Az 1848-49-iki Szabadságharc anekdotakincse

Jobb oldalon látható azon könyv címlapja, melyből az itt következő anekdotákat kigyűjtöttem, s mely még a dédnagyapámé volt, s melyet 62 évvel a szabadságharc vége után, 1911-ben nyomtak. Ajánlom szeretettel mindenkinek. (Az anekdotákat az eredeti szövegezéssel írtam, nem az én helyesírásom ilyen pocsék.)

Tartalom:

 


 
 


A csodaágyú.

A mikor a honvédek Vácz előtt táboroztak, Bernátsky Antal Köztüzér hazafutott s édesanyja jól tartotta kedvencz ételével: túrósgombócczal.
    Pukkadásig jóllakott s a mit nem tudott bekebelezni, azt papirosba gyömöszölve, elrejtette az ágyucsőbe.
    Egy óra mulva ágyu-szemle volt. Az ütegparancsnok le- s felhajlittatta az ágyucsöveket s belenézett, hogy nem rozsdások-e?
    A mint Bernátsky ágyujához ért s lefelé forditotta a csövét, abból egy halom túrósgombócz potyogott ki.
    Az ütegparancsnok elbámult, Bernátsky meg kékült-zöldült.
    - Miféle csodaágyú ez? - kérdezte aztán.
    - Ideiglenesen Éléskamrának rendeztem be, - mondta Bernátsky bátorságot kapva.
    - No szép tüzér, a ki túrósgombócczal akar lövöldözni az ellenségre.
    - Ezzel én csak magamba akarok lövöldözni, az ellenségnek jobba vasgombócz, mert az örökre megfekszi a gyomrát.
    Az ütegparancsnok mosolygott s tovább ment, Bernátsky pedig fölszedegette a porból a gombóczokat, megtörülgette s ismét eldugta a furcsa éléskamrába.

Vissza a tartalomhoz
 

   

A makói hősök
 

    Az Aradi véres utczai harczban, mikor a honvédeket első izben kiszoritották a városból, a 29-ik zászlóalj három közvitéze, Bombiák János és két makói földije elrejtőzött a Thököly-ház udvarán.
    - Felnyársalnak itt benneteket a ráczok! -mondta az egyik közvitéz.
    - Ne félj tőle, csinálok én köztük olyan ribilliót, hogy mire észre térnek, már mi ungon-berken túl leszünk! - Felte Bombiák.
    Azzal a keritéshez támaszkodtak s a résen át figyeltek.
    Egyszerre dobpergést hallanak s a hirhedt Joanovics Mihály őrnagy alakja tünik föl előttük, a ki ficzánkoló, büszke ménen, kivont karddal vezette zászlóalját a Thököly-ház felé.
    Bombiák czélba vette Joanaovicsot s ledurrantott.
    A szerbek ijedten álltak meg, mire a másik két honvéd is rájuk tüzelt.
    A szerbek észrevették a lobbanás fényét s rémes orditással törtek bea Thököly-ház udvarára.
    - Utánam bajtársak! kiálltotta a hős Bombiák s átugrott a keritésen.
    Társai követték, s csatlakoztak Asztalos őrnagy csapatához, mely épp ekkor indult a város visszafoglalására.
 
 

Vissza a tartalomhoz
 
 
 
 

Ó, hogy még éjjel sem tudnak nyugodni!
 

    Egy Kossuth-huszárcsapat éjfél után érkezett Torda városába s jelentkezni akart báró Kemény Farkas őrnagynál.
    A kapu zárva volt, de a huszár könnyen feltalálja magát. Megkoczogtatták az őrnagy ablakát. Nagysokára kinyilt az és hálóköntösben egy álmos fej kandikált ki rajta.
    - Mit akarnak? - szólt rá mérgesen a huszárokra.
    - Jelentjük alássan, őrnagy úr, megérkeztünk.
    - Ó, hogy még éjjel sem hagynak nyugodni, - kesergett a báró.
    - Nem bizony, őrnagy úr, - felelte egy Csató nevü víg huszár, - mert katonák vagyunk.
    A báró mitsem szólt, csak nagy mérgesen becsapta az ablakot az orruk előtt.
    - No ez is jobb lett volna kisasszonynak, mint katonának! - morogták a huszárok.
    Hanem a kényelmes mágnásból csakhamar igazi csataoroszlán lett s főleg neki köszönheti a nemzet, hogy Bem apó a piski-i hidat elfoglalta.

Vissza a tartalomhoz
 
 
 

A jászkun menyecske  

 

    A szolnoki csatában a hős Damjanich Karger tábornokot beszoritotta a város utczáiba. Délben segitségére jött Ottinger ezredes s rohamra rendezkedett.
    Ezt látva Puchly János, a Ferdinánd-huszárok hős alezredese és gróf Poninszki, a lengyel dzsidások parancsnoka, három századdal neki robogtak az egész vértesezrednek.
    Puchly egyenesen Lord gróf alezredeshez vágtatott s párbajra kelt vele.
    A huszárok e hősi példán fellelkesülve, öldöklő viadalba keveredtek a vértesekkel.
    Egy pirospozsgás tenyeres-talpas jászkun menyecske az útról bámulta ezt a véres viadalt.
    Egy nyalka fiatal huszárt bámult legjobban , a ki egymaga négy vértes ellen harczolt.
    A kardok villámló csattogásába tüzes kiálltások vegyültek s a menyecske összekulcsolva a kezét felfohászkodott:
    - Jaj, édes Jézusom, szabaditsd meg azt a derék huszárt!
    A pelyhes állu kölyök oroszlánként küzdött.
    Már három vértest kaszabolt össze s azok egymás után potyogtak le a lóról. De ő is csupa vér volt s fáradtan lihegett.
    Most még egy vértes ugratott oda s vágását nem birta gyorsan elháritani.
    A vértes keresztül vágott homlokán s ahuszár lefordulta a lováról.
    - De már azt nem engedem, hogy azok a beste németek agyontapossák! - kiálltott föla szép jászkún menyecske s odairamodva felkapta a szép huszárta földről.
    E pillanatban egy sistergő ágyugolyó csapott föl elötte s összezúzta a menyecske balkarját. Föl se szisszent, hanem mosolyogva mondta:
    - Hál' Istennek, csakhogy nem őt érte!
    A huszárt megmentette, de a fél karja árán. Ilyen amazon lelküek a jászkún menyecskék.

Vissza a tartalomhoz

 

 

A tacskó

A debreceni önkéntesek közt, akik résztvettek Aradvár ostromában, volt egy tizenötéves vézna diák akit kapitánya éretlen tacskónak tartott.
Az aaaangyalkúti ütközetben a debreceni önkéntesek egymásután háromszor verték vissza a dzsidások rohamát.
Ez ütközetben történt, hogy az éretlen gyerkőcz, akit századosa minduntalan haza akart küldeni, a szuronyroham alkalmával elszakadt bajtársaitól és egy dzsidás üldözőbe vette.
A diák csodás hidegvérrel hirtelen megűállott, czélba vette a dzsidást és lelőtte.de e pillanatban már egy másik dzsidás száguldott feléje.
A debreceni diák villámgyorsan megtöltötte a puskáját s mikor a német közelébe ért,azt is leterítette.
Ámde hirtelen még egy dzsidás bukkant föl s már nem volt annyi ideje, hogy puskáját újra megtöltse.
Futásra vette hát a dolgot s egy sövénykerítésen akart átugrani, de alig kapaszkodott bele, már ott termett a dzsidás és oldalába döfött.
A dzsida csak hónalját horzsolta, mire az ifju megfordult, egy ugrással a német mellett termett s mielőtt az lovát megfordította volna ledöfte.
Ekkor aztán a leterített három dzsidás fegyverét fölszedte, nagy büszkén lépdelt velök a kapitánya elé s e szavakkal nyujtotta át neki:
-Kapitány uram , ilyen éretlen tacskó a debreczeni diák!

Vissza a tartalomhoz

 

Tisztből molnárlegény

Máriássy János, arettenthetetlen bátorságu ezredes, mikor jelentették neki, hogy gróf Leiningen altábornagy /a vértanu unokabátyja/ és Blomberg dzsidás ezredes sietnek Temesvárról Aradvár felmentésére, elbizakodva igy kiálltott fel:
-Csekélység, hatszáz honvéddel szétverem  őket!
Ámde a császáriak elfoglalták az új aradi sáncot, mert cseh tüzéreink az ágyukkal együtt átszöktek az ellenséghez.
Emiatt nagy zavar támadt a honvédek közt s a Maros hídján meenekültek az osztrákok elől.
Máriássy polgári ruhában az utolsó volt a hátrálók között. Egy ladikba ugrott, amely felé sűrűn hullott a golyózápor.
Mielőtt elindultak, egy lisztes molnárlegény rohant ki a közeli malomból és a ladikba ugrott.
-Takarodj ki innen! -tivalt rá Máriássy.
-De ezredes úr, hát nem ismer, én X. hadnagy vagyok a -I zászlóaljából.
-Úgy tehát gyávaságból lett molnárlegénynyé?
-Csak azért, hogy elnefogjanak !-dadogta a hadnagy.
Máriássy nem szólt többet,de mihelyt a túlpartra értek , azonnal főbe akarta lövetni a fiatal tisztet.
Bajtársai azonban közbevetették magukat érte s így csak közlegénnyé fokozta le Máriássy.
Később aztán a csaták tüzében lemosta magáról a gyalázatot, rangját visszanyerte s még érdmrendet is kapott.

Vissza a tartalomhoz