A mûvészeti alkotóvágy már a hely történetének igen korai szakában jelentkezett ezen a vidéken. A vaskori rajzos urnák a Károly-magaslaton, vagy a holdbálványok a Várhely sírhalmaiban elõhírnökei a késûbbi korok kelta leleteinek, majd a római kor plasztikai munkáinak, a borostyánkõ-szobrocskáktól a scarbantiai Capitolium hatalmas Jupiter-Juno-Minerva szoborcsoportjáig.
    A szobrászat emlékei közül a soproni faszobrok legrégebbike, a Szent Mihály-templom Madonnája a XV. századi. Mestere ugyanúgy ismeretlen, mint ahogy ismeretlen a románkori Pihenõ-kereszt, a gótikus Pék-kereszt és a Lénárt-szobor alkotója is.
Az ellenreformáció idején újra fellendült a templomok plasztikai díszítése, az 1676. évi nagy tûzvész után újjáépült város építészetében, szobrászatában és festészetében azonban már a barokk érvényesült. 1661-ben a Bécsújhelytõl elszakadt kõfaragók is külön soproni kõfaragóiskolát és céhet alapítottak, bár munkájuk eleinte fõleg síremlékek faragása volt.
A barokk kor legjelentõsebb soproni szobormûve a Fõ tér gomolygó pompájú Szentháromság-szobor. Kinek vagy kiknek a mûve - nem ismeretes. Tudjuk viszont, hogy a XVIII. század derekán a müncheni Immaculata-szobor mintájára emelt Mária-oszlopot Altomonte András készítette.
Az egyház és a világi plasztikának lépcsõházakban, udvarokban, oromfülkékben és a kapuk felett mûveibõl kiemelkednek a régi evangélikus temetõ fejlett mûvészi ízlésrõl tanúskodó barokk sírkövei, melyeknek egy része a Liszt Ferenc Múzeum kertjében látható. A XIX. század második felében a két kõfaragó család: a Mechle és a Hild alkotta a romantikus szobrászati irányzat szép példáit. A 60-as években a soproni születésû Kugler Ferenc Pál a Szent Mihály-templom részére több plasztikát készített, és megmintázta a két Handler építészt, valamint Storno Ferencet. Azóta a város Tilgner Liszt-szobrát majd Izsó-Mátray Széchenyi-szobormûvével több háborús emlékmûvel, az emléktáblák egész sorával, Molnár Gyula Rákóczi-mellszobrával, Weörös János Attila szobrával, Kisfaludi Strobl Zsigmond Hûségkapujával, valamint Szakál Ernõ Liszt reliefjével, Munkás-ával és Kellner-szobrával gazdagodott.
A festészet emlékei közül a középkori Káptalanteremben feltárt freskótöredékek, éppúgy mint a Szent Mihály-templom és a bánfalvi Mária Magdolna-templom freskómaradványai a XIV. század második felébõl vagy a XV. század elejérõl valók.
    Kódextöredékek azt bizonyítják, hogy a városban miniatúrafestõk is voltak. Talán közéjük tartozott az a Mihály is, akit az ismeretlenségbõl elsõnek a XV. századbeli számadáskönyv egy sora emelt ki.
    A legrégibb rajz az 1363-ban befejezett Golso-féle misekönyvben található. 1499-1541-ben szerepelt Holzapfel Mihály festõ a Szent György utca 3.sz. házának tulajdonosa. A nagyrész protestánssá lett városban azonban a festõk-fõúri és egyházi mecénások hiányában-csak a polgárság szerényebb megbízásaira számíthattak, óralapokat, cégéreket, címereket festettek vagy egyházi férfiak hagyományos képmásait. 1615-ben Lackner Kristóf polgármester az akkori városházát kívül-belül képekkel és díszes feliratokkal festette ki, itt viszont a festõ neve maradt homályban.
    Mária Terézia alatt nagy lendületet vett a templomok oltárainak és szószékeinek mûvészi kiképzése, és a már említett szobrászok mellett számos festõ is, közöttük Schaller István és az uralkodó festõegyéniség, Dorfmeister István letelepedett a városban Jóllehet utóbbi mûködése az egész Dunántúlra kiterjedt, tevékenységének súlypontja azonban Sopron volt, amelyet a barokk festészet dunántúli központjává tett. Dorfmeister két soproni fõmûve: a régi városháza nagytermének mennyezeti freskója, amely az épület lebontásakor elpusztult és a Szentlélek templom falfestménye, esetleg ugyanott a fõoltárkép. Megbecsült festõ volt ebben az idõben Stark János Károly, kinek nevét fõleg rézbe metszett soproni látképei õrzik.
    Mária Terézia tanügyi reformjai kapcsán 1779-ben a város, Steiner Bálint építészeti festõ vezetése alatt rajziskolát is létesített iparostanulók és mûkedvelõk számára.
    A XIX. század elsõ felének soproni festészete - ellentétben a szobrászattal - eleven és gyorsan fejlõdõ. Az arcképfestés mellett most már mindinkább tért hódít a tájkép. Mindkét témakör legkiválóbb képviselõje volt a Bécsbõl jött híres biedermeier festõ Steinacker Károly. A szabadságharc után átmenetileg itt alkotott egy bujdosó festõ, aki képeit Pálmai C. névvel szignálta, s aki a Magyar Király-vendéglõ csaposának kisfiában felfedezte az elhivatottságot. Ebbõl a fiúból lett aztán a világhírû portré- és zsánerfestõ: Angeli Henrik. Ennek a korszaknak soproni festészetébõl említést érdemel Maurer Ignác, Ertl Antal és ennek két tanítványa Shütze és Töpler Ottó, Ligeti-Hecker Antal, a müncheni Fleischmann Ágost. Erõteljes színeivel és a plenair felé mutató természetességével kivilágít Graf Lajos “Szeret?” c. olajfestménye a múzeum képtárában.
    Az 1840-es években telepedett le a városban az olasz származású id. Storno Ferenc (1820-1907) iparmûvész, majd festõ, restaurátor és mûgyûjtõ. A Storno-dinasztia egymást követõ tagjai azóta-úgyis mint festõk, grafikusok és a soproni múlt képbe rögzítõi, úgyis mint híres mûgyûjteményük továbbfejlesztõi-fontos szerepet töltenek be Sopron életében.
Steinacker tanítványai közül Kiss József festõ, Baditz Ottó és Pruzsinszky Ferenc, a Kaszinó báltermeit díszítõ mennyezetfreskók alkotója, valamint Hauser Károly emelkedik ki. Steinacker példája lelkesítette festésre Igler Gusztávot is, a müncheni Akadémia késõbbi professzorát.
    Nevezetes esztendõ a város festészetének történetében az 1897. év, amikor Steiner Rezsõ, számtalan élethû portré alkotója, táj- és életképfestõ megalapította a Soproni Képzõmûvészeti Kört. Ötvenéves jubileumát 1947-ben a Kör nagy tárlattal ünnepelte.