberhez, rekedt hangon kiáltja: "Da Jächa kummt!" Villámgyorsan elsurran az ember mellett kísérőivel, két hatalmas kutyával és eltűnik, anélkül, hogy valaha bántana valakit. Rendesen éjjel és erdőben jelenik meg az embereknek. Valószínű, hogy e képzet nem ősi hagyományként tartotta magát a solymáriak között, hanem csak újabban került a nép közé, mert csak így kaphatott a vadász teljesen modern ruhát és felszerelést és változott át vad vadászból nyájas vadásszá, ki még az őt kísérő széltől is inti az embert.
A szent estét csendes ájtatossággal tölti a család. Ez est hozza a karácsonyfát és az ajándékokat, melyeknek eredete szintén a pogánykorba esik. Téli napfordulatkor az elhaltak tiszteletére nagy lakomát szoktak rendezni s a holtaknak előkelő helyet készíteni hozzá. Még jóval a karácsonyfa előtt nagyra tartották a halotti ünnepélyt, az északi "Julfest"-et. Ugyanez időben Wotannak szent fákat is állítottak, melyeket gyümölccsel és különféle édességgel díszítettek és meggyújtották a nap melegének kihívására a tüzeket (Julfeuer).
E fáktól és tüzektől származhatik a karácsonyfa égő gyertyáival. Németjeink felfogása szerint a karácsonyfa már keresztény symbolum; az almával megterhelt fa jelenté az élet fáját a paradicsomból, mely szintén almát hordott és a díszül a fa közé csavart papírlánc középkori szokás szerint jelképezi az ördögöt, a kígyót.
Némely faluban karácsony estéjén énekes pásztorok mennek házról-házra és rövid játékokat adnak elő, melyeknek gyakran tréfás szövegük van. Ezen pásztorok szegény emberek és ajándékokat kapnak. A szent estén szegény gyermekek is, szüleiktől kisérve, körutat tesznek a faluban. Ez időben senkinek a kapuja vagy ajtaja a szegények elől nincsen bezárva.
A pogány kultusz tartós hatása a keresztény lélekre azon körülményből is kiviláglik, hogy a heidebauer gyermekek a karácsonyi ajándékot még több helyütt a "Chriskindl-Frau"-tól remélik. Ebben a hitben öntudatlanul tovább él Frigg (Holde) istennő emléke, ki kísérőivel, a Holdákkal, ez időben tartotta körmenetét a földön és jutalmazta a jó gyermekeket és büntette a rosszakat. A "gflechti Koletschn" (Holezopf), a kedvelt karácsonyi sütemény is ez istennő egykori tiszteletére utal, ki mint a szerelem és a házasság istennője és a háziasszonyok mintaképe ezeket fonni és szőni tanította.